Tangerine Dream

 „Amióta az eszemet tudom, rajongója vagyok az erős hölgyeknek. A nőknek, akik megvalósítják magukat, keresztül-viszik az álmaikat, talán kicsit vakmerően is, de mindig ez volt a gyengém. És mert nem volt túl könnyű kísérőzenét írni Alice Schwarzerről, aki az előharcosa volt egy igazán erős női megmozdulásnak, inkább Jeanne D’Archoz fordultunk. Ez egysze-rűbb volt.”

Ezt Edgar nyilatkozta, midőn kiadták legújabb CD-jüket, az orléans-i szűzről írt opuszt, a Jeanne D’Arc-ot. Félreértés ne essék, nincsen itt semmi harci induló, csatazene, Hollywood, inkább lágy, szimfonikus new age-hangzatok, és szokatlanul telt hangszövet.

Megemlítendő, hogy új tag érkezett: Edgar és Jerome párosát ekkor egészítette ki először Thorsten Quaeschning, valamint sok évnyi szünet után újra körünkben üdvözölhetjük Linda Spa szaxofonját! Ettől 2005-ben sok rajongó megriadt, bár szerintem gyönyörűen teljessé teszi a képet ez a hangszer.

A Jeanne D’Arc furcsa, földöntúli hangokkal indul, ebből bontakozik ki a több mint 12 perces nyitány, A vízió. A következő, La Joie (Az öröm) című számban szólal meg először Spa hangszere. Ami még szokalan az albumban (bár a két Dante-CD után nem is annyira), hogy a számok nem különülnek el, hanem egy hosszú, majdnem 80 perces egységet alkotnak – a Jeanne D’Arc extrém hosszú, ahhoz képest hogy csak 1 CD-n adták ki.

A hangzás sokban hasonlít az Inferno és a Purgatorio világához, bár itt az éneket hangszerekkel kell pótolni. Nagyon szép new age űrzenék váltják egymást. A La Force du Courage (A bátorság ereje) elképzelhetetlen lenne a szaxofon nélkül. Ezután a La Solitude Dans L’Espoir (Magány a reménységben): furát fogok mondani, de ez engem Mike Oldfield zenéire emlékeztet. Ez a csendes zongoradallam nagyon is olyan – vagy lehet, hogy inkább Oldfieldre hatott a TD? Na jó, amikor belép a dob, addigra már nem emlékeztet annyira…

Félreértés ne essék, még a La Marche sem induló, csak a többinél talán nyugtalanítóbb zene. Utána a La Sagesse du Destin (A sors bölcsessége) folytatja a sort, ebben Spa fuvolán játszik. A Le Combat du Sang (A vér harca) komorabb, míg a Le Cmbat Des Épées Vangelises zongorafutamai derűsebbek. Az egész művet a lényegesen rövidebb La Libération zárja.

Az album kellemes, szép new age. Talán nem a legjobban sikerült (nekem pl. a Purgatorio jobban tetszik), de profin elkészített, dús, teljes hangzású albumról van szó.

Edgar ekkoriban kezdte el képzőművészeti sorozatát, az úgynevezett „zoom-o-graphic” képeket. Ezek számítógéppel kreált, vászonra nyomtatott(!) futurisztikus, legtöbbször absztrakt rajzok, amelyeket az Eastgate honlapján meg is rendelhetünk online (kb. 150 euróért). Már eddig is legtöbbször Edgar tervezte az albumborítókat, lévén hogy művészeti főiskolára járt, de innen kezdve ezeket a grafikákat használta föl ehhez.

A Jeanne D’Arc borítója nem egy az egyben mutatja a képet, csak koncepciójában, de megfigyelhetjük, hogy sok grafikai eleme, főleg azok a kis tónusos gömbformák, már korábbi borítókon feltűntek, pl. az 1998-as Quinoa-n. Ezután már szinte minden TD-borító, legyen az best of vagy stúdióalbum, egy-egy zoom-o-graphic alapján készült és készül. Meg kell adni, rendkívül illenek a 2000-es évekbeli TD high-tech-misztikájához ezek a képek.

Miután lezajlott ez a projekt is, Jerome elkészítette a Vault sorozat ötödik részét, Rocking Mars címmel. Ezúttal nem ment olyan nagyon vissza az időben, hiszen azt az 1999. június 12-én Osnabrückben tartott koncertet választotta, amelyen a Mars Polaris album anyagát mutatták be, még a megjelenés előtt.

Ezen a koncerten az említett album számain kívül csak megjelentetlen dalokat játszottak, más albumról nem került a műsorba semmi. Edgar és Jerome mellé Gerald Gradwohl csatlakozott a gitárjával, és Emil Hachfeld elektronikus dobfelszerelésével. Apropó, Hachfeld: sajnos ő már többet nem áll színpadra. 2005-ben egy asztmás rohamban elhunyt.

A TD is nagyot váltott: még ugyanebben az évben Jerome 15 év után kivált az együttesből, hogy szólókarrierbe kezdjen. TDJ néven már eddig is adott ki néha egy-egy single-t, de most komolyabban akart nekikezdeni a munkának. Nem volt semmi gond, Edgar az évek során összes tagtól békében vált el (nem úgy, mint annak idején ezt a Pink Floydnál Roger Waters tette), nem voltak konfliktusok, azóta is jó kapcsolatokat ápol mindenkivel. A fiával meg pláne. Ő maga nyilatkozta, hogy 1990-ben fantasztikus ötletnek tűnt a saját fiával dolgozni – és tényleg, jó sokáig fenn is maradt ez az állapot! De most, hogy Jerome „kirepült a fészekből”, merőben megváltozott a helyzet.

Először is, Edgar átalakította az együttes kiadóját. Megváltoztatta a nevét Eastgate-re (a TD már a 90-es évek eleje óta használta az Eastgate stúdiót), és ezzel elindult az a korszak, ami a mai napig tart – az Eastgate Years.

A TD első Eastgate-albuma a Phaedra 2005 volt. Edgar és Quaeschning összeültek, és fölvették a régi-régi klasszikus albumot, modernebb eszközökkel, de az eredetieket is használva.

2005-ben Edgar új szólóalbuma a Dalinetopia volt, Salvador Dalí iránti tiszteletadásként. Az albumon minden szám címe Dali-val kezdődik…

Az Eastgate Yearsről el kell mondani, hogy a TD ekkorra elég furcsa lett – felállásban legalábbis. Edgar és Quaschning elvileg a két hivatalos tag (ezt Edgar nyilatkozta), mivel ők vesznek részt a zeneszerzésben. Azonban koncerteken az együttes 5-6 tagúvá is kibővül. És még Quaeschning se vett részt minden albumon! De erről majd később…

Várható volt, hogy az Inferno nem marad egyedül, és készül folytatás. Edgar és Jerome nekiveselkedett, és megírta a trilógia második részét, a Purgatoriot. A koncepció ismét ugyanaz: Edgar, Jerome, Iris Camaa az ütőseivel és ezúttal csak hat énekes (Irissel együtt). Bár annyit még hozzáfűznék, hogy a második epizód jóval terjedelmesebb az Inferno-nál, a két CD-n kiadott album a 130 percet is meghaladja. Ezúttal a felvétel teljes egészében stúdióban készült, bár a Purgatorio is elhangzott élőben, többször is.

Már az elején leszögezem: véleményem szerint a Purgatorio sokkal jobban sikerült, mint az Inferno. Már csak a hosszából is következik (bár ez nem lenne magától értetődő) hogy jobban ki tudják bontakoztatni a témát – és nem utolsósorban stílusban is sokkal „befogadhatóbb” elődjénél. Már rögtön az első szám (egyébként Jerome szerzeménye), a nyitány olyan keményen, dübörög, ami az Inferno-n elképzelhetetlen volt (pedig ez a zene szerintem inkább a Pokol leírására lenne alkalmas…).

A Purgatórium Dante szerint egy hatalmas hegy, mintegy a Pokol negatívja, amelyet teraszok, fennsíkok osztanak hét körre. A hegy lapos tetején ragyog a Paradicsom. Minden teraszon egy-egy bűntől kitisztuló lelkeket talál Dante és Vergilius.

A zene friss, lendületes, énszerintem élvezetesebb is, mint a trilógia első része. A Chasing The Bad Seed (A rossz mag üldözése) című számban szólal meg először a narratív vokál, a zene száguld előre – ha ezt Dante hallhatta volna…

Kemény, dübörgő, a 70-80-as évek TD-jét idéző zakatolások váltakoznak éteri kórusokkal, áriákkal, dalokkal. Itt a számok sokkal inkább „tételek”, mint az Inferno-n, ahol csak tájékozódási pontok voltak; a Purgatorio sokkal tagoltabb, az Inferno amolyan 75 perces hangfolyam volt. Mellesleg már akkor sem értettem, hogy a pokol szenvedéseit miért ilyen légies operai hatásokkal fejezik ki.

Ismét alkalmazzák a kórus és a szintik összeolvasztásának varázslatát, a két teljesen különböző „hangszer” homogén egységet alkot. Sok szokatlan megoldás (pl. All The Steps To Heaven, de az album kezdése is ide sorolható) hallható az albumon, ezelőtt nem igazán használtak ilyeneket – ezek az új dolgok nagyrészt az 1999-es Mars Polaristól erednek.

A második CD inkább az operai vonásokat részesíti előnyben, bár a Sun Son’s Seal második része (mely két szám a két korong felénél hangzik fel) ismét dübörög – ezúttal a pergő szekvenszer felett egy énekszólam is szárnyal. A CD kezdése is csodálatos, a Modern Cave Men afféle űrkeringő, és ezután is sorjáznak a szebbnél szebb dalok. A Prison And Paradise már majdnem táncolható! Az utolsó, Spirit Spiral című bolerós dalban megszólal Bianca Acquaye (egyébként festőnő), akit nem mellesleg Edgar feleségül vett lett pár éven belül.

Ezt a projektet a TD a legjobbkor kezdte el. A 90-es évek new age-kalandozásai miatt sok (volt) rajongó már eltemette az együttest, ezért kapta föl mindenki a fejét, hogy 30 év után is egy ilyen ambiciózus és gigantikus művel jelentkeznek, hogy visszatérjenek az elektronikus zene élvonalába. Mert ez történt itt, kéremszépen. A TD ismét a nevéhez méltó dolgot művelt azzal, hogy elővette ezt a késő középkori, talán még ma sem teljesen megfejtett művet.

Ekkor egy új sorozat indult, amit Bootmoon Seriesnek neveztek el. Ennek keretében az évek folyamán 9 dupla CD jelent meg, és mindegyik egy-egy teljes archív koncertfelvétel a 70-es és 80-as évekből. Címet külön nem kaptak, inkább csak amolyan TD-kordokumentumok.

2004 májusában jelent meg a Vault-sorozat második része, az East, ami az 1990. február 20-án a kelet-berlini Werner-Seelenbinder-Halléban tartott koncertet örökíti meg. Állítólag ez volt az egyetlen koncert, amely kifejezetten a Lily On The Beach albumot reklámozta. Az biztos, hogy ez az első TD-vel való fellépése volt Jeroménak (mint tagnak), és Linda Spa-nak is!

Jerome nem teketóriázott, augusztusban már a harmadik Vault is a boltokban volt, Arizona ’92 címmel. Ez ugyanarról a észak-amerikai turnéról származik (Scottsdale-ből), ahonnan az 1993-as 220 Volt. A számok természetesen ezúttal is az előző néhány év albumaiból (Melrose, Rockoon, a 220 Volt számai) lettek kiválasztva.

2005 márciusában pedig már a negyedik rész is kapható volt, egyszerűen Vault IV-ként, mégpedig azért, mert két koncertet is magában foglal, Brightonból és Clevelandből (1986. március 26. és június 24.). ámbár ennek nem volt sok értelme, hiszen a két kocerten majdnem teljesen ugyanazt a számlistát adták elő. Akinek a 4 CD túl sok, megveheti külön is a két felvételt, ugyanis a Bootmoon Seriesben megjelentek szétválasztva is. Az anyag természetesen legfőképp az 1986-os Underwater Sunlight-ot népszerűsíti, de Froese, Franke és Haslinger játszik „slágereket” a Stratosfear és az Exit albumokról is. A Brightoni koncert egyébként egyike Haslinger első TD-fellépéseinek.

(Megj: Elég régen írtam utoljára. De ezalatt sikerült megszereznem a kimaradt albumokat is, az elkövetkezedőkben ezeket pótolnám.)

Az 1993-as 220 Volt a TD hetedik koncertalbuma. Ez a 70 perces alkotás már nem jelent meg vinyl-ként, csak CD-n, és az együttes 1992-es észak-amerikai turnéját reprezentálja, ahol Edgar és Jerome mellett Linda Spa ás Zlatko Perica működött közre.

Sok rajongónak szokatlan lehetett ez a turné, hiszen itt már nem sok nyoma volt a klasszikus TD-színpadképnek (egy-egy szintetizátor-bástya jobb- és baloldalt, valamint középen). Nem, itt már olyan „normális” együttes benyomását keltették, amelynek egy helyett két billentyűse van.

A zene erős, erősebb a Rockoonnál is. Ezúttal már nem hosszú egyvelegeket hallunk, hanem különálló számokat, bár ezek azelőtt nem jelentek meg albumon. A dalok egymásba folynak, nincs szünet (ezt a szokásukat Froeséék koncertjeiken a mai napig megtartották), de a zene szövete merőben különbözik az előző élő albumtól, a Live Miles-tól. Itt már nem a szekvenszerek jelentik a zene alapját – bár még mindig fontos szerepük van -, hanem főképpen a szintetikus dobok, amelyek félig new age, félig rock hangulatot kölcsönöznek az anyagnak.

Nagyon fontos szerepet kap Zlatko Perica gitárja, néha a szintik egyenesen csak kísérőkké válnak. A Backstreet Hero-ban olyan virtuóz szóló hangzik fel, amilyen még nem volt TD-berkekben. A Hamlet kezdése emlékeztet a régi TD-re, de aztán itt is gitárszólót hallunk – bár itt minden bizonnyal az egyik Froese gitározik; szerintem Edgar, hiszen neki nagyon jellegzetes stílusa van, mint tapasztalhattuk.

Linda Spa szaxofonja viszonylag ritkán hangzik fel – ő később sokkal fontosabb szerepet kapott az együttes zenéjében. De itt is pl. a The Blue Bridge című számban gyönyörű szólóval ajándékoz meg.

A 220 Volt talán a mai napig a leginkább „rockalbum” a szó hagyományos értelmében, amit a TD elkövetett. Bár a hangzáspaletta véleményem szerint némileg szegényes (ahogy a Rockoonon is), ezt később hagyományos hangszerekkel pótolják, és a new age kedvelőinek azért simán kedvencévé válhat ez a CD is. Bár szerintem abban egyetértünk, hogy ennek a koncertalbumnak nincs akkora varázsa, mint egy Polandnak, ami teljesen letaglózta monumentalitásával és minőségével a hallgatót. A 220 Volt inkább amolyan kellemes new age, amit jó hallgatni, de remekműnek azért nem nevezném.

Meglepő az album „ráadása” – még a CD-re is ráírták, hogy „Encores”… az első Jimi Hendrix slágerének, a Purple Haze-nek a feldolgozása. Talán ez volt az első alkalom, hogy valaki más dalát játszották el – más koncerteken néha Beatles-számokat játszottak ráadásként, de ezek csak a Tangerine Tree és Tangerine Leaves sorozatokban hallhatók. A másik, a Treasure Of Innocence amolyan bónusz, hiszen nem élő felvétel.

Ismét csak érvényesült az az elmélet, hogy a TD élő albumai egy-egy korszak lezárását jelentik: ezzel a CD-vel a TD a „roockegyüttessé válás” útján indult el. Amit a Rockoon sejtetett, azt a 220 Volt beteljesíti: végképp lezárja a szintik által uralt időszakot, és teret enged a hagyományosabb hangszereknek: a gitárnak, a szaxofonnak, és a repertoár a későbbiekben csak bővül.

A TD a Chandra-val 2009 júniusában ismét új sorozatot indított el. Egyelőre még csak ez az első CD jelent meg, nem lehet tudni, hány részes lesz a The Phantom Ferry (A fantomhajó). Egy biztos: Edgar a jelek szerint nagyon nem akar leállni, folyton új dolgokba kezd. Még be se fejezte a Five Atomic Seasons sorozatot, már újba fog...

Igen, a Chandra felvételét a zenész egyedül végezte el. Az albumhoz tartozik egy novella is; ezt Froese írta, egy grönlandi katonai táborban 1977-ben talált kézirat alapján. Ez egy emberről szól, aki a Thule (Grönland fővárosa) közelében levő rádióantennához igyekszik, hogy ellenőrizzen egy hibát. Útközben egy Űrodisszeia-szerű lény kezd el beszélni a fejében. A beszélgetés oda fut ki, hogy az emberiség milyen primitív, mivel állatokat, húst eszik, és amíg ezt teszi, nem léphet tovább a fejlődésben. Tudniilik Edgar vegetariánus, nem dohányzik és nem iszik alkoholt. És hogy jön ide Chandra? Ez a lény neve, aki, miután emberünk végül megérkezett az antennához, a terem monitoraira írja ki ezt az üzenetet. A csandra szó egyébként hindiül holdat jelent.

Ezt a történetet azért mondtam el előre, mert a Turn Of The Tides novellájával szemben itt nem igazán fedezhető fel kapcsolat a zene és a sztori között, hacsak az egész hangulata, kicsengése annak nem vehető.

Az első szám (Approaching Greenland At 7 PM – Elérni Grönlandot délután 7-kor) elég kemény, monoton, lendületes bevezetője az albumnak – és a szériának. Gitár nincs (az egész albumon hiányzik, sajnos), csak a szintik. A zene ismét minimalista megoldást választ: a monoton dübörgésre egyenként úsznak rá a szólamok. Ez a szám tulajdonképpen közelebb áll az „igazi” TD-hez, mint a 90-es évek new age kalandozásai. És nincs elúsztatás!

A második szám (The Moondog Connection – Mellékhold-kapcsolat) a legrövidebb a lemezen. Némi Schulze-beütést érzek rajta (lásd Dreams című száma), de a Jean Michel Jarre-hatás viszont letagadhatatlan! Lassabb tempó, csillagos ég, galaxisok. Igazi TD-zene, szólóban, ami elgondolkodtató. A szám túl rövid, tarthatott volna 4 percnél tovább is…

A Screaming Of The Dreamless Sleeper (A álomtalan alvó sikolya) – a kedvencem az albumról. Olyan misztikus, annyira jól megjeleníti az űr fenségét, hogy elképedek. Ez a szám a  Mars Polaris méltó utóda.

A következő a The Unknown Is The Truth (Az igazság: az ismeretlen). Furcsa, csusszanó effektek barangolnak jobbra-balra – persze bejön a szekvenszer, több is, de egyástól teljesen független ritmusban, összevissza. Nem fura? De igen, szürreális. Mivel Edgar szürrealista. Ne csodálkozzunk. A szám felénél át is alakul a ritmus, de a szokatlan hangulat megmarad. A 6:10 körül belépő pengő kis effekt már-már irritáló…

The Dance Without Dancers (Táncosok nélküli tánc). Ez egészen az Underwater Sunlight-Tyger érára emlékeztet, hangszerelésében legalábbis. Lírai, misztikus dal. Természetesen egyre több szólam lép be, mire a dobgép is megérkezik, ismét egymásnak ellentmondó ritmusokat hallhatunk – de aztán visszatér a szilárd talajra, egy kis 80-as évekbeli nosztalgiára.

Child Lost In Wilderness (Vadságban elveszett gyermek). Evezzünk könnyedebb vizekre. Ez egy popszerű dal, amilyeneket a TD a 90-es évek elején készített. Ezen a komoly, misztikus lemezen meglepő újra egy ilyet hallani, kicsit ki is lóg belőle. Vokóder is van – lehetséges lenne, hogy a Cyclone óta először használ Edgar ilyet?

Sailor Of The Lost Arch (Az elveszett boltív hajósai). Megint elveszett valami – a címben legalábbis. A zenéből is? Hát, erről megoszlanak a vélemények, sokak szerint igen, mások szerint a TD feltámadt a 2000-es évekre – nos, az biztos, hogy ennek az évtizednek a lemezei jobbak, mint a 80-as és 90-es évek fordulóján voltak. Ez azért egy picikét gyengébb szám, eléggé sehová sem tart…

Verses Of A Sisong (Egy sisong versszakai). A Views From A Red Train albumon sok ilyen szám volt. Elindul egy szekvenszer, csilingelő dallam, és egyre több szólam. Ez engem arra az albumra emlékeztet.

Silence On A Crawler Lane (Csend egy szerpentinúton). Elfogyott a lendület! Az utolsó 3 szám inkább csak kitöltő, bár ezt az utolsó számot megvédem a vád ellen, miszerint hülyeség így befejezni egy albumot. Sokan mondják ezt, de én meg azt mondom: ez a levezetés várakozást kelt: mi lesz még? És így is kell, hiszen ez az album csak egy széria első része! Ezért mindenképpen meg kell bocsátanunk Edgarnak, hogy „nyitva hagyta” az album végét. Egyébként ez az uccsó szám Edgar egyik szólószámának (Moonlight On A Crawler Lane a Beyond The Storm albumról) átdolgozása. Szinte bemondhatta volna a végén: folytköv…

Két dolgot viszont nem bocsátok meg könnyen. Az egyik: van képe Tangerine Dream név alatt kiadni egy albumot, amit egyes-egyedül csinált? Joga, az van, tudom, de ez nem teljesen méltányos… a másik: a lemez a végére kicsit leült. Az első öt szám korrekt, a többi négy nem üti meg a mércét – talán máshogy kellett volna elrendezni őket… na mindegy, még ne ítéljük el az alkotást a többi rész ismerete nélkül. Várom a folytatást!

Egyelőre azonban be kell érnünk a letölthető Live @ Dussmann Berlin-nel (2009. május 30-i koncert, az aktuális albumok számaival) ezt nem lehet CD-n kapni; és az A Cage In Search Of A Bird-del, ez egy kislemez.

Folyt.köv...?

A TD 2008-as albuma kicsit hasonlít a 90-es évek albumaira. Nincs különösebb koncepció, a CD-n 10 instrumentális szám követi egymást, bár ezek elég hosszúak, így az album 77 percre nyúlik. Edgar és Quaeschning ismét maga köré gyűjtötte Spát, Camaa-t és Bleibl-t, ez a CD megintcsak az ő közreműködésükkel készült. Az albumot egyébként eredetileg Edgar szólóalbumként akarta kiadni, de besegítettek a többiek is, így aztán TD-album lett belőle. Ezért van az, hogy minden számban csak egy-két zenész társul Edgarhoz, és az összes kompozíciónak ő a szerzője. Még Quaeschning is csak kettő dalban szerepel.

A CD-hez az egyik munkatárs, Bianca F. Acquaye jegyzeteit mellékelték, minden számhoz pár sort. Ő itt most nem zenél, de a Dante-albumokon énekelt, és az Inferno borítóján is az ő festménye látható. Az ő irományait szeretném alapul venni.

Carmel Calif (A Calif szó a California rövidítése). Ezt, mint címe is mutatja, hogy a kaliforniai Carmel városában írta, egy hotelben. Ez egy isten háta mögötti kis település, a sivatagban, és ahogy Mr. Eastwood, a városka hajdani polgármestere ül a naplementében, az Edgarra ihlető hatással volt. A hangulatos gitárszólót Bernhard Bleibl játssza, de a szerző is besegít.

Passing All Signs (Minden jelet eltüntetve). Bianca ezt fűzte hozzá: milyen lenne, ha minden politikust, a jelenből és a múltból, egy mindenható, egyetemes bíróság elé állítanánk? Azt állítja, hogy „szerelemmel égetnék el” őket, mivel pokolra nem küldhetik, merthogy annak a „karmesterei” voltak ők… Nos, nem tudom, hogy jön ez ide, de az biztos, hogy a szám ismét egy visszatekintés a TD égebbi időszakaira: nincs ritmus, csak ambientes, kábult hangtenger… Edgar ezúttal egyedül zenél.

Leviathan (Leviatán). A lemez talán legjobb száma! A melléklet szerint ezt a dalt a Mirage sótengeren száguldozó homokfutósok ihlették. Furcsa, holdbéli, néma táj, a csendet néha a járművek bömbölése szakítja meg. Edgar szerint az egész élet erről szól: a csend üvöltéséről. A dobokat Quaeschning kezeli, a gitárt pedig Bleibl tépi. Tényleg tépi, hiszen ennyire sziklakemény gitárszólót még nem hallhattunk TD-szerzeményben! Fantasztikus szám, az embernek kedve lenne bepattanni egy homokfutóba, és 300-zal repeszteni a kietlen síkságon.

Hunter Shot By A Yellow Rabbit (Egy sárga nyúl által lelőtt vadász). Nindzsanyuszik! Ez a szám Bianca szerint azoknak a brit nyulaknak rókáknak szól, akiket II. Erzsébet férje, Károly zavart össze. Tudniillik ő ekkor kampányolt egy törvény ellen, ami a rókavadászatot tiltaná. Talán egyszer a nyulak megtanulják az efféle kannibáloktól a fegyver használatát, és lelövik a vadászt. Vagy a rókát… a szám ezúttal „agyasabb” felépítésű. A gitárszólót nem is játszhatná más, mint Edgar – az Encore és a Tangram gitárszólóit is így játszotta már. Ezt a számot New York felé menet szerezte laptopján.

Nutshell Awakening (Dióhéj-ébredés). Stephen Hawking könyve (Univerzum egy dióhéjban) hasonló dolgokról szól, mint amiről Hamlet beszél: „legyek akár dióhéjba zárva, mégis egy határtalan ország királyának érzem magam” (nyersfordítás). Edgar szerint kell hogy legyen mód arra, hogy kitörjünk saját kis dióhéjunkból a valóságra. A szám Los Angelesből Oszaka felé menet született. A gitáron ezúttal Bleibl játszik, a dobokat Iris Camaa püföli.

One Night In Space (Egy éj az űrben). Ezt a számot ismerheti már, aki nagyon figyelmesen követte a TD zenéjét. Már single-formájában megjelent, bár itt némileg át lett hangszerelve, hiszen a fő attrakció Bleibl bámulatos gitárszólója, ami életet lehel az eredtileg kissé unalmas számba; és ezúttal Quaeschning is besegít – már az eredeti verzión is játszott. Ez tulajdonképpen teljesen az eredeti felvétel, csak pluszként játszotta rá Bleibl a szólóját.

Serpent Magique (Kígyóvarázslat). E szám az osztrák Alpokban született. Bianca szerint a laptop nem talált szimbólumot a pokolnak és mennyországnak együtt, pedig a lelkiismeret olyan, mint egy kígyó, aminek a farka a földön, feje a mennyben van. De megtalálta a vízszintes kígyó-jelet, ami olyan, mint egy elfektetett csepp. Ha kettő szemben áll, a végtelenség jele lesz. Ha négy találkozik, kereszt lesz…

Lord Of The Ants (A hangyák ura). Itt Bianca azt írja, hogy talán egyszer Platón mesterével, Szókratésszel a tökéletes államról beszélgetett. A tanító rámutathatott egy hangyabolyra: „Itt van – másold le, írd le az emberek számára, talán egymilló év múlva követni fogják”. Platón megtette. Lám, a természet már mindent kialakított rég, amit mi erőnek erejével próbálunk megvalósítani úgy, hogy juszt se veszünk példát róla.

Fire On The Mountain (Tűz a hegyen). Egy zen mester számára ez a kifejezés a spirituálisan kifejlődött lelket jelenti, amit ő az emberen már messziről meglát. Ez a gondolat egy sydney-közeli erdőtűzről jutott eszébe Edgarnak. Ez a szám némileg az első dalra emlékeztet… Feltűnő az egész lemezen a szintetikus énekhang – ez új, eddig ilyen nem volt. Mármint a CD-n nem ez az első alkalom, de más albumon még tényleg nem volt…

Sound Of A Shell (Egy kagyló hangja). Tapasztaltuk már, milyen, amikor egy kagylóba hallgatunk bele? Ilyen. Edgar megpróbálta visszaadni annak a hangulatát, mikor egy csigaház hangjára figyelünk -–persze a TD sajátos fogalmazásában. Ez a szép dal zárja a terjedelmes albumot.

A jegyzetekből kitűnik, hogy az album címe nem véletlenül az, ami: ezek a szerzemények utazás közben születtek Edgar laptopján. Bianca úgy írja le, mintha Edgar laptopja egyfajta útitárs, segítő lenne, aki megmutatja a helyes hangjegyeket, ihletet ad és alkot.

Mielőtt még megjelent volna a következő album, természetesen ismét sok-sok kitöltő anyag látott napvilágot. Több kislemez (Das Romantische Opfer, Fallen Angels, Armageddon In the Rose Garden) mellett megjelent a Tangram 2008 és Hyperborea 2008, amelyek, mint címükből is kitűnik, a régi klasszikusok újragondolása. Ezeket Edgar egyedül készítette. Kijött még az Epsilon Journey című DVD is (ez azóta CD-formában is kapható), ami azért érdekes, mert ezen a koncerten az együttes Edgar szólószámait játszotta – ez elég… hm… furcsa…

Folytköv.....még mindig...

Ez az album gyakorlatilag egyszerre jelent meg az előzőleg tárgyalt CD-vel, de később, már 2007 februárjában került felvételre; és ez az első stúdióalbuma a TD-nek, ami megrendelésre készült.

Egy 82 éves japán üzletember (csak Mr. HT-ként ismerjük) megkereste az együttest, hogy írjanak ciklust The Five Atomic Seasons (Öt atomévszak) címmel. Mint kiderült, ő 1945 tavaszán és nyarán Nagaszakiban, az év őszén és telén Hirosimában tanult, és azon kevesek közé tartozik, akik túlélték a két atombomba-támadást. A ciklus első négy albumának címe ezért Springtime In Nagasaki, Summer In Nagasaki, Autumn In Hiroshima és Winter In Hiroshima lenne, az utolsó pedig: The Endless Season, azaz a Végtelen évszak. Az első két album egy japán város hétköznapi atmoszféráját jelenítené meg, a második kettő a június 6-9. között történteket, és az utolsó lenne a „tájkép csata után”. Az eredeti megállapodásban állítólag az is benne volt, hogy minden résznek pontosan 54 percesnek kell lennie, de ezt az együttes csak a Springtime In Nagasakinál tartotta be.

Tárgyalás tárgyalást követett, végül megegyeztek, és gyakorlatilag minden előzetes bejelentés nélkül, áprilisban a boltokban volt a nagy meglepetés, amit „limited editionként” adtak ki, de a mai napig kapható…

Namost. Az első epizódhoz Edgar és Quaeschning nem hívta meg a többieket, ketesben készítették el. Mindketten írtak egy-egy háromrészes kompozíciót (A-B oldal?!), és ezeknek epizódjai egybefolynak, szünet nélkül. Az első három szám (Navel Of Light Part 1-2-3 - Fénytutaj) Edgaré.

Szimfonikus hangokkal nyílik az album, majd ismét egy dobgép indul el, lassú, komótos tempót diktálva. Monumentális nyitánya az albumnak, sőt az egész projektnek. Itt tulajdonképpen azt nyújtják, amit mindig is vártunk tőlük: gótikus hangkatedrálisok, levegőben úszó hangfolyamok kígyóznak. A második részbe is csilingelő effektek és vokálhangzások vezetnek át. Ez egy negyedórás epizód, lírai, természetesen keleties hangzásokkal, de persze aztán bekúszik ide is egy szekvenszer. Egyre meghatározóbb a ritmus, de ismét visszaköszön a jól ismert TD-féle végtelenségérzet, ami csodával határos módon nem fullad unalomba – na persze, vannak, akik annak találják, és ezt is meg lehet érteni. Majd ez szépen lecsendesedik, és átúszik a következő számba, ami ismét egy misztikus, homályos szakasz, naná, hogy szekvenszerrel.

Quaeschning szép keretet választott kompozíciójának, a Persistence Of Memory-t (Az emlékezet állandósága) elejétől a végéig patakcsobogás kíséri. Itt is monoton szekvenszert hallunk, hasonló a stílus a Navel Of Light-hoz. Számomra ez Nagaszaki éjjel. Autók járják az utakat, emberek rohannak a dolguk után, és a város kavargó fényei, az óriási japán írásjelek egészen különös légkört adnak az eseményeknek. Quaeschning jobban figyelt a japán hangzásra: művében több olyan hangszín szólal meg, ami japán népi hangszerekre emlékeztet, persze Edgar gitárja is megszólal, pont mint a 70-es években. A második rész már inkább egy tóparton lévő japán templomot jelenít meg, alkonyatkor. Giccses? A zenét hallva nem! És (hogy került ez ide?!) 3:10-kor csak úgy felcsendül Vivaldi Négy évszakjának egyik tavaszi témája – hát persze, TAVASZ Nagaszakiban! Hű… Később egy Haslinger-féle zongoraszólam is megszólal. A 2. rész végefelé némi baljós előérzet kerít a hatalmába, de aztán ez gyorsan feloldódik, mihelyt dúr hangzatok csendülnek fel. A 3. rész mindössze 4 perces, de a lemez talán legszebb száma. Vangelis-szerű felszabadult ünnepélyesség, persze TD-hangszerelésben. Gyönyörű finálé az albumnak!

Megmondom őszintén, én ezt az albumot jobban kedvelem, mint a Madcap’s Flaming Duty-t, ugyanis valahogy sosem lesz 100%, ha a TD éneket alkalmaz, mégis, időről időre megpróbálják. A Springtime In Nagasakin önmagukat adják. Végtelen úszkálások a semmiben, relaxáció – sokkal élvezetesebb is, szerintem. Bár igaz, hogy hallatszik az albumon, hogy csak egy része valaminek – nem mintha befejezetlen lenne, csak valahogy érzi ezt az ember.

Egyébként a lemezzel egyidőben megjelent még egy pár dolog – 2007 az együttes történetének legtermékenyebb éve. Először is, a Madcap’s Flaming Duty-val és a Springtime In Nagasakival egyidőben megjelent EP, a Sleeping Watches Snoring In Silence (Csendesen horkoló órák). Ezt a 2007. április 20-án tartott londoni koncert alkalmából adták ki, korlátozott példányszámban. A korongon három szám hallható. Az első a negyedórás Hyper Sphinx, ami az 1983-as Sphinx Lightning feldolgozása; a második a Lady Monk, ami a Le Parc album Zen Gardenjét gondolja újra 1985-ből; az egyetlen teljesen új szerzemény a címadó, ami egy teljesen korrekt, de nem túl kiemelkedő TD-szám, bár szokatlanul sok benne a technós, gépzenés elem.

2007 júniusában megjelent egy újabb EP: a Bells Of Accra, az eberswaldi Paul Wunderlich múzeum megnyitása alkalmából, és ezt, bár Tangerine Dream név alatt jött ki, Edgar teljesen egyedül vette fel. A korongon csak a negyedórás Bells Of Accra hallható (Accra egyébként Ghána fővárosa). A szám a szokásos színvonalas new age.

Folytköv.

A lefordíthatatlan című 2007-es albummal kapcsolatban a Pink Floyd-fanoknak beugorhat Syd Barrett neve. A pszichedelikus zseni csak két évig (1966-68) zenélt az együttessel, de annak későbbi teljes negyven éves pályafutására rányomta a bélyegét. Ez a CD egyfajta tiszteletadás, emlékezés rá, mivel Syd Barrett 2006. július 7-én gyomorrákban elhunyt.

Talán emlékezünk még rá, hogy a kezdet kezdetén, 1967-ben Edgarék imádták a Barrett-féle Floyd kísérletezéseit. Ez annyira más, annyira egyedi volt, és mivel a TD is valami egyedit akart csinálni, nem csoda, hogy nagy hatást tettek rájuk. A TD első tíz-tizenöt évében lépten-nyomon Pink Floyd-hatásokat fedezhetünk fel: az Alpha Centauri fuvolája 1971-ből, a Fauni-Gena atonalitása 1973-ból, a Rubycon ambientje 1975-ből… a későbbi „tisztább” albumok már kevésbé Floyd-szerűek, de azért még a 80-as években is fel lehet fedezni egy-egy ilyen foltot. Barrett, miután drogfüggősége miatt kivált a Pink Floydból, 1970-ben még összetákolt két albumot (The Madcap Laughs és Barrett). Innen a Madcap's Flaming Duty címe.

Az előadógárda ezúttal Froesén és Quaeschningen kívül Linda Spából (szaxofon), Iris Camaa-ból (dob), Bernhard Bleibl-ből (gitár) és még két buzuki-játékosból, valamint Chris Hausl-ból áll, aki az egész lemezen át énekel. Igen, ez megintcsak nem instrumentális album – a szövegeket egyébként különféle 17. és 18. századi angol költők verseiből válogatták – ezért is mondta Edgar ezt a valaha volt „legangolabb” TD-albumnak.

A Madcap’s Flaming Duty két változatban jelent meg: hagyományosann CD-ként, de van egy olyan változat is, ahol egy DVD-t is mellékeltek. Ezen a DVD-n az album felvételeiről, amolyan „stúdiókoncertről” láthatunk felvételeket, megszakítva különféle videoklipekkel.

Az albumon 12 számot hallhatunk. Mindegyik dal viszonylag lassú tempójú, a szövegeket Bianca Acquaye válogatta. A költők legtöbbje nem túl ismert Magyarországon, de Walt Whitman és Percy Shelley nevét azért remélem, hallottuk már. És persze, William Blake. Ővele már találkoztunk, hiszen 1987-ben, pont húsz éve az egész Tyger album az ő verseire épült. Itt is hallhatunk tőle kettőt is, míg a többiektől csak egyet. Az Őrült dalt (Mad Song) le is fordította Képes Géza:

A zord szél zúg,

  Diderget a fagy.

Késő van, aludj,

  Hagyd a kínokat.

A csúcsot Keleten

  Hajnal festi be fenn

S a friss madársereg

  Már füttyöget. Stb.

A másik a Hear The Voice (Halld a hangot), erről nem találtam magyar fordítást.

Sir Philip Sydney, az Astrophel And Stella írója, a 16. században élt, az angolok kedves reneszánsz költője. Dante G. Rosetti, aki a The Blessed Damozelt írta, a 19-20. század fordulóján alkotott, rajzokat és verseket. Thomas Stanley (The Divorce), a reneszánsz fénykorában, a 15. században élt nemes, híres mecénás volt, maga is írogatott verseket. Edmund C. Stedman, az A Dream Of Death költője, viszont 300 évvel később, a 19. században írt. Walt Whitman (One Hour Of Madness) kortársa volt, aki forradalmi újítást hozott a költészetbe kötetlen ritmusú és szerkesztésű szabadverseivel. George Herbert (Man) mindössze 40 évet élt a 17. század elején. Pap volt, tehát főleg vallásos témájú verseket, himnuszokat szerzett. A Hymn To Intellectual Beauty elkövetője, Shelley a híres tavi költők egyike volt, míg Emerson, a The Problem c. vers szerzője és az utolsó szám ihletadója a transzcendentalista mozgalom meghirdetője, így nem csoda, hogy Edgarnak megtetszett.

Mint látjuk, a versek eléggé szerteágaznak időben és témában is. találunk köztük barokk értekezést az emberről, himnuszt az intelligenciához, romantikát, klasszicizmust, mindent, amit az angol költészet felölel. Csak éppen Shakespeare-t nem, de mindegy.

Zeneileg az album kissé egysíkú és mivel 75 perces, egy kissé túlméretezett is. Chris Hausl hangja nagyon szép, de nem igazán mutatja azt a sokszínűséget, ami benne van a versekben. A zene viszont annál inkább, mivel Edgarék azért elég profik – sokféle hangulatot megjelenít a muzsika, a vallásos témánál pátoszos, Whitman őrület-versénél eszelős: ez a legjellegzetesebb száma az albumnak.

Azonban a legmeglepőbb pont a Lake Of Pontchartrain. Ez egy ismert ír népdal, kb. olyan nekik, mint nekünk a Csitári hegyek alatt, és gyönyörű. Talán a lemez legszebb pillanata, és a TD-nek a legkevésbé német szerzeménye.

És a hangszerelés. Erre az albumra már szinte a „síppal-dobbal” kifejezés is ráillik, annyiféle hangszert hallunk a szintetizátorokon kívül: Linda spa fuvolázik és dudál, Iris Camaa dobol, Bernhard Bleibl gitározik és hegedül… itt már szinte semmi sem árulja el, hogy német együttesről beszélünk, jóllehet minden zenész német a korongon…

Meglepő módon számonként meg vannak jelölve a szerzők: 5 Quaeschningtől, 6 Edgartól, és egy népdal.

Mindent összevetve: az album hossza miatt talán inkább háttérzenének való, és fájdalom, de Hauslt nem tartom szerencsés választásnak. Bár az tény, hogy ismét csak egy nagyon egységesen, precízen, körültekintően megszerkesztett albumról van szó. Igen, a TD 40 éve évente adja ki lemezeit, mégis kevés az összecsapott közülük. Egy biztos: a Madcap’s Flaming Duty még a TD-ből némileg kiábrántultraknak is elnyerte a tetszését – mégiscsak méltó egy jubileum megünneplésére.

És én biztos vagyok benne, hogy az ötvenediket ugyanígy meg fogják ünnepelni…

Folyt.köv

A Dante-trilógia befejező része minden képzeletet felülmúl. Ezúttal Edgar és Quaeschning mellé csatlakozott öt énekes, Linda Spa a szaxofonjával, Iris Camaa a dobjaival (ő a vezető énekes is), egy narrátor és egy gyerekszínész, valamint a Brandenburgi Szimfonikus Zenekar és a Potsdami Új Kamarakórus.

Bár maga az album nem élő, a Paradiso mint zenemű az előző kettő Dante-anyaghoz hasonlóan többször is előadásra került. A dupla CD az együttes eddigi leggrandiózusabb anyaga, meghallgatására fel kell készülni, hiszen a Paradiso majdnem két és fél órás! A 15 tételt Edgar egyedül komponálta.

Dante ezúttal a Paradicsomba indul. Eddigi vezetője, Vergilius pogány lévén nem léphet be a mennyországba, a költőt Beatrice, Dante szerelme és múzsája kalauzolja tovább. A Paradicsom a Pugatórium hétosztatú hegyének tetején tündököl, és a másik két világhoz hasonlóan lépcsőzetes felépítésű, kilenc szférából, „égből” áll. Az első hét a nagy bolygókhoz kapcsolódik, úgy mint Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz. A következő az Állócsillagok ege, majd a Kristályos ég következik, és az egészet úgymond tizedikként a Legfelső Menny koronázza meg.

Ezúttal a zenében viszonylag tisztán követhető a történet. A La Grande Spirale monumentális felvezetés, a semmiből úszik elő a hosszú szintetizátorakkord, amelyen felsejlenek a fafúvósok egy-egy motívummal. Ahogy bontakozik ki a zene, egyre kevésbé ehet tudni, hol végződik a TD és hol kezdődik a zenekar, annyira egymásba folynak a szintik és a klasszikus hangszerek.

A következő számban (Beyond Sodom And Gomorrha) halljuk elősör Iris Camaa-t, aki az eddigi két Dante albumon is az énekes „narrátor” szerepét játszotta. Dante felemelkedik, megkezdi útját a Mennybe. Majd egy lassabb szám következik, La ez de la Montana, spanyolul. Majd A Ciello della Luna, az első ária. Foltok a Holdban – ez a Paradicsom második énekének címe is. Dante szerint a Paradicsom első három ege a három teológiai erénynek felel meg – a Holdé a hit.

Mercury Sphere: A következő szféra a reményé – ismét Iris veszi át a szót, ez a stílus afféle dallamos recitativónak is felfogható. A közepe táján egy érdekes kromatikus részt hallunk, majd a végén a zenekar veszi át a stafétát: éteri hangzatokkal zárják a tételt. A következő égbolt (L’Era Della Venere) Vénuszé, azaz a szereteté. Újra operai szoprán (sőt, inkább mezzo) következik, és a dal vége felé először szólal meg Linda Spa szaxofonja is. Az első CD-t az Invisible Sun zárja, ahol ismét Iris énekel; a Nap szférája az okosságé. A végén először halljuk a francia narrátort (ne kérdezzétek, mit mond, fogalmam sincs!!!) Megjegyzés: a CD-n elírták a számozást, a Jupiter Lightning valójában a második felvonás első dala.

A második CD némileg más: itt nagyobb szerepet kapnak a TD-re oly jellemző szekvenszerek. Egy könnyedebb, modern hangvételű dallal kezdődik a korong: Jupiter Lightning, az igazszágosság dícsérete. Ezután az album leghosszabb és talán legjobb száma, a La Forza Del Saturno következik. A Szaturnusz szféráját a mértékletességnek szentelte Dante. A dal ezúttal két részre oszlik: az első egy újabb ária, a második a legjellegzetesebb TD-zene a Paradiso-n, attól eltekintve, hogy Iris énekel rajta. Ezúttal elég monotonul énekel, de itt éri el a legnagyobb hatást (nálam), úgy duruzsolja a sorokat, mint egy mantrát.

A Stars In Distance Glow is hatásos űrzene, a Mars Polarist idézi. Az Állócsillagok egében járunk, itt Dante számot ad arról, mit is tanult eddig Pokolról, Purgatóriumról és Paradicsomról. Majd a No More Birth, No More Death jön, egy ünnepélyes lassabb new age; ezután a Transformazione, itt egy gönyörű duettet hallhatunk. Dante már a Kristályos Égben jár…

A Truth Beyond Thoughts címével ellentétben spanyol nyelvű. Az album csúcspontja a L’Ultima Tromba D’oro, egy szenvedélyesen szárnyaló ária. Dante itt meglátja Istent – azazhogy őt magát nem, csak hatalmas, tisztító, megsemmisítő fényességet lát. A Leaving képezi a levezetést – itt végre befejeződik a Paradiso, és az egész trilógia is, a francia szavakkal. Katarzis. Huh…

2006 még tartogat pár meglepetést, és mindegyik decemberben jelent meg. Az egyik a Tangerine Dream Plays Tangerine Dream című album, amelyen mindenféle újra felvett számok hallhatóak, pl. a Phaedra 2005, a Ride On The Ray 2006-os felvétele, vagy a Logos részleteinek különféle változatai.

A másik meglepetés egy EP, a Metaphor, amit egy koncert és a Disznó Évének alkalmából adtak ki. Ehhez nehéz hozzájutni, mivel 1000 példányban gyártották le, bár egy ideje a TD honlapjáról is letölthetővé vált – persze nem ingyen. A Metaphor 4 tételből áll, amelyek egybefolynak, ezért tulajdonképpen egy 23 perces kompozícióról beszélünk. Ez egy szép new age szerzemény, és érdekessége, hogy a negyedik tételben ismét éneket hallunk: Chris Hausl dalol, egy viszonylag ismeretlen énekes, akire Edgar egy bárban akadt rá. Később elmondta, hogy nagyon kevés ember van, aki szintetizátorokkal együtt tud énekelni, mert ez nagyon nehéz, de Hausl ezen kevesek közé tartozik. Még találkozunk a nevével!

Karácsonyra a rajongók kaptak még két DVD-t is: az egyik az Inferno felvétele volt, erről már beszéltünk, a másik a berlini Tempodrome-ban tartott koncertet örökíti meg. Itt mindenfélét játszottak: a Phaedra, az Optical Race, az Underwater Sunlight, a Melrose, a Tyranny Of Beauty és még sok más albumról is. Eme koncert erejéig újból csatlakozott hozzájuk Jerome Froese is…

folyt.köv

Ezúttal több CD kimaradt - ezeket később elemzem, bocs.

2006 első TD-albuma ismét egy múltidézés. Ezúttal 1988-ba térünk vissza, amikor is kedvenc együttesünk Észak-amerikában turnézott. Erre a körútra csatlakozott Edgarhoz és Haslingerhez Ralf Wadephul.

Nos. Mint a Kyoto-nál, Edgar és Wadephul készített pár számot, amelyek ugyanúgy a fiókban landoltak, bár eredetileg az volt a terv, hogy egy évvel később kiadják mint amolyan „road-albumot”.

Edgar 2006-ban felhívta egykori társát, volna-e kedve albumot kreálni ezekből a számokból; Wadephul igent mondott, és 2006 májusában volt a meglepően jól sikerült Blue Dawn. Na nézzük!

Az első szám a Where Dreams Are Large And Airy (Ahol az álmok tágasak és szellősek), kis utalással az együttes nevére. A szám az, amit a cím ígér: levegős, könnyed, derűs szám, a 80-as évek hangulatával, de modernebb hangzásokkal is. A szám Edgar szerzeménye.

Riding The Wind (Széllovaglás): Wadephul száma. Baljós zúgással indul, és a morajlásból kibújuk egy 3/4-es, eléggé szomorú téma. A csúcspont Edgar szenvedélyes, megkettőzött gitárszólója. A dal stílusa nem igazán vall a TD-re!

Thunderheads (Viharfelhők): ez ismét egy végtelenített dal, Edgartól. A dalnak nem igazán van iránya, bár a 7 perc folyamán némi kibontakozást azért megfigyelhetünk. A címben megjelölt felhők hangulatát, a kavargó szürkeséget, hűvös szellőt, nedves levegőt jól megjeleníti. A TD zenéje hangulatzene! Egyébként olyan, mintha a háttérben, nagyon hátul, emberek beszélnének…

Eagle’s Crest (Sasbóbita): a szerző Wadephul, és a számon ez látszik is. Wadephul szerzeményei afféle „egzotikus” foltok a TD-számok tengerében, ugyanis eléggé elütnek Edgar műveitől. Ettől olyan jó a Blue Dawn: több olyan szám hallható rajta, amelyek szokatlanok a TD-től, de élvezetesek. Az Eagle’s Crest egyébként egy lágy, afféle easy-listening szám, igazi 80-as évekbeli hangulattal. Ja és gitárral.

Food For The Gods (Istenek eledele): Edgar dala, az albumon a leghosszabb. Igazi TD-hangokkal kezdődik, testetlen akkordokkal, itt-ott egy-egy effekttel. Az igazi meglepetés a szám közepe táján belépő akusztikus gitár, némi spanyolos beütéssel – ez egy lírai epizódot vezet be, ahol a gitár adja az alapot.

Without A Bad Conscience (Rossz lelkiismeret nélkül): ez ismét Edgar száma, de sajnos egy fokkal gyengébbre sikeredett, nem olyan meggyőző, mint az előzőek voltak. Azért elmondhatjuk: az album dalaira eléggé rányomta a bélyegét az, hogy tulajdonképpen útközben készültek, buszon, színfalak mögött, repülőn. A TD zenéit mindig is jól lehetett utazás közben hallgatni.

Cardamom Route (Kardamom út): a lemez utolsó 4 száma mind Wadephul nevéhez fűződik. Ez a dal igazi utazózene, erősen emlékeztet az Eagle’s Crest-re, de talán ez a szám mutatja meg legjobban, minek is szánták ezt az albumot – az utazás hangulatát akarták visszaadni vele. A csilingelő betétek egészen hatásosak.

A World Away From Gagaland (Egy világnyira Gagalandtól). Ez olyan, mint a Thunderheads. Olyan „körbeforgó” ritmusa van, inkább összekötő zenének tudnám elképzelni.

Native Companions (Ősi kapcsolatok (a native szó azt jelenti, hogy születéstől fogva)). Ez a Cardamom Route továbbgondolása – lényegében ugyanaz a koncepció. Egyébként az egyik témája engem erősen emlékeztet az 1979-es Force Majeure egyik dallamára – emlékszünk még arra a csodára?

És persze a legnagyobb dobás, maga a Blue Dawn. Nem véletlenül ez a címadó, nagyon rég nem hallottunk a TD-től ilyen frappáns, 7 percben ilyen sokat mondó szerzeményt… Tengeren vagyunk. Sötét. A víz lassan hullámzik, néha szellő borzolja fel a hajunkat. Messze, a horizonton kéken dereng a hajnal – egyelőre vékony sáv. Majd (1:30) szélesedni kezd ez a sáv, már láthatjuk tükörképünket a víz fodrozódó tükrén. 3 percnél feltámad a szél, egyre világosabb lesz, beindul az élet, meglódul a hajó… Edgar gitárja is kiemelkedik a habokból, mint egy szikla. A szám egyébként meglepően hasonlít itt-ott a Pink Floyd One Of These Days című, 1971-es számára – ott a basszusgitár nyomatja ugyanezt a ritmust, és az egész számnak nagyon hasonló a hangulata! Gyönyörű, hatásos zárlat az albumnak.

Edgar és Wadephul olyan szuper kis albumot rittyentett, hogy elgondolkozom: ezek a remek számok annak idején mi a fenének kerültek fiókba? Ha ezt adják ki mondjuk a Lily On The Beach helyett, sokkal jobban járunk. A Blue Dawn méltóbb a Tangerine Dream névre, mint amaz… szerintem… és – bocsásson meg mindenki – de én Wadephul szerzeményeit ezúttal erősebbnek érzem, mint Edgaréit.

Na de most jöjjön, amire mindannyian vártunk. A TD végre-valahára befejezte a Dante-trilógia harmadik részét, a Paradisot, ami minden eddiginél monumentálisabb, mind időtartamot, mint előadói apparátust nézve.

Folyt.köv!!!

2001. október 7-én, a németországi Bernauban a TD két koncertet adott, a Szent Mária templomban. A zene pedig - kapaszkodjunk meg – nem más, mint Dante Isteni színjátékának „átirata” volt, abból is a Pokol, azaz az Inferno. Edgart és Jeromét nem kevesebb, mint hét énekesnő egészítette ki – három szoprán, egy mezzo és három alt!

Már a taps visszafogottságán érezhető (semmi füttyögés, kurjongatás), hogy ez nem egy akármilyen koncert lesz; majd se szó, se beszéd, elkezdik. A zene valamelyest emlékeztet a 70-es, 80-as évek TD-jére, bár ez most sokkal fennköltebb. Úgy kezdődik, mint egy szimfónia. Mint egy oratórium. Merthogy az is! Az Inferno-ról nekem mindig Mahler és az ő gigamega szimfóniái jutnak eszembe, főleg a 8., az a bizonyos Ezrek szimfóniája, Fausttal a főszerepben.

A zenét végigkíséri az énekesnők vokálja, ami úgy olvad bele a szintik búgásába, mintha maga is hangszer lenne. Ez egyfajta földöntúli hangulatot ad az egész műnek – igen, az Inferno nem is album a szó szoros értelmében, hanem inkább egy műalkotás, amelyet mindig teljes egészében adnak elő. A Dante-trilógia talán az egyetlen olyan TD- alkotás, ahol az ének 100%-osan működik…

A 2. szám (The Spirit Of Virgil – Vergilius szelleme) hárfaszólója – ez is szintetizátor – Bach Jólhangolt zongorájának C-dúr prelúdiumára emlékeztet. Az énekes arról mesél, hogyan veszett el a sűrű erdőben, ami az életet jelképezi, és hogy talált rá Vergilius – tessék elolvasni az Isteni színjátékot!

A 3. szám szekvenszere abszolút a Live Milesra emlékeztet. Látszik, próbálják maguk mögött hagyni a new age sablonokat. Az ének legnagyobb része egyébként Iris Camaa reszortja, aki később több TD-felvételen fel fog tűnni, mint a csapat legfiatalabb tagja, táncol, dobol(!), és énekel.

Az események sorrendje szerintem némileg össze van keverve, de azért nagyjából tartja a sorrendet – pl. a 6. szám jelképezi a Pokol második körét.

Az egész album hangulata hasonlít Vangelis Mythodea-jához, ami mellesleg 2001-ben jelent meg. A 18 szám teljesen egybefolyik, szerves egységet képezve. Az ének nyelve leginkább angol, de ahol a szám címe olasz (Io non mor), ott az ének is az. Sőt, van ahol spanyolul dalolnak a hölgyek, mint a 15. szám esetében. Az utolsó szám egyenesen francia! A 16. szám szerintem valamelyik másik TD-műből vett idézet…

Sajnos dalszöveg nincsen sehol az Inferno-hoz, és nem vagyok annyira jó angolos, hogy hallás után megmondjam, így csak találgatni tudom, mennyire pontosan követi az album Dante történetét.

Azt hiszem, bízvást mondhatjuk, hogy az Inferno (hát még a másik kettő, de erről később) rendkívül fontos helyet foglal el a TD történetében. 15 évi new age után már egy The Seven Letters From Tibet is meglepi az embert, hát még, ha egy ilyen elektronikus operával vagy oratóriummal jön elő egy együttes? Ilyet legfeljebb Vangelis vagy Rick Wakeman készített, utóbbi is csak 70-es évekbeli fénykorában; de hát ők egyedül vannak. Zenekarnak ilyen jellegű albumáról nem tudok (de lehet, hogy ez csak az én műveletlenségem). Sorolhatnánk a nagyszabású, zenekari albumokat, mint a Pink Floyd The Wallja vagy az Aphrodite’s Child 666-ja, de ezek összehasonlíthatatlanul mások, mint ez a csoda.

Érdekes azonban, hogy kimaradt Edgar gitárja. Ez már a 2000-es albumnál is feltűnt, de hogy másodszor se legyen, ilyenre még nem volt példa, ezért tettem szóvá.

Az Infernonak egyébként több felvétele is létezik: 2002 augusztusában kétszer előadták a művet a kölni Nideggen-kastélyban, és ezt 2006-ban DVD-n adták ki. Mindkét előadásnak (a bemutató és ez) létezik rajongói kiadása is a Tangerine Leaves sorozatban. A „hétköznapi” koncerteken ebből a műből sosem játszottak semmit. Nem is kellett: az Inferno annyira más volt, mint a többi, hogy kilógott volna.

2003-ban a TD csak egy filmzenével rukkolt elő: ez a Mota Atma, egy amerikai-japán koprodukció volt, a zenét eredetileg Edgar egyedül szerezte, de itt most Jeromével átdolgozták albummá.

Ezután következett a Rockface, ami a 1988. szeptember 24-iki San Fransiscói koncert teljes anyaga. Ez az album egy sorozat kezdetét jelenti, ami a Vault gyűjtőnevet kapta, ötrészes, és Jerome által újrakevert, szintén régi koncertfelvételeket tartalmaz.

Ezen a fellépésen a fő attrakció természetesen az aktuális album, az Optical Race volt, de ezen kívül játszottak számokat a Miracle Mile és a Canyon Dreams filmzenéiből, a Tyger-ről, a Logos-ból, sőt, még a Phaedra-ból is adtak elő egy modernizált részletet, ami azért is furcsa, mert az a szám eredetileg 100%-os improvizáció. Ennek a koncertnek még az is érdekessége, hogy a rövid életű Froese-Haslinger-Wadephul trió lépett fel.

Nyolc év után Edgar újra szólóanyaggal rukkolt elő: az Ambient Highway sorozat öt CD terjedelmű, régi számok, maradékok, remixek, új szerzemények, mindenféle hallható rajta.

A következő TD-kiadvány a Dream Mixes sorozat negyedik epizódja volt, egyszerűen DM4 címmel. Jerome ismét feldobott néhány régi kompozíciót. De nincs megállás, apja és fia már az Dante-trilógia második részén dolgozott…

Folyt.köv...

A TD követező albuma a Valentine Wheels koncertalbum, de ezt csak később tudom elemezni, bocsi.

A TD 2000-es stúdióalbuma tökéletes kezdés a 3. évezredhez! Edgar és Jerome legújabb alkotásán visszafordultak (rész-ben) a gyökerekhez: a CD 7 számán alig hallható szekven-szer, csak lágy, atmoszférikus, itt-ott keleties hangzások. A dalok címe a szivárvány hét színén megy végig, és az eddigi new age-dübörgésekhez képest a The Seven Letters From Tibet hihetetlen nyugalmat áraszt.

Az első a The Red Blood Connection – azaz A vörös vérkapcsolat. Baljós hangokkal indul, akkordok sorát hallhatjuk, aztán mintegy szólistaként, megszólal egy oboahangszín.

A The Orange Breath (A narancsszín lélegzet) a kedvencem az albumról. Nyugis, kiegyensúlyozott, olyan hangulata van, mintha egy tibeti kolostorban lennénk valahol 6000 méter magasan, és onnan néznénk szét a hegycsúcsokra. Hát még mikor a kínai szintetikus hegedű is megszólal! Gyönyörű, erre ekkor igazán senki sem számított a TD-től.

A The Golden Heart (Az arany szív) folytatja a sort – ez az egyetlen Jerome-szerzemény az albumon, a többi Edgaré. Egy fenséges, egyszerű dallam uralja a számot. Hallatszik is, hogy a dal Jerome-é, mert ő azért megmaradt a ritmusnál, ennek van a legkarakánabb ritmusa a korongon.

A The Green Land (A zöld föld) sem töri meg az ívet: a dalnak lassú, komótos ritmusa van, és zongora szolgáltatja a dallamot.

Ezután következik a mintegy negyedórás The Blue Pearl (A kék gyöngy). Ez a szám két részre oszlik: az első még inkább jár a földön, bár már itt sem hallhatunk semmi ritmust; a második részt pedig már ismerjük. Bizony, ez volt az a bizonyos Lhasa, a Quinoa-n.

A The Indigo Clouds (Az inidókék felhők) tényleg egy felhős eget huttat eszünkbe, főleg 1:30 körül. Ez emlékeztet leginkább a régi-régi TD-zenékre, pl. a Tangram atmoszférikus részeire. A szám végefelé hallható énekszerű hangzásokat a TD sokat fogja használni a 2000-es években.

A finálé (The Purple Of All Curtains – Minden függöny lilája) kezdése teljesen olyan, mint a 70-es évek mellotronos agytájképei, vagy a Sequent C’ a Phaedra-ról, bár ott a fuvola volt a ludas.

Ez az album tényleg fantasztikus és különleges, hiszen a régi megrögzött progresszív-rajongók is elismerően bólogattak. Bár furcsa, hogy a legnagyobb progosok azt szeretnék, hogy a TD mindig ugyanazt csinálja, holott a szó pont hogy haladást jelent… Na mindegy…

A CD füzetében Edgar egyfajta „magyarázatot” is fűzött a zenéhez. Először is a biztonság kedvéért leszögezi, hogy „Ez a felvétel nem kapcsolódik semmilyen politikai párthoz vagy eszméhez. Az sem a szerzők szándéka, hogy bármilyen helyi spirituális mozgalmat támogassanak vagy kritizáljanak.”

A mai helyzetet látva jól tette Edgar, hogy ezt leírta. Ezután mélyebbre ás, amit sajnos nem tudok szépen lefordítani, de arról szól, hogy a világnak különböző szintjei vannak, és mi egy másik szintre csak spirituális úton tudunk bejutni. Minden anyag, minden a mienkben és a spirituális világban is, hétrét hajtott, hét fokra osztott. Innentől kezdve a szöveg elég homályos lesz, de aki ért a keleti foilozófiához, az megértheti, miről is van szó.

Edgar nagyon sok TD-lemezre ragasztott egy-egy mottót, tehát ezeknek a zenéknek ő egyfajta filozófiai réteget is szánt. Az első ilyen a Logos volt 1982-ben, azután szinte minden album rendelkezett valamilyen kis szöveggel. Később már kész kis esszéket tett a CD-k füzetébe, hol saját maga írta, hol mástól kölcsönözte. A zene élvezetéhez azonban nem feltétlenül kell töviről hegyire átvizsgálnunk ezeket, hiszen egy művészeti alkotásnak pont az a lényege, hogy mindenkinek mond valamit, lehetőleg mindenkinek mást, ami függ a befogadó személyiségétől, természetétől, tapasztalataitól, legyen bármilyen homályos érzés is, amit érez. Ez különösen igaz az instrumentális zenékre, ahol még tágabb az értelmezési sík. Ehhez még hozzájön az is, hogy ezek a kísérőszövegek, mint a The Seven Letters From Tibet-nél is, gyakran nehezen értelmezhetők.

Egyébként örömmel látjuk, látják a rajongók is, hogy az új évezredben a TD ismét a mélyebb filozófia felé fordult. A műveknek ezúttal, mint azt az imént is láthattuk, komolyabb mondanivalójuk van.

A tibeti album után következett a Dream Mixes sorozat harmadik része, a The Past Hundred Moons. Ennek viszonylagos sikrere után jelent meg az az alkotás, ami a TD eddigi legnagyobb vállalkozása. És ez 35 év után nagy szó!

Folyt.köv...

Ezt a CD-t úgy tessék hallgatni, hogy sokak szerint a 90-es évek legjobbja a TD-albumok hosszú sorában.

1999. június 12-én az együttes fellépett az osnabrücki KlangArt fesztiválon. Új anyagot játszottak – a meghatátozás szerint egyfajta „űr-valóság-filmzene” készült el, ami mindenféle képeket idéz fel a nézők/hallgatók fejében, és ezeknek úgymond a kísérőzenéje lesz. E zenét a NASA marsi sarkvidékre irányított küldetése ihlette. A kapszulát 1999. január 3-án lőtték föl (az album anyaga is januárban készült), és december 3-án kellett volna elérnie a vörös bolygót, de erre sajnos nem került sor, mivel útközben elvesztették vele a kapcsolatot – valószínűleg szoftverhiba miatt – de ez már a CD megjelenése után történt. A Mars Polaris zenéje állítólag a kapszula által készített fotók, videók alatt is fel lett volna használva, és bár az ígéret szerint az albumnak duplának kellett volna lennie, a végülis 72 percesen megjelent CD se túl rövid. A NASA szondája ugyan megsemmisült, de itt van nekünk a zene, ami legalább olyan érzékletesen mesél: a TD 25 év után ismét az űrben!

Az albumon tíz szám hallható, ami azt mutatja, hogy ezúttal egy fokkal hosszabb dalokat hallhatunk. Az első, a Comet’s Figure Head (Üstökösmag) már megadja a kezdő hangot. A fenséges, felfoghatatlan űr jelenik meg előttünk. Több helyen is olvastam azt a véleményt, hogy a TD-nek gyengék a new age-lemezei, de a recept a Mars Polarisnál érdekes módon mégis működik. Itt egyébként ismét csak Jeromét és Edgart halljuk.

A Rim Of Schiaparelli keveri a ritmusokat: az elején 4/4 vegyül 5/8-al, persze aztán egy 4/4 new age utazásba torkollik bele a dolog. Lám, megérte a két évi szünet!

Hangszerelés szempontjából is sok új dolog van: például a búgó, tompa hangzások, amelyek az űr hanglatát hivatottak ábrázolni, és valamelyest 70-es évek hangjaira emlékeztetnek (pl. a Pilots Of The Ether Belt legvégén); de egyébként is, az egész zenei szövet teljesen más, mint a Tyranny Of Beauty, vagy a Goblins’ Club.

A Deep Space Cruisernek is egészen új a ritmusa, a sziszegő dobmintával. Ilyen se volt még, az eddigi albumokon inkább a hagyományosabb rockos dobok részesültek előnyben. Előnye még az albumnak, hogy nem kerül túlságosan előtérbe a gitár. A TD alapvetően mindig is elektronikus együttes volt, épp ezért volt fura egy kicsit a gitár ilyen mértékben szólistává válása.

Az Outland szokatlanul kemény szám, de gyönyörű, amikor a szilárd dobminta fölött megszólalnak az áradó szintik. A szám cezúrája 4:30 után van, mikor az ismétlődő kis „csipogó” dallam megindul. A Spiral Star Date némileg a 80-as évekre hajaz, de a dob itt is modernizálja a történetet…

A Mars Mission Counter azok közé a számok közé tartozik (mostanában mindig van ilyen), ahol nem a refrénes szerkezet, hanem a hangulat a lényeg. A végén kórus van!

Hanem most ismerkedjünk meg az űrutazás negatív oldalával is. A baljós Astrophobia ugyanis nyomasztó hangjaival olyan, mintha egy emberről mesélne, akit akarata ellenére visznek keresztül az űrön száguldva, miközben ő émelyeg és pánikba esik. Fantasztikus szám.

A Tharsis Maneuver is a 80-as évekbeli szekvenszeres zenére emlékeztet – a TD retrózik? Az utolsó szám egy rövid, lírai levezetés – számomra ez a Marsra való megérkezést jelenti, a végtelen vörös tájakkal és hatalmas hegycsúcsokkal. A Cool At Heartra emlékeztet (emlékszünk? A Melrose befejező száma!).

Nos. A rajongók ugráltak örömükben az album megjelenésekor – végre egy CD, ami igazán Tangerine Dream! Tényleg nagyon jól mutatja be a végtelen űrnek a hangulatát. Froeséék most magukra találtak, ez a lemez sokkal jobb, mint a Goblins’ Club.

Ezután következett még egy filmzene, a Great Wall Of China. Ez elméletileg egy kínai dokumentumfilm zenéje, de mivel Kínában millió és egy ilyen létezik, a moziról nem lehet szinte semmit sem tudni.

Folyt.köv...

Most egy kicsit visszamegyünk az időben. A Quinoa-n három szám hallható; ebből a középső, a majdnem fél órás címadó dal, már 1992-ben megjelent egy EP-n, amit kizárólag (1000 példány volt) a Fan Club tagjai kaptak, afféle vigaszdíjként a klub megszűnéséért, ezért természetesen nagyon ritka. Most, 1998-ban Edgar és Jerome ezt kiegészítették még kettővel, kreáltak belőle egy albumot, és kiadták nyilvánosan. Hallgassuk meg.

Az első szám, a Voxel Ux régi is, új is. Emlékeztet a zenekar 1992-es stílusára, és meglepő módon 3/4-ben indul, de a 6 perc körül elinduló epizód valami újat mutat. Mintha ismét az űr felé fordulna ez az űrutazó csapat… a szám egyébként picit nyers hangszerelése, elbírt volna több visszhangot, de így is felvállalható. elég összetett, több tételből épül fel, bár nem tartozik a legerősebb számok közé. De azért szép new age.

Na de a lényeg a második szám! A 28 perces Quinoa a valaha volt leghosszabb stúdiószáma a TD-nek. Ahogy kezdődik, hát az bizony egy Rockoon-szintű számocska… az első „tételnek” 5:30 körül van vége, ezután egy atmoszférikus rész következik, ami a régi ambient-zenékre emlékeztet, de ez mégis más, ez a minden hangnál megszakított, nem egybefolyatott szerkesztésmód elég fura. 8:50: kis szekvenszerecske, ez már megelőlegezi Turn Of The Tides-t és társait. De utána valami meglepő történik: a rockszerű ritmus addig-addig nyúlik, amíg kilép a Rockoon-szerű klisékből, és paradox módon kezd közelíteni a Poland-féle „végtelenített” zenékhez! 20:17-nél majdnem vége van, de egy lassabb, levezetés-szagú rész kezdődik el most. De ez sem igaz, 23:30-nál új szakasz indul el, egy keleties dallammal, szintén rockritmusra.

A harmadik darab, a Lhasa is érdekes. Ez teljesen új, és a bejelentés szerint első tétele lesz egy bizonyos „tibeti ciklus”-nak. Ez meg is jelenik, de erről később. A zene – csoda történt! Más formában ugyan, de visszatért a régi TD! Atmoszférikus hangzások (habár itt ez akkordok sorozatára redukálódott), ritmustalanság… majdnem mint régen. Ez ígéretesnek hangzik… nyugodtan felfogható a szám a 90-es évek Zeitjének, akkor is, ha csak 10 perces.

Nos. Az album élvezhető, de sajnos csak afféle „kitöltő” anyag. Az első szám félig új, a második régi, a harmadik egy félkész mű előzetese – ebből nem lehet „igazi” albumot összefércelni, akkor sem, ha három igazán hosszú számról beszélünk. És az is meglátszik, hogy a két Froesén kívül senki más nem játszik ezen az albumon, mivel hányoznak a hangszerek – hol a szaxi? Hol a gitár???

A TD következő albuma – 10 év után – ismét egy új filmzene: a What A Blast. Ez egy robbantásokról szóló „dokumentumfilm”hez készült – ismeretes Architecture In Motion címen is.

A TD új stúdióalbumán is csak apja és fia szerepel, és az alkotás annyira jó lett, hogy senki sem számított erre, a rajongók sem...

Folyt.köv!!!

A TD nagy-nagy jubileumhoz érkezett – 1997-ben lett kereken 30 éves! Edgarék bejelentették, hogy ez alkalomból a rajongók valami különlegesre számíthatnak, ami meg is érkezett, méghozzá egy majd 80 perces élő album, a Tournado formájában.

Ez tényleg különleges, tökéletesen illik rá a címe. Nemcsak azért, mert ez a TD első olyan koncertlemeze, amire semmilyen utólagos rájátszás NEM került, és nem is csak azért, mert a TDI cég első kiadványa, hanem azért is, mert olyan lendületes, és annyira élvezetes mind a 75 perce, hogy az valami hihetetlen. A Tournado a TD 1997-es európai turnéjának egyik koncertje teljes második felét tartalmazza.

Ezen a turnén a TD másodszor is ellátogatott Magyarországra, ezúttal a PeCsában koncerteztek. A fellépés teljes anyaga fellelhető a Tangerine Leaves sorozatban is!

A Tournado albumon csupa már ismert szám hallható az 1992-97-ig terjedő érából. És ha meghallgatjuk a korongot, tényleg hanyatt fogunk esni a lendülettől. A koncert egyébként még egy szempontból érdekes: Lengyelországban került rá sor – ha még emlékszünk a Polandra… Nos, ez legalább olyan jó, bár már teljesen más stílus. A koncerten egyébként a két tag mellé Zlatko Perica és Emil Hachfeld dobos csatlakozott.

Az Intro a Codotronic nevű elektromos dobfelszerelésen játszott bevezető, Emil Hachfeld fokozza az izgalmat, ahogy egyre gyorsabban veri a dobokat, majd egy szóló következik, ami, megmondom őszintén,  elég furán hangzik. Az ezután beúszó Flashfood az Oasis című videóalbumról van. Gyönyörű, lírai kezdés, misztikus, életteli new age. A következő szám a 220 Volt, ezt is hallottuk már. Itt még jobb… amikor (valószínűleg) Edgar gitárja megszólal, hát… egyszerűen csodálatos.

Ezután a Turn Of The Tides albumról a Firetonguest adják elő, hibátlanul, Perica spanyolos szólója talán még virtuózabb, mint a lemezen. Most a Girls On Broadway következik a Rockoonról: még ezt a gyengécske számot is olyan élettel töltötték meg, hogy... hogy csak na.

Ezután a Tyranny Of Beauty dala következik, a Little Blonde In The Park Of Attractions, ami kapott egy hihetetlen dance-ritmust, ezután az új albumról a Rising Haul In Silence és a Lamb With Radar Eyes hallható. Ez utóbbi egy bizonyos „Lost Lamb” verzió.

A számok olyan szépen vannak összeillesztve, szünet nélkül, hogy az ember elgondolkodik: miért nem használták ezt a fogást a stúdióalbumokon is? Klassz lett volna…

De a legnagyobb meglepetés csak most következik: a Rockoon sivár száma, a Touchwood. Ezt most úgy megdobták ritmussal, hogy csak ámulok. Szinte technószerű dübörgéssel kezdődik, már-már dance-fílinget kölcsönözve neki. A koncert zárása a Towards The Evening Star, szintén az új albumról.

Megfigyelhető, mekkora változáson ment át 30 év alatt az együttes: a Ricochet (1975) 100%-osan improvizáció volt, ezen az albumon pedig majdnem hogy hangról hangra megegyezik a zene a lemezen hallható anyaggal. A bővítés legfeljebb annyi, hogy több számban hosszabb a bevezetés, a hangszerelés dúsabb, és az ősszekötéseknél mindenféle effekteket hallhatunk. De hát ezt minden valamirevaló együttes így csinálja!

És az is látható, hogy bár a 90-es évek albumai talán már nem annyira erősek, mint mondjuk a Virgin-albumok, de élőben a TD mit sem vesztett lendületéből, még ha más stílusban játszik is!

A Tournado után a TD egy kis szünetet tartott. Ezt úgy kell érteni, hogy a következő két albumuk nem „teljes értékű” korongok, mindjárt látni fogjuk, miért.

A TD következő albuma stúdió ugyan, de mégsem tárgyalom külön fejezetben. A címe Ambient Monkeys. Az 1997-es Eurotour koncertjei előtt a közönség háttérzenét hallhatott, amik részben új számok, részben klasszikus zeneművek feldolgozásai, részben saját régi számok új verziói, maradékok voltak. Ezeket jelentették meg ezen az albumon.

Ezenkívül megjelent még 1998-ban a Transsiberia is, ami egy dokumentumfilm-sorozat egyik epizódjának zenéje volt, a Transzszibériai Vasútról. Ez az együttes azon kevés filmzenéi közé tartozik, amely talán még a film nélkül is élvezhető – ez nem is baj, hiszen a film állítólag el sem készült… A CD itt-ott úgy hangzik, mintha az együttes a Kraftwerk Trans Europa Expressének ihletése alatt dolgozott volna. Érdekessége, hogy az utolsó szám (The Golden Horn) a pontosan 10 évvel korábbi Turning Out The Wheel átdolgozása az Optical Race albumról.

Úgy látszik, a TD nem bír leállni. Alig egy évvel a szuper Tyranny Of Beauty után máris a boltokban volt a következő album, a Goblins’ Club.

Az alkotást a német író, Christian Morgenstern szürreális írásai ihlették, a világ szintjeiről, törpékről, akik bennünk és az egész világban rejtőznek… Az albumon ismét rengeteg közreműködő szerepel, több, mint eddig bárhol.

A nyitány (Towards The Evening Star – Az Esthajnalcsillag felé) népszerű lett, sok remix, felolgozás jelent meg belőle, és szinte minden koncerten eljátszották. Nem csoda, tényleg a lemez egyik legjobb száma, igazi modern new age, dübörgő ritmussal, Enigma-szerű vokál-bejátszásokkal. A TD 30 év után még mindig halad a korral!

Az At Darwin’s Motel (A Darwin Motelben) kezdése a régi TD-re emlékeztet: egyre több és több szekvenszer szól egymáson, mígnem egy élő, lüktető szövetet alkotnak. A háttérben a Royal Buckminster kórust hallhatjuk. És – hoppá! – megint egy Enigma-szerű elem: autentikus vokál. Elvileg harsona is szól, de nekem ezt még nem sikerült kihallanom.

On Cranes’ Passage (Darvak átkelésén): furcsa, groteszk hangzások, dobgépek. Ismét egy lendületes dal, itt Mark Hornby gitárja a szószóló. 1:50 körül megszólal az eddigi legszokatlanabb hangszer a TD történetében: egy balalajka! A hipnotikus Rising Haul In Silence (Csendben kihúzott fogás) folytatja a sort, majd az úgyszólván címadó United Goblins’ Parade következik. Ez egy líraibb szám, a stílusa valahogy inkább a 80-as évekbe illenék. Megjelenik benne egy gizmo, amiről fogalmam sincs, micsoda, de valószínűleg a szám végéről valamelyik furcsa hangzást ő okozza. Lamb With Radar Eyes (Radarszemű bárány). Egyre furább címek! Baljós, sustorgó hangok, szekvenszer stb. Ja és gitár gitár hátán. Elf June And The Midnight Patrol (June tündér és az éjféli őrség): az egyetlen TD-szám, ahol Linda Spa szerzőként szerepel, sőt, a lemez első száma, ahol egyáltalán szerepel! Ez egyébként egy meglepően „klasszikus” szám, ez szokatlan a TD-től…

A finálé (Sad Merlin’s Sunday – Szomorú Merlin vasárnapja) a lemez, és a 90-es évek talán legösszetettebb TD-dala. Egy lírai, szomorú akusztikus gitár-szólóval indul – ezt most Edgar játssza. De aztán beindul egy szekvenszeres „utazás”: ami már megint a 80-as évek TD-jét juttatja az eszünkbe.

Az az igazság, hogy nem lehet sokkal többet mondani a Goblins’  Clubról, mint az elődjéről. Kellemes, élvezetes new age-zene, bár a Tyranny Of Beauty talán egy fokkal lendületesebb volt, de ez is hallgatható. Bár, elismerem, többször meg kell hallgatni, hogy felfedezzük benne a „finomságokat”, de hát ez melyik TD-albumnál nincs így? Valójában azonban a Goblins’ Club nem jelent igazán előrelépést. Tyranny Of Beauty 2 is lehetne a címe…

A következő TD-projekt az Oasis volt, 1997 elején. Ez egy 45 perces videó volt, az együttes zenéjével ami később meg is jelent külön albumon, úgy, mint a Canyon Dreams.

A rajongók majd kiugrottak a bőrükből, amikor a TD 1995-ös albuma megjelent, ugyanis az albumnak sikerült újra hozni azt a színvonalat, amit a Turn Of The Tides mutatott.

A lemezen 9 szám hallható, amelyek most ugyan nem kapcsolódnak tematikailag egymáshoz, de ez nem von le semmit az értékükből. Az előadógárda ismét bővült: Zlatko Perica ezúttal távolmaradt, de jött helyette két másik gitáros: Gerald Gradwohl és Mark Hornby (utóbbi inkább akusztikus és ritmusgitáron játszott), valamint Linda Spa is tiszteletét tette.

Az album mottója a következő: „Lehet-e, hogy a testem nem több élő sejtek kavargó tengerénél, amelyek egyetlen alappont köré igazodnak?” – Gustav Meyrink (legismertebb műve A gólem című regény).

Az első szám (Catwalk) vokóderszerű bevezetéssel kezdődik, meajd egy rendkívül dús hangzású new age szám indul el: a hangszerelés mindenképpen gazdagabb, mint az előző albumon. A spanyolos gitárszólót Gerald Gradwohl játssza. A Birdwatcher’s Dream (A madárleső álma) már líraibb, és a lassú bevezető után érdekes módon egy rövid 7/8-os epizód következik, de aztán visszatérnek a biztonságos 4/4-be. A szám elég összetett, sok témából, részletből épül fel, nagyon kidolgozott.

A Little Blonde In The Park Of Attractions (Vonzó kis szőke a parkban) szintén nagyon hangulatos. Az egész lemezt éjszakai buszozás/vezetés közben tudom elképzelni – kipróbáltam, és úgy mutatja meg igazán, mit is tud ez a zene. A lemezen itt kerül elő először Spa szaxofonja. A Living In A Fountain Pen (Élet egy töltőtollban) témája hasonló az előzőkhöz.

Na de ami most következik! Jeroménak támadt egy ötlete: dolgozzák fel újra az 1976-os mesterművet, a Stratosfeart (ugye emlékszünk még rá?). Meg is tették, a két Froese újrahangszerelte, és Stratosfear 1994 (később 1995) címen feltették az albumra, annak is pontosan a közepére. Most egy kicsit nosztalgiázhatunk: a dal-ban hallható az összes ismerős téma, bár kicsit átvariálva, összekeverve – de hozza a régi szám hangulatát úgy, hogy közben nem feledkezik meg a máról sem. Ez a szám gyönyörű hidat képez régi és új között, nagyon jól tették, hogy felvették, mivel már kezdett úgy tűnni, hogy a TD tökéletesen elfelejtette, mit is csinált régen. De nagyszerűen „lefordították” 1995-ös nyelvre.

A Bride In Cold Tears (Menyasszony hideg könnyek között) szintén elég összetett, sokféle effekt, hanghatás hallható benne, arab hangok, madársivítás, egy helyen még rádióbejátszás is! A Haze Of Fame (A hírnév forrósága) az album leghosszabb száma.

A címadó szám következik. Edgar Froese így beszélt a címről: „Csodálatos dolog nézni egy csinos arcot, vagy figyelni valakit, akinek vonzó a teste, vagy megérinteni egy esztétikus műtárgyat – ez az embernek valamiféle tökéletességet juttat az eszébe, amit szeretne az örökkévalóságnak megmenteni. De jól ismert tény, hogy ezen a furcsa világon semmi sem őrizhető meg örökké, és mi gyengének érezzük magunkat ezzel a törvénnyel szemben. Tehát mi a probléma? Mi tesz minket olyan szomorúvá, mikor rájövünk, hogy nem tudjuk megállítani a dolgokat a romlásban? A megoldás az lehet, hogy befejezzük a hazudozást a valóságról és a dolgokkal szembenézünk, úgy ahogy vannak – ami egyszerűen azt jelenti, hogy úgy ünnepeljük a szépséget, mint az élet egy nagyon vonzó részét; hogy elfogadjuk és tiszteljük azokat a dolgokat is, amik éppen széthullanak; hogy tudjuk, hogy ők is éltek jobb időket; hogy közöttük élünk és figyelünk rájuk. És ez nemcsak az embereket jelenti: ezekbe a természet minden része beletartozik. Egyszer egy bölcs azt mondta: a hazugságnak nincs értelme, hacsak az igazság nem veszélyes.”

Az egész album az együttes modell- és divatszakmáról való véleményéről szól (mivel ebben Linda Spa otthon volt, valószínű, hogy az ő keze van a dologban). Ezt láthatjuk a számok címéből és a fenti nyilatkozatból is. A borító ezért eredetileg egy Barbie-babát ábrázolt volna, de ez jogi problémák miatt nem valósulhatott meg, így került rá az ókori egyiptomi dombormű.

Az utolsó szám gyönyörű lezárás: ahogy az előző albumon, úgy itt is feldolgozásra került egy klasszikus. Edgar, lévén a barokk zene rajongója, áthangszerelte Händel Xerxes című operájának részletét, Largo címmel. A szintik szépen hozzák a vonósok szólamát, amit Spa szaxofonja koronáz meg. Ez a szám egészítheti ki Edgar szavait a címhez – a finálé a szépség dícsérete, amit a művészet, hol így, hol amúgy, de mindig is keresett. És a barokk a jelek szerint rátalált.

1996-ban, sok év után megjelent egy filmzene: a Zoning. Ez a rajongókat is meglepte, mivel a gagyi német TV-film egész stábjában valószínűleg a TD volt a legnagyobb név. Az alkotás még 1986-ban készült, akkor a Froese-Franke-Haslinger felállás készített hozzá zenét. A Zoning gyorsan eltűnt a képernyőről, ezért volt meglepő, hogy 1994-ben VHS-en a boltokba került. Edgar és Jerome teljesen átvariálta a filmzenét a videóhoz, és ezt a verziót adták ki aztán CD-n, ami, megmondom őszintén, a TD egyik legunalmasabb korongja a maga 61 percével…

Az év még valami miatt nevezetes: Edgar 12 év után ismét szólóalbummal jelentkezett, a Beyond The Storm (A vihar óta) dupla CD-vel. Ez részben válogatás, részben új anyag.

1995 végén együttesünk megvált a Miramar Recordstól. Nagy dolgok voltak készülőben: Edgar megalapítani készült a TD saját kiadóját, a Tangerine Dream Internationalt (TDI), modernebb felszereléssel, még fejlettebb technikával. Ezért a következő, elég hosszú időszakot a rajongók TDI Yearsnek nevezték el.

De nem ment minden azonnal. A TD következő albumát még a Castle Music adta ki (ők dobták piacra a Jive-albumok CD-változatait is), és ez egyfajta áthidaló megoldás volt.

Folytköv!

(A TD következő albuma az 1993-as 220 Volt Live, de ezt technikai okokból csak később fogom tárgyalni, bocsi!)

Mint címéből is kitűnik, az 1994-es Turn Of The Tides fordulópontot jelent a TD történetében. A Rockoonnal szinte már eltemetett TD egyszer csak előrukkolt ezzel a gyönyörű new age-albummal, ami megmutatta: a 27 éves TD-nek még mindig van létjogosultsága!

A lemez Edgar novellája köré épül (A kocsis meséi), ami a CD füzetében olvasható. Minden szám az igazán szürreális (Froese dadaistának és szürrealistának vallja magát) történet egy-egy mozzanatát jeleníti meg, tehát igencsak konceptalbumról beszélünk, kéremszépen.

És ha elkedjük hallgatni az lemezt, kiderül: a TD még mindig tud meglepetést okozni, mivel az első szám mennydörgéssel kezdődik, és aztán felcsendül Musszorgszkij felejthetetlen Promenádja igazi rézfúvósokon, a szaxofonon Linda Spa játszik. (A vonósokat természetesen a szintik helyettesítik.) A történet a következő: 1881-et írunk. John Calyx meg akarja találni bátyját, akit még pici korukban adtak el a szülei. Elindul kocsiján a zuhogó esőben. Ahogy hintója elkocog, a promenádhoz még egy plusz kóda is járul.

És elérkezünk a Lángnyelvek Völgyéhez (Firetongues). A baljós felvezetés megszólal egy fülbemászó téma, a spanyolos gitárt Zlatko Perica kezeli – egyik meglepetés a másik után! Ezen az albumon ráadásul már igazi dobok hallhatóak Jerome jóvoltából – valószínűleg a rockhangzást könnyebb volt így elérni, mint programozgatással. A zene ugyan még magán viseli a Rockoon nyomait, de sokkal-sokkal ihletettebb annál.

John megérkezik a tengerhez. Itt hajóra száll, és útközben egy másik hajóban rabszolgákat lát, akik tehetetlenül küzdenek a hullámokkal (Gary Slave’s Horizon). Soha nem érhetik el a túlsó partot, patakokban ömlik róluk a verejték, de csak húzzák és újra húzzák… lágyabb rész következik: a horizont képe, amit el akarnak érni. Az, hogy a harmadik etap megint más – klasszikus, csodás, igazi new age – azt mutatja, hogy ezen a lemezen a TD nem ragaszkodott a slágerszerű megoldásokhoz, mint azt a Lily On The Beachen és a Rockoonon tették. A szám legvégén egy pillanatra mintha a Peer Gynt napfelkelte-témáját hallanánk.

A következő szám: Death Of A Nightingale (Egy fülemüle halála). John Calyx csak akkor léphet partra, hogyha előtte megöli szeretett fülemüléjét; ezt a partlakók parancsolják neki. Mivel ő mindenképpen tovább akar jutni, fájó szívvel, de megteszi ezt. A szomorú hangulatot Spa sírdogáló szaxofonja erősíti.

Miután Calyx bejut a városba, ott körülveszi a Alkony Őrség (Twilight Brigade): „Honnan jöttél, merre tartasz?” Johnnak szerintük „rossz szaga van”, mint kiderül azért, mert állatbőrből készült kabátot visel. Ezért ezt a bundát tűzbe kell vetnie. Csak így léphet tovább, és hatolhat be a Veszély és Ártatlanság Dzsungelébe. A szám baljóslatú, a sötét, mesebeli szellemek kavarognak, egymásba folynak, körüllengik hősünket. Érdekes, mikor Perica sirályszerű hangokat hallat gitárjával. A szám természetesen összetett, mivel majdnem 10 perces, több rövid szakaszból épül fel, de nagyon élvezetes hallgatni. Ez az album leginkább rockos száma.

Miután John eleget tett az Őrség követelésének, belép a dzsungelbe (Jungle Journey). Itt érdekes módon autóhangokat hallunk; és most nem Perica, hanem apja és fia fogja a gitárt. Ez a szám megdöbbentően modern – a TD végre kitört a 80-as évekből, és elkezdett lépést tartani a korral!

Hősünk éppen téli napfordulókor (Midwinter Night) ér a Bölcs Bárány völgyéhez. Az itteni lakóknak ez a legfontosabb ünnepük, és John tudja, hogy ez alkalomból fogja megtalálni testvérét. A szám amolyan könnyed közjáték, rövidebb is, mint az előzők.

John elérte célját. Belépett a Szerencse Körforgásába, ahol állítólag megtalálta testvérét, és azóta is együtt élnek a tűzmadarakkal. A címadó finálé bulis hangulatú, bár nekem egy kissé hiányzik belőle a dallam. De egy kóda is hallható a legvégén: két nő (igazi) énekel néhány szöveg nélküli sort – ez zárja a szenzációs alkotást.

Az album szerintem az 1988-as Optical Race óta a legjobb. Úgy játszanak, mint egy igazi együttes, a gitár sohasem volt még ennyire központi szerepben. Nem csoda, hogy ez az album meghatározó lett a TD további történetére, hiszen a későbbi alkotások hasonló stílusban készültek. A Turn Of The Tides egy 1994-ben teljességgel felvállalható album. Igaz, hogy a számítógépek korában már nem arról szól a történet, hogy kinek van nagyobb felszerelése, hanem a zenei tudásról. És ezen a lemezen a TD bebizonyította, hogy igenis ért a zeneszerzéshez.

Ez volt az a korszak, amikor az együttes új rajongókat szerzett magának, főleg a new age-et kedvelők közül. De tény, hogy ez a zene már sokkal szélesebb rétegnek tetszhet, mint mondjuk egy Phaedra!!! Hajajaj, pedig azt is a TD készítette… húsz évvel a Turn Of The Tides előtt…

Elérkeztünk a TD legvitatottabb albumához, az 1992-es Rockoon-hoz, ami a TD történetében példátlanul hosszú ideig, majdnem egy évig készült. Sokáig ez volt az utolsó album, ami még vinyl-formában is megjelent. A lemezen 11 (egyes LP-ken 10) szám hallható.

Az első dal, a Big City Dwarves meglepően hat különösen rockos stílusával. Az apja-fia felállás megint irányt váltott, elindultak egy „hagyományos” együttes-féle hangzás felé. Ezen az albumon a Melrose-hoz képest feltűnően sok a közreműködő: az első számban Enrique Fernandez segít be macubahán (rejtély, hogy ez micsoda), és Zlatko Perica virtuóz gitárszólóját halljuk. Az elkövetkező albumokon Linda Spa-hoz hasonlóan Pericával is sokat fogunk találkozni.

A Red Roaster egy lassabb, akár keletiesnek is felfogható szám – a TD zenéjében gyakran bukkannak föl ilyen elemek. A dalban később fuvolát is hallhatunk, Richi Wester jóvoltából, bár ez eléggé a háttérben marad; a végén szaxofonon is játszik. A gitárt itt valamelyik Froese kezeli.

A Touchwoodnak elég ambíciózus dallama van, de sajnos nem tartozik a lemez legjobb számai közé. A Graffiti Street szintén egy majdnem igazi rockszám, de erről az albumról nekem a Funky Atlanta tetszik leginkább, aminek felettébb szokatlan ritmusa van. A Spanish Love címét nem értem… a szám a gyengébbek közé tartozik.

A Lifted Veil már kielégítőbb: egy nagyon hangulatos, lírai számot hallunk, pláne, mikor Richi Wester szaxofonja is megszólal! A lemez talán egyik legjobb szerzeménye. A Penguin Reference is érdekes effektekkel kezdődik, és a szám is élvezhető. A Body Corporate (Edgar szerzeménye) inkább csak amolyan közjáték a címadó szerzemény előtt, ami érdekes módon szintén nem erős – hajaj, ezen a lemezen kevés a jó szám… viszont a befejező dal (Girls On Broadway) elég élvezhető – bár ez több LP-kiadásról lemaradt. De hát valószínűleg az olvasó CD-t hallgat – ha hallgat.

Nos. Az elején a Rockoont a legellentmondásosabb albumnak neveztem, most ezt kiegészítem: a lemez sokak szerint a TD legrosszabb stúdióalbuma. Én ezt így nem tudom kijelenteni, mivel nekem pl. a Lily On The Beach-nél jobban tetszik. Tény, hogy az albumnak semmi köze ahhoz, amiről a TD elhíresült és amiben ők a legjobbak, de az is tény, hogy az a stílus egyáltalán nem volt divatos 1992-ben. Ámbár sajnos az is igaz, hogy tényleg nem a legjobb TD-alkotás, de sok tekintetben irányt mutat a 90-es évekre. A TD következő albumai hasonló stílusúak lesznek, de sokkal jobban kidolgozva, mint a Rockoon, amit hallgatva az ember nem is gondolná, hogy megszakításokkal ugyan, de mégis 9 hónapig készült e korong. Bizony, az ember komolyan elgondolkodik, hogy jó döntés volt-e Jeromét tagnak felvenni. Mindenesetre nem túl jó reklám az albumnak, hogy megjelenése után oszlott fel a hivatalos Fan Club… (Azóta már szerencsére újraalakult, bár csak online formában, a 2000-es években.)

Már az előző albumoknál is meglepő volt a rockhoz való közeledés, de ez a folyamat a Rockoonnal teljesedik ki. Már a címében is benne van... Bár ez a kifejezés egy 40-es évekbeli rövid életű találmányt jelöl, a léggömb és a rakéta, azaz a rocket és a balloon keresztezéséből. A Rockoon a TD eddigi legrockosabb albuma. Hogy populáris-e, az más kérdés, hiszen azért a popzene, valljuk be, nem egészen ilyen... Viszont a későbbiekben azért ennél markánsabb albumokat fognak készíteni.

Ekkorra a koncertekről gyakorlatilag teljesen eltűnt az improvizáció, kizárólag megírt számokat játszottak, csak aztán nem mindegyik került fel lemezre. De a színpadkép is megváltozott: egészen a 80-as évek végéig a megszokott látvány uralkodott: három (később kettő) szintetizátor-bástya, mindegyiknél ott a felelős, aki egy helyben ülve nyomkod, ütlegel, tekerget, húzogat. Aztán, kb. 1987 végétől, megjelentek az egyéb hangszerek: egy szaxofon, egy plusz gitár stb. 1993-ra már egészen átalakult a zenekar: a két billentyűshöz három-négy közreműködő is csatlakozott, egyre inkább „hagyományos” együttes benyomását keltette a csapat. Na persze fennáll a kérdés: egy ilyen formáció mennyiben lehet hagyományos?!

Folyt.köv.......

A TD első Miramar-albuma egy furcsa szülemény. Már esett szó róla, hiszen a Canyon Dreams egy 1987-es video album, még a Froese-Franke-Haslinger felállás idejéből. 1991-ben Edgar újra elővette a zenét, újrakeverte, albummá egészítette ki, sőt még bónuszdalt is tett rá, és megjelentette. Az így elkészült CD nem filmzene a szó szoros értelmében (a kiadó sem filmzeneként adta ki, hanem az album egyik változataként), lévén a kép és a zene ezúttel teljesen egyenrangú, így ezt az albumot stúdióalbumként értelmezhetjük.

A TD zenéjéhez a videón gyönyörű természeti felvételek kapcsolódnak, napkeltékről, naplementékről…

A lemez 8 számot tartalmaz. Az első a Shadow Flyer (Árnyékrepülő). A jellemző misztikus bevezetés után egy furgébb rész következik, aminek egyenesen indiános hangulata van. Az album kortársának, az Underwater Sunlightnak vonásait viseli magán, bár ez nem annyira „homályos”, mint az.

Következik a Canyon Carver (Kanyoni faragókés). Csillogó akkordok, lassabb tempó, napfény. De aztán itt is egy lendületes szekvenszer indul be – de milyen! Ez már rockzene! Úristen! Ez az igazi TD-féle nyúéjdzs.

A harmadik opusz a Water’s Gift (A víz ajándéka). Bizony szép, mikor végre elered az eső, és a száraz folyómedrekben víz kezd csörgezedezni – erről szól ez a szám, még a tenger hangulatából is megsejtetve valamit. A szapora halk ritmus kicsit olyan, mintha egy agyagdob szólna. Szép szám.

A következő a Canyon Voices (Kanyoni hangok). Ismét egy álmodozós szám, együttesünk nem hazudtolja meg önmagát. Lírai futamok, dallamok, akkordok. Jön a B oldal…

Sudden Revelation, azaz Déli látomás. Látomás, az van. Misztikus, egészen furcsa akkordok követik egymást, összetéveszthetetlen zene. Ezúttal szekvenszer nincs, a harmónia a lényeg.

A Matter Of Time – Idő kérdése. A fura című szám a leghosszabb az albumon, kerek 9 perce miatt természetesen több részre bomlik. Az előző számhoz hasonló lassú, lírai bevezetővel kezdődik, aztán valószínűleg Haslinger billentyűjátékát halljuk (de lehet Edgar is). Aztán új szekvenszerritmus következik, ez vezeti tovább a kompozíciót. Drámai akkordok úsznak föl egymásra – ketyeg az óra… aztán hirtelen abbamarad, csak a harmóniák szólnak tovább. De aztán ismét jön egy szekvenszer – ez némileg emlékeztet a régi, hatalmas méretű TD-hangépítményekre.

A Purple Nightfall (Bíbor alkony) egy rövidke, szépséges közjáték a fináléhoz, a Colorado Dawnhoz (Coloradói hajnal). Ez a bónusszám Jerome Froese szerzeménye, az eredeti filmben benne sem volt, újonnan vették fel. Látszik is, stílusában némileg a TD új, 1992-es albumát vetíti előre.

Azt kell mondanom, hogy ez az LP méltatlanul tűnt el a süllyesztőben. Sokan félredobják, mert „áh, ez is csak egy filmzene, amiből már kétszázezer van”, pedig a Canyon Dreams sokkal több annál. Ha filmzenének vesszük, akkor pedig magasan a legjobb közülük. Egy elveszett kis drágakő a TD albumtengerében, talán a legjobb, amit a Froese-Franke-Haslinger felállás készített. Sok rajongónak a kedvence, de valamiért mégsem lett túlságosan ismert. A megmondóemberek (egy újságban olvastam ezt a találó szót) 1987-ből mindig csak a Tyger albummal foglalkoznak, pedig szerintem ez annál is jobban sikerült.

Ez volt az első TD-CD (de furán hangzik), amit Grammy-díjra jelöltek, mégpedig a legjobb new age-album kategóriában, de sajnos nem nyert. Ugyanígy járt a következő négy album is…

A Melrose nevezetes album. Ismét trióvá egészült ki az együttes: Froese és Haslinger mellé Jerome, a Lily On The Beach vendéggitárosa, Edgar pici fiacskája csatlakozott.

A Melrose-on tíz szám hallható, amelyek lényegesen hosszabbak, mint az előző albumon, akad köztük 8, sőt 10 perces is.

Az 1990-es lemez már sokkal összeszedettebb, mint az elődje. Ez az első dalból, a címadó számból máris kitűnik, ami rögtön az új tag szerzeménye. Az automatizált ritmusok ugyan őrzik az előző lemez nyomait, de az egész hangzása sokkal levegősebb, élettelibb, lélegzőbb. Főleg, amikor megszólal a szaxofon, ismét Hubert Waldner jóvoltából, az gyönyörű.

A Melrose című számhoz meglepő módon videoklipet is forgatott az együttes. A film első felében a borítóképhez hasonló biciklis képsorokat láthatunk a trióról, de aztán némafilm-jelenetek sorozata kezdődik – az egyikben például az Edgar alakította cowboyt lelövik. Nem tudom, hogy jutott eszükbe ez a koncepció, szerintem a zenétől elég idegen, de hát ők tudják…

A Three Bikes In The Sky (Három bicikli az égen) is méltó címéhez. Napfényes, amolyan „ábrándozós” zene. Az egész album nagyon jó utazáshoz, vezetéshez, ilyesmihez. A számban később a gitár is megszólal, sőt, még egy – lehet, hogy apja és fia duójáról van szó? A szóló szenvedélyes, a húrok szinte sírnak, de a nyugalmat, mint mindig, a szintiszólók és a folyamatos ritmusalap képviseli.

A Dolls In Shadow (Babák árnyékban) ismét Jerome-szerzemény. Érdekes az elején a megkettőzött zongorahang. Ez is igazi vezetőzene – ahogy igazából az egész lemez. A Yucatan szintén. Az Electric Lion: na, ez aztán tényleg kikapcsolós zene, teljesen ellazít. A középrészében persze megjelenik a visító gitár. Sokan azt mondják, a zene nyugis légkörébe nem illik ez a szenvedélyes hangszer – szerintem illik, különben tényleg elaludnánk a Melrose-on. A Rolling Down Cahuenga (Legurulni a Cahuenga úton) már dinamikusabb. Az Art Of Vision (A látás művészete) ismét Jerome szerzeménye, a Desert Train (Sivatagi vasút) is az élénkebb számok közé tartozik, amúgy az album leghosszabb száma. Talán ennek van a legérdekesebb ritmusa.

A záró dal (Cool At Heart) a lemez egyik legszebb szerzeménye. Gyönyörű, lírai dallam, valószínűleg Haslinger játssza (az ilyeneket ő szokta), és szépen elkészített hangszerelés.

Az album jócskán meg van dobva elektronikus dobokkal, de ezek valószínűleg programozottak. Bár később a TD elektromos dobfelszerelést is fog használni – pont ők hagynák ezt ki?! A Melrose nem olyan változatos ugyan, mint a Lily On The Beach, de a stílusa mindenképpen „emberibb”.

Ekkora már rájöttem, mit hiányoltam az 1989-es albumon: többek között a visszhangot. A homályos, távoli szintihangok a Melrose-on sokkal élőbbé varázsolják a szerzeményeket, mint a Lily On The Beach  mechanikussága… a fülbemászó dallamok itt is megvannak – és ez megint új oldalát mutatja a TD-nek: az Optical Race volt az első album, amin igazán a dallamok domináltak. Nem is tudtuk, hogy a TD fülbemászó dallamokat is tud írni…

Egyébként nézzük meg: a Private Musicnál a TD mindössze három albumot készített, de ezek mennyire különböznek! Az Optical Race robbantott „slágeres” dalaival, a Lily On The Beach ezt továbbvitte egy még populárisabb és még sterilebb formába, a Melrose pedig stílusában lényegesen lágyabb lett, szellősebb, new age-esen levegősebb.

Hát igen, ez volt az utolsó Private-lemez. A zenekar új kiadója a Miramar Records lett, aminek Seattle-ben van a székhelye. Épp ezért hívják ezt az időszakot Seattle Yearsnek (más számítás szerint itt már a TDI Years kezdődik, mert később a Miramar-lemezek kiadási jogát megvette a TD saját cége, az 1996-ban alapított Tangerine Dream International).

De még fontosabb az, hogy már megint változott a felállás. Már örültünk, hogy végre ismét trió a TD, hát nem kilép Haslinger? De igen, sajnos ezt tette és szólókarrierbe kezdett. Edgar azt javasolta neki, adja ki zongoraszerzeményeit, amit a TD-beli tagsága alatt komponált. De Haslinger ezt elvetette, Los Angelesbe költözött, és máig ott él. Sokféle projektben részt vett, a legtöbb élesen eltér a TD stílusától. Edgarral a mai napig gyakran találkoznak.

Ekkor Edgar gondolt egy nagyot. Úgy döntött, nem vesz fel harmadik tagot, hanem fiával kettesben vágnak neki a 90-es éveknek. Így is történt: az új évtized TD-je apából és fiából, valamint egy sereg közreműködő zenészből állt, akik jöttek-mentek; többen közülük a mai napig beugranak néha.

A lemezborítókon ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a fotókon minden közreműködő szerepel, és minden szám címe alatt ott van, hogy abban éppen kik játszanak. De erről később.

1991-ben a Polydor kiadott egy kislemezt, aminek ez volt a címe: I Just Want To Rule My Own Life Without You (Én csupán nélküled akarom irányítani az életem). A dal a már töbször emlegetett Tatort című sorozat betétdala volt, Chi Coltrane énekesnő neve alatt jelent meg. Coltrane írta a szöveget, de Jerome a zenét, és a TD kísérte a hölgyet. A kislemez CD-kiadásán volt egy instrumentális szám is: One Night In Medina, szintén Jerome szerzeménye.

A korongon szerepelt egy szaxofonos hölgyemény, a fent említett,  akkor 23 éves Linda Spa. (Figyeljük, hogy az ekkor 47-es Edgar folyamatosan fiatalítja a csapatot?) Spa a divatszakmában kezdett, de gyerekkorától kezdve tanult zongorázni. Az egyik forrás szerint 18 évesen öt szaxija, 100 pár magassarkú cipője és öt gardróbnyi saját tervezésű ruhája volt. Már 1990-ben csatlakozott Edgar, Jerome és Haslinger mellé egy koncert erejéig második szaxofonosként. Ekkor kezdett el illattervezőként (is) működni. Ekkor még csak egy számban tűnt fel; a TD következő lemezén, a Rockoon-on nem szerepelt, de a későbbiekben négy egymást követő albumon is közreműködött.

Még egy furcsaság: 1990-től 1998-ig a TD egyetlen új filmzenét sem adott ki. Jelentek meg ugyan ekkor is soundtrack-albumok, de ezek mindegyike még a 80-as években lett felvéve. A jelek szerint a Seattle Years alatt nem is készült filmzene – nem tudni miért.

1991-ben megjelent a Dream Mixes című album. Ez főként Jerome gyermeke, aki régi számokat „fölturbósított” (újakat is írt), és így fiatalokkal is megismertette a TD nevét. Ennek az albumnak később még négy folytatása készült el, a sorozat ötödik része még egészen friss!

A Melrose Years lezárásaként 1992-ben megjelent egy Best Of-CD a Private-albumokból. Nyolc szám hallható rajta az Optical Race, Lily On The Beach, Miracle Mile és Melrose albumokról, valamint kettő, eddig kiadatlan dal. A TD később is sokszor alkalmazta ezt a trükköt: a mai napig válogatásalbumok garmadáját adják ki, mindegyiken egy-két új kompozíciót is elbújtatva.

Aki ezt az albumot először hallgatja, egy ideig valószínűleg köpni-nyelni nem fog tudni. A lemezen egyenesen 13 rövid dal van, átlag 4 percben. És micsoda dalok!

A Lily On The Beach a TD eddigi (1989-ben) legpoposabb albuma, tehát még tovább megy azon az úton, amit az Optical Race elkezdett. Olyan zakatoló, monoton ez a 13 (szerencsétlen szám) dal, hogy az ember szinte fogja a fejét.

Az első, a Too Hot For My Chinchilla (Túl meleg a csincsillámhoz) még rendben van. Froese gitárja nagy lendületet ad a dalnak, ami elég szépen fel van építve – pont mint egy sláger. A következő szám a címadó – de hogy miért pont ez lett az, nem tudok rájönni. Nem túl erős, inkább csak elmegy a háttérben.

A Lily On The Beach album eléggé megosztja a közönséget. Én, megmondom őszintén, nem igazán kedvelem, de mivel ez az egész, amit írok, ajánló, nem akarom nagyon lehúzni. A lemez sok-sok, elég változatos dalból épül fel, bár azok, akik a TD klasszikus korszakát kedvelik, valószínűleg csalódnak ebben a lemezben – ahogy én is csalódtam.

De meg kell Froesét és Haslingert érteni. Ebben a korban már nem volt divat 30 perces számokat gyártani, egyáltalán nem voltak vevők az emberek a Poland-féle hosszú „utazásokra”. (Schulze? Nem ér, ő más tészta!) Froeséék úgy döntöttek, váltanak, és megpróbálkoznak a rövid számok írásával. Ezek a számok már nem relaxációra és egyebekre készültek, de például vezetés közben elmennek.

Egy jó pont mindenképpen jár a lemeznek: bármennyire megdöbbentem rajta, néha-néha azt vettem észre, hogy az album dallamait dudorászom. Ez igaz: a Lily On The Beachnek nagyon fülbemászó témái vannak. Egyik meglepetés éri a másikat: a Desert Drive témái az előző albumról, a Valley Of The Kings keleties ritmusa, a Mount Shasta meghatározhatatlan nyitása, a Radio City vendégszereplője, Jerome Froese, a zenekarvezető fia, a Twenty Nine Palms gyönyörű szólója, és a csúcs: a Long Island Sunset, ami tényleg csodálatos szám. Hubert Waldner szaxofonja és fuvolája akkorát dob a dalon, hogy nem csoda, ha Froeséék ezután hét éven át minden lemezen használnak szaxit. Mert ez lesz.

Az album mégiscsak továbblépést jelent: a TD már nem csinálhat hipnotikus zenéket, hiába híresültek el arról. A Lily On The Beach-ről sok meglepően jó véleményt olvastam, egyesek megkockáztatták, hogy a kedvenc TD-albumuk. Az igaz, hogy lehet ezt szeretni. De azért a Phaedra-nak és társainak még mindig több híve van...

Olyan ez a lemez, mint pl. Mike Oldfield poplemezei: vérprofi, népszerű, tisztességesen megcsinált. Csak éppen köze nincs ahhoz, amit az előadónak csinálnia kéne. A lemezen szerintem túl sok az automatizált dobhangzás. Túlságosan sterilek, kemények, szögletesek a dalok, bár az igaz, hogy a kor hangzásának tökéletesen megfelelnek. De nem tudom kiverni a fejemből: egy Hyperborea, egy Underwater Sunlight… 

Eh, mégis kénytelen vagyok megvédeni ezt a lemezt. A TD-nek muszáj volt továbblépnie. Ellentmondásba keveredem önmagammal: szívem szerint szidnám az albumot, de tudom, hogyha még mindig ugyanazt erőltették volna, mint amit a 70-es években csináltak, hát akkor meg az lenne a baj. Nekem a Lily On The Beach sajnos annyira nem jött be – de hát ez csak én vagyok! És az tény, hogy pl. Rick Wakeman billentyűszseni ekkori albumai ennél sokkal, de sokkal bénábbak! Pedig az is nagy veszteség, hallván a Yes egykori(?) tagjának 70-es évekbeli fantasztikus albumait...

Hajaj...

Folyt köv......

Akik szeretik a progresszív zenét, és idáig követték a TD történetét, alaposan meg fognak lepődni az Optical Race-t hallva. A lemezen ugyanis 10 különálló szám hallható, amelyek stílusukon kívül nem kapcsolódnak egymáshoz. Az első TD-lemez, ami nem koncept-album. A címe szójáték: az angol race szó nem csak versenyt, hanem népcsoportot is jelent.

Froese és Haslinger egyenesen sokkolta ezzel a TD-rajongókat. Wadephul nem igazán vett részt a felvételben, de egy számnál azért feltüntették szerzőként a nevét.

Az album a 8 perces Marakesh-sel kezdődik. Ez egy tökéletesen szimmetrikus felépítésű nyitány, lassú bevezetés után komótos 2/2, majd 6/8, a közepén lendületes 4/4, majd vica versa: 6/8, lassú 2/2, és visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szám nagyon élvezetes, és még keleties felhangokat is érezhetünk benne.

Az Atlas Eyes meglepő módon 5/4-ben íródott, és ez is keleties hangulatot áraszt. A bongós bevezetés után egy kemény „szögletes” szám következik, bár a bongós rész még többször visszatér, és a szám rendkívül hirtelen ér véget. Majd a Mothers Of Rain (Az eső anyjai), ami líraibb, levegős, tágas hangzású. A TD megtalálta azt a hangot, amivel továbbmehet és egy biztos: Franke sosem ment volna bele, hogy ilyen zenét csináljanak. Márpedig az együttes számára nem a Tyger, hanem az Optical Race jelenti a továbbjutást.

A Twin Soul Tribe (Ikerlélek-próba) amolyan közjáték-szerű, igazából sehova sem tartó szám. Inkább csak átvezetés a címadó számhoz, ami a lemez egyik legnagyobb dobása – a magyar hallgatóknak ismerős lehet, hiszen néhány éve, amikor a Szeszélyes évszakok átkerült az RTL Klubra, ez volt a zenéje (az eredeti főcímzene Rick Wakeman Pedro Da Gaveája volt a Rhapsodies albumról). A dal tökéletes „sláger”, úgy néz ki, ahogy egy háromperces dalnak ki kell néznie.

Ahogy ezt a csengő-bongó, kicsattanó számot hallgatom, elgondolkozom: hogy lehet az, hogy ugyanez az együttes készítette a Rubycont, a Phaedra-t… igaz, hogy Haslinger akkor még gyerek volt, de mégiscsak egyenes úton jutottak el Zeit-ből Optical Race-be…

A B-oldal első dala (Cat Scan) meglepetéssel szolgál. Kellemes dal, el van találva, és… talán Schmoellingnek való tisztelgésképpen, a dal egyik témája tulajdonképpen a Tangram főtémájának visszaidézése. Na tessék – nem felejtették ám el, hogy honnan jöttek!

A Sun Gate az, aminek szerzői között Wadephult is ott találjuk és itt végre (ez már a hetedik szám!) előjön Froese a gitárjával. Ez ismét egy lírai dal, ahol zongora szolgáltatja az alapot. A refrén kemény, lendületes – egyáltalán nem vall a TD-re, min ahogy ez az egész lemez sem, de mégsem érezzük magunkat kényelmetlenül, ahogy az a Le Parcnál volt…

A Turning Off The Wheelt nem igazán értem. Itt csak Froese van szerzőként megjelölve, és a szám igazából nem tart sehova. Tényleg, mintha egy tekercset tekernénk: csak pörög, forog, de sosincs vége. Ez is csak olyan közjáték. A következő szám, a The Midnight Trail érdekes módon két részre oszlik. Az első egy hasonló pattogós nóta, mint az eddigiek, de ez egy Sphinx Lightning-féle atmoszférikus szakaszba úszik át. Talán nosztalgia?

A befejező szerzemény címe megdöbbentő lehetett a rajongóknak. Ghazal és alcíme: Love Song. Mióta írogat a TD szerelmes dalokat? Na nem kell megijedni, nem csöpög, inkább csak egy derűs, érzelmes levezetése az albumnak. Szép.

Az Optical Race radikálisan újba kezdett. Innentől a TD szinte csak rövid számokat fog szerezni. Bár később ennél azért kevésbé lesznek poposak a szerzemények, de ilyet még az együttes tényleg nem csinált. Froese és Haslinger ismét csak megtalálta a TD új hangját, és sikerük lett, olyannyira, hogy pl. az USA-ban az összes albumuk közül ebből vittek el a legtöbbet. Persze ma, az internetes letöltések korában felmérhetetlen, hogy mely lemezek cirkulálak leginkább, de ez tény.

A rajongók adják-veszik a felvételeket – erről tanúskodik a Tangerine Tree és Tangerine Leaves sorozat, ami régi teljes koncertanyagokat tartalmaz, szigorúan ingyen forgalmaztatik (így nem bűncselekmény), és pár év alatt mintegy 70 kiadása volt mindkét sorozatnak. Ebben akadnak gyöngyszemek is, pl. a Ricochet előtti koncertek, ’71-ből, ’72-ből, sőt, van egy 1968-as felvétel is, bár ennél még az is vitatott, hogy egyáltalán a Tangerine Dream játszik-e rajta.

1989 első felében került piacra a következő filmzenealbum, a Miracle Mile (Magyar változat: Ne várd a csodát!). Ez egy apokaliptikus katasztrófafilm volt, a zene itt nem túl nagy szám…

1989-ben a TD nem kevesebb mint öt filmzenét készített. Ezekből csak az előbbi és a Destination Berlin, egy 360 fokos mozi zenéje jelent meg rögtön, a többi (Catch Me If You Can, Dead Solid Perfect, L’Affaire Walraff) csak évekkel később. Ezek azonban annyira futószalagon készültek, és csak pénzkereseti célból íródtak, hogy tényleg csak a fanatikusoknak ajánlom őket, hiszen igazából nem sok érdekes található bennük. Már csak azért sem, mert a Catch Me If You Can és a Dead Solid Perfect albumok anyagát nem a TD állította össze, és a kiadók egyenesen rárakták a fél-egyperces aláfestő töredékeket a lemezre. Még Edgar is azt mondta: „Az ilyen zene nem alkalmas arra, hogy megjelenjen felvételen. Ki a fene adna ki pénzt arra, hogy zenei illusztrációkat hallgasson?” Valljuk be, iagaza volt.

Viszont az 1989-es, megdöbbentő stúdióalbummal érdemes foglalkozni…

Folyt.köv...!!!

Tangerine Dream-ék mindig is elég következetesen adták ki koncertalbumaikat, mivel mindegyik (Ricochet, Encore, Quichotte, Logos, Poland) egy-egy korszak lezárását jelentette. Az élő albumok után általában más irányt vett pályájuk, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A Live Miles is ilyen.

Bizony, ez az album több okból is lezárásnak tekintendő. Először is, ez az utolsó Jive-lemez; másodszor, ezen a lemezen szerepel utoljára Chris Franke. 17 évig volt az együttes tagja, albumok tengerét készítették Froesével, most mégis szétváltak útjaik. Hogy ez miért történt, mindig is érdekelte a rajongókat. Nyilatkozatok szerint Franke szünetet akart tartani, Froesét viszont fűtötte a tettvágy (2010-ben is folyamatosan dolgozik a TD-albumokon); és valószínűleg Franke inkább a prgresszívebb irányok támogatója volt, míg Froese új utakra akart lépni, ahogy azt a következő albumon hallani fogjuk.

Az is lehet, hogy egyszerűen elegük lett egymásból. 17 év szünet nélküli közös munka után ez természetes. Nagyon ritka az olyan együttes, ami ilyen sokáig dolgozik folyamatosan, pihenők nélkül. Nem váltak el haragban – mint ahogy az is bizonyítja, hogy Froese a mai napig jó kapcsolatokat ápol minden volt taggal; bár ez mindvégig szigorúan munkakapcsolat volt, olyannyira, hogy pl. Froese csak egyetlenegyszer járt Franke lakásán ez idő alatt.

A Live Miles (az első kiadáson Livemiles) albumon két koncertből hallhatunk részleteket. Az egyik egy Albuquerque nevű kisvárosban, Új-Mexikóban (1986), a másik pedig a Berlin alapításának 750. évfordulója alkalmából tartott koncerten készült, 1987. augusztus elsején. Ez volt Franke legutolsó fellépése a TD-vel.

Ha elkezdjük hallgatni a lemezt, furcsa élményben lehet részünk. A Live Miles két egységből épül fel, de ez nem igazán mutatja, milyen is volt egy TD-koncert akkoriban. Több különböző hagulatú szakasz követi egymást, de természetesen már rég nincs meg az a kozmikus végtelenségérzet, ami a Polandon még ott volt… ez inkább már amolyan new age-stílusú rock. Bár, a 19:40 körül elinduló epizód még őriz valamit a régi TD-ből… Még egyszer, utoljára kapunk egy „igazi” TD-albumot. Bizony, a Live Milest mondhatjuk az együttes legeslegutolsó „klasszikus” lemezének. A zene itt már egyáltalán nem improvizált, azok a dalok, amelyeket csak koncerteken játszottak, szintén elpróbált szerzemények voltak, csak éppen nem kerültek lemezre. Ezt onnan lehet tudni, hogy sok koncerten játszottak ekkoriban olyan anyagot, amik mindig ugyanúgy hangzott, de stúdióalbumon nem halllható. (már a Logos is ilyen volt részben…)

A második koncert teljes anyaga „megjelent” a Tangerine Tree című, rajongók által terjeszett sorozat 38. kiadásaként. Ez alapján tudni lehet, hogy a koncertnek több rövid, újrakevert részletét hallhatjuk és hogy ezen a legendás fellépésen főleg a Le Parcról és az Underwater Sunlightról játszottak számokat, bár elhangzott a Smile egy instrumentális változata is, csak ezt itt nem halljuk. A végefelé a zene egyszercsak átúszik a Dolphin Dance-be, és képzeletben újra megcsodálhatjuk a játszadozó delfineket.

Én általában azért nem szoktam szeretni a koncertlemezeket, mert sok előadónál úgy néznek ki, mint egy Best of-album. A zenész eljátssza a 15 legnépszerűbb dalát és csókolom. Úgy látszik, a TD-nek is ugyanez volt a véleménye, hiszen a Live Miles-ra direkt olyan számokat mazsoláztak ki a koncertek anyagából, amit eddig nem hallhattunk. Éppen ezért üdítő kivétel a Dolphin Dance a végén.

Hát ez volt a Live Miles. És ez volt a hőskor. Franke 1987 augusztusában távozott, mert elfáradt, kiégett, elege volt a napi 12-15 órai munkából, elege volt mindenből. Kivált az együttesből, elvonult Spanyolországba, hogy eddig nemlétező magánéletét felépítse. Nem is foglalkozott zenével évekig. Azonban a 90-es években ismét hallhattak róla a rajongók, mivel a Babylon 5 című sci-fi tévésorozatnak ő készítette sok évadon át a zenéjét, amiből tisztességesen megélt. 1991-ben adta ki első szólóalbumát, a Pacific Coast Highway-t – a diszkográfiája felét a Babylon 5-albumok teszik ki.

Nem tudni miért, Froese és Haslinger nem kerestek senkit Franke helyett, hanem kettesben indultak tovább.

Illetve, ez nem teljesen igaz: az 1988-as észak-amerikai turnén csatlakozott hozzájuk Ralf Wadephul, egy berlini stúdiózenész. Őt nem szokták tagnak tekinteni, mivel nem sokkal a turné vége után távozott.

Így hát vége lett a Blue Years-nek. Froese és Haslinger távozott a Jive Electrótól, és bár lehet, hogy ehhez Franke távozásának is van némi köze, a lényeg az, hogy a TD új kiadója a Private Records lett, amelynek a vezetője nem más, mint Peter Baumann!

Na még mielőtt cigánykereket hánynánk örömünkben, elmondom, hogy Baumann egy hangot sem játszott ezalatt az idő alatt Froeséékkel, ő csak az üzleti részét intézte. Ezt az új korszakot azonban nem Private Yearsnek nevezték el a rajongók, hanem egy későbbi albumukról Melrose Yearsnek.

Folyt.köv!!!

Az 1987-es album igazán meglepő, mégpedig azért, mert a TD itt újra alkalmaz éneket. Jocelyn B. Smith, egy fekete soul énekesnő vállalta a feladatot, hogy az együttes Blake-megzenésítéseit eldalolja. Nem tudta, mire vállalkozik…

William Blake a legnagyobb angol költők közé tartozik. Froesét megfogták a költő versei, ahogy mondta, a Tyger az ő gyermeke volt, amiért teljes egészében vállalja a felelősséget – így korrekt.

De akadtak gondok: rajta kívül senki sem értette igazán, miről is szól ez az egész. Smith többször is hisztirohamot kapott a stúdióban, miután nagy nehezen átrágta magát a misztikus és furcsa szövegeken, földhöz csapta a szövegkönyvet, ezt kiabálva: „Én R&B énekes vagyok, és nem csinálom ezt az iskolás szart!!!” Tény, hogy az ő műfajától a TD igazán távol áll. Nehéz munka volt a Tygert felvenni, de végül is sikerült, és kiadták az albumot, amit mi most meghallgathatunk.

Illetve, még egy megjegyzés: nem mindegy, hogy az olvasónak bakelit- vagy CD-változata van. Valószínűbb ugyan, hogy az utóbbi, de azért szólok, hogy a TD-nél is, mint minden együttesnél a 80-as évek vége felé, az albumok LP és CD-formája különbözött. A vinylen kevesebb a hely, így azon vagy rövidebbek a számok, vagy kevesebb van belőlük, esetleg más sorrendben kerülnek föl – ezek a műveletek 1987-92 körül mindennaposak voltak. Az utókor természetesen a CD-változatot őrizte meg, hiszen mindig az a teljesebb és jobb minőségű, térhódításával az LP egyre inkább kezdett félmegoldássá válni.

De lássuk a lemezt! Az első, rögtön a címadó számot halljuk – ez Blake talán leghíresebb verséből készült. (Szabó Lőrinc fordítása.)

Tigris! tigris! Éjszakánk

Erdejében sárga láng,

Mely örök kéz szabta rád

Rettentő szimmetriád?

Smith gyönyörűen énekel a dalban, bár a szintik ezúttal kissé háttérbe szorulnak, csak kísérő szerepet kaptak. Az énekesnő hangja később megkettőződik, sőt, egy egész kis kórust állítottak össze belőle Froeséék. Szép, hangulatcsináló nyitány, bár a hangszerelés lehetett volna színesebb is.

A London, az album leghosszabb száma három verset is magába foglal. Az első természetesen a „London”, amelyben Blake a város lakóiról beszél, melyek gyengék, kicsinyesek, földhözragadtak. Ezután egy darabig a szintik veszik át a szót, majd következik az „Amerika – egy jóslat” részlete, pár sor a végéről. A harmadik egy (látszólag) egyszerű dal, „A légy”. Ebben a költő egy kis légyhez hasonlítja magát. Tulajdonképpen semmi különbség nincs egy ember és egy kis bogárka között; ha táncolhat, énekelhet, örülhet az életnek (amíg le nem csapják), boldog. Talán nem is kell más a boldogsághoz… A szám hátralevő részében a szintiké a főszerep, természetesen, és – végre! – felbukkan Froese gitárja is, egy eléggé az előző albumra hajazó, szenvedélyes epizódban.

A B oldal egy instrumentális szerzeménnyel, a 12 perces Alchemy Of The Hearttal (A szív alkímiája) indul. Ebben már sokkal színesebb a hangszerelés, mint az A oldalon volt, ez némileg megnyugtató. A lassú dobgépre mind több és több szólam kerül rá – paradox módon ez a lemez legerősebb száma. A TD valahogy nem tud énekkel kibontakozni. Ez a dal egy szép, kerek billentyűs darab, és sajnos nem hiányzik belőle az ének, bár azt azért el kell mondani, hogy Smith sokkal szerencsésebb választás, mint annak idején Steve Jolliffe volt a Cyclone-nál. Az Alchemy Of The Heartban több tétel követi egymást.  A lassú bevezető után egy zaklatottabb gyors, majd egy szentimentális lassú, Jarre-féle bugyborékoló és csilingelő effektekkel – a végén egy altatódalnak is beillő érzelmes zongoraszóló.

A következő a Smile. Smith ismét megszólal, és búgó hangja szépen összefonódik a szintetizátorok kavargásával. A játékos szekvenszer itt végre megjelenik – ez a TD védjegye! A dal szép levezetés, rövid, igazából nincsen csúcspontja (bár a TD szerzeményeinek szinte soha nincs ilyen).

Az LP itt végetér, de a CD-n kapunk még két instrumentális ráadást. A 21st Century Common Man (21. századi átlagember) két része egy-egy rövid kompozíció, ami őszintén szólva nem biztos, hogy feltétlenül kellett volna az albumra. Megint egy Le Parc-féle próbálkozás, ami igazából csak amolyan „futottak még” kategória.

Hát ez az. Véleményem szerint az album leglabilisabb pontja a befejezés. A két utolsó szám nélkül csonkának érzem a Tygert, de velük együtt meg sok. Talán nem ezt kellett volna tenni a végére… sajnos a Tyger egy kissé gyengére sikeredett… valahogy nem kerek, a levegőben lóg. Mindenesetre az Underwater Sunlight színvonalát (szerintem) nem sikerült megütnie. Túl mélyre akar ásni, és ehhez mindenképpen dúsabb hangzás kellett volna. Az előző album annyira friss volt! Ez meg inkább csak olyan erőlködés, hogy csináljanak valami mélyértelműt.

1987 még pár filmzenét is tartogat – a megjelenési sorrend nem tisztázott.

Először is, a Three O’Clock High. Froese, Franke és Haslinger ugyan elkészítette a zenét, de aztán a lemezkiadó nem tárgyalt velük az anyag megjelentetéséről, így aztán piacra került egy 42 perces album, ami nem kevesebb, mint 22 „dalt” tartalmazott. Tette ezt úgy, hogy ebből 6 nem is a TD szerzeménye volt.

A következő a Near Dark (Alkonytájt), ami már 1988-ban jelent meg, de 87-ben készült. Ez egy horrorfilm (ilyet se csináltak még!) vámpírokról, átváltozásokról, miegymásról… a TD zenéje ezúttal, ahhoz képest hogy filmzene, szokatlanul kidolgozott, kerek.

Ezután megint más stílus, a Shy People (Félénk emberek), Andrej Koncsalovszkij filmje. Ez egy new yorki újságíróról szól, aki a lányával Louisiana mocsárvidékére utazik, egy cikk miatt. Itt rátalál egy özvegyre a két fiával, akik szinte kőkori körülmények között élnek. A film misztikus, furcsa légköréhez tökéletes választás volt a TD.

Ekkor egy merőben új műfajban próbálták ki magukat: 1987-ben megjelent a Canyon Dreams videó, csodálatos felvételekkel a Grand Canyonról. A zene csak pár évvel később jelent meg, és az egyik szám szerzője nem más, mind Edgar Froese fia, az akkor 17 éves Jerome. Ő később fontos szerepet fog játszani a TD történetében. A Canyon Dreams meghozta a TD-nek az első Grammy-jelölést, amit naná hogy nem kapott meg. A a későbbiekben még 5 jelölés futott ki ugyanide – a TD-nek a mai napig nincs Grammyje. De hát Chuck Berrynek sincs, úgyhogy nem biztos, hogy erre kell hagyatkozni…

Folyt.köv...

Ehhez az albumhoz szükségeltetik némi bevezetés.

Az Underwater Sunlight állítólag Franke lakásán történt jammelésekből állt össze. A zene valahogy annyira a tenger alatti világra emlékeztetett, hogy az albumot végül e koncepció szerint rendezték el. A korong még valami miatt fontos: ezzel szabadult be a TD a new age világába, és gyakorlatilag máig ott van.

Gyorsak voltak, hiszen ez a lépés sok progresszív előadónak eszébe jutott, de csak a 90-es években. A 80-as évek második felében ezek a zenészek inkább a pop irányába próbálkoztak több-kevesebb sikerrel, mivel ekkor még a new age kevésbé volt ismert – az első igazán nagy művelője a japán Kitaro, ő ekkor indult be. De amikor a 90-es évek elején a román származású Michael Cretu projektje, az Enigma (tévedés, hogy ez együttes!) albumai hatalmas sikereket értek el, hirtelen több előadó fordult efelé az irányzat felé, pl. Vangelis, Mike Oldfield, Rick Wakeman stb.

De mi is ez a new age?

Ez is egy olyan kifejezés, mint amilyenekkel az PestiEst-féle lapok dobálóznak úgy, hogy az olvasók felének fogalma sincs a jelentéséről.

A new age Amerikában egyfajta hitvallásnak indult az 1970-es évek második felében, miszerint a világ elért a Vízöntő korába, ami alapvető változásokat, békét és nyugalmat fog hozni. Ennek a részletes tárgyalásába most nem mennék bele, foglalkozzunk a zenei részével.

A new age zene egyfajta „balzsam a léleknek”, megnyugtató, derűs, optimista. Az effajta muzsikát szokták használni masszázshoz, relaxációhoz, kikapcsolódáshoz. Ha valaki átfogó képet akar erről kapni, mindenekelőtt Kitaro vagy Andreas Vollenweider lemezeivel ismerkedjen, utána kísérletezhet másokkal is, pl. a fentebb felsorolt művészekkel. Vagy az Underwater Sunlighttal, amit el is kezdhetünk hallgatni. Mottója egy zen '’feladvány'’: két kezed összecsapásával hangot kelthetsz. De hogy hangzik egyetlen kéz?

A lemezen ezúttal 6 dalt hallhatunk, kettőt az A oldalon, négyet a B-n. az A oldal két dala (Song Of The Whale) összetartozik, egységet képez, bár nem folyik egymásba. A szám első másodperceiben hallhatjuk: itt már megint valami új kezdődik. Egy szapora, hullámzó, tajtékos szekvenciát hallunk, amire süvitő hangok kontráznak. E bevezető után egy lassú, gitár- és billentyűs (és nem szekvenszer!) központú new age lazulás következik. Gyönyörű szám, és homlokegyenest eltér az előző albumoktól, a Le Parc progresszív-agresszív erőlködésétől… a TD Haslingerrel ismét magára talált. A zene immár nem olyan dübörgően monoton, már nem olyan fontosak a szekvenszerek. Ha vannak is automatizált hangszerek, azok is inkább dobok. Tény, hogy ez a zene valahogy jobban illik a 80-as évek stílusába, mint az előzők, amik még a 70-es évek hagyományaihoz próbáltak ragaszkodni. Bár Haslinger tagadja, hogy bármilyen változást okozott a TD-nél – ahogy ő mondja „mindig is Edgar volt a lángész és a vezér”, de az Underwater Sunlight akkor is jelentősen különbözik stílusában elődeitől, ez az eddigi legdallamosabb TD-album.

A második rész már szinte meghatóan szép zongora(!)szólóval kezdődik, Haslinger jóvoltából. Annyira érzelmes, hogy csak ámulok és bámulok, hiszen a TD, ha voltak is líraibb témái, ennyire szentimentális még sosem volt. A dalt bálnahangokra emlékeztető effektek zárják le.

Érdekes, hogy Haslingert nem jelölték szerzőként, talán mert már elkezdtek dolgozni az albumon, amikor megérkezett.

A következő dalt koncerteken is gyakran játszották, még kislemezen is megjelent, népszerű volt a rajongók körében. Dolphin Dance – Delfintánc. A monoton dobmintára játszott csillogó dallamok és akkordok gyönyörűen jelenítik meg a vízben játszó, abból kiugráló delfineket. A B-oldal legerősebb száma.

Ride On The Ray (Lovagolj a sugáron). Ez valahogy szervesen kapcsolódik az előző dalhoz, ugyanazzal a hangszereléssel. A Scuba Scuba-t komolyan mondom, nem értem. Nem rossz a szám, de mégis, mintha megfagyott volna, és nem tart sehová. Inkább csak úgy lóg a levegőben. De legalább a címe elmés: a SCUBA a könnyűbúvárok légzőkészüléke angol nevének rövidítése, és megkettőzve úgy hangzik, mint valami csendes-óceáni sziget.

De a finálé (Underwater Twilight – Vízalatti alkony) hatásos. Lassan, bálnahangokkal kezdődik, és fokozatosan lépnek be a szekvenszerek, dobok, főszólamok. A gyönyörű zongorafutamok valószínűleg Haslingertől származnak – bár lehet, hogy programozottak? Végül az egész elúszik a messzeségbe, mint egy rája…

Egyvalamit meg kell jegyeznünk. Innentől kezdve a TD rajongótábora nagy változáson ment át. Nem mondom, hogy csökkent, hiszen még ma is teltházakkal koncerteznek, inkább kicserélődött. A progresszív agyasok elfordultak tőlük, mert ez a lájtos new age nem illik az ő ízlésükbe (nekem személy szerint ez az album az egyik kedvencem). Sokan mondják, hogy ez a lemez nem több, mint unalmas, hosszas prüntyögés. Hát, ők tudják. Szerintem nagyon is logikus lépés volt ez a Le Parc kudarca után. Szóval, a régi rajongók közül sokan elfordultak az együttestől, de az Underwater Sunlighttól kezdődő korszakukban szereztek helyettük más rajongókat, hiszen sok olyan ember is volt, akinek pont hogy a new age tetszett jobban, mint a progresszív.

Mondhat bárki bármit, az album igenis gyönyörű!

A listahelyezésekkel (az album valahol a 90. hely körül járt Angliában) különben nem kell foglalkozni, ha megnézzük, hogy Klaus Schulze meglehetősen avantgárd, de zseniális lemezei a  közelébe se jutottak a listáknak. De a jelek szerint mégis megél belőle, hiszen lassan 40 éve adogatja ki szorgosan albumait. És ő a legnagyobb német elektronikus zenésznek van kikiáltva!

Folyt.köv...