(Megj: Elég régen írtam utoljára. De ezalatt sikerült megszereznem a kimaradt albumokat is, az elkövetkezedőkben ezeket pótolnám.)
Az 1993-as 220 Volt a TD hetedik koncertalbuma. Ez a 70 perces alkotás már nem jelent meg vinyl-ként, csak CD-n, és az együttes 1992-es észak-amerikai turnéját reprezentálja, ahol Edgar és Jerome mellett Linda Spa ás Zlatko Perica működött közre.
Sok rajongónak szokatlan lehetett ez a turné, hiszen itt már nem sok nyoma volt a klasszikus TD-színpadképnek (egy-egy szintetizátor-bástya jobb- és baloldalt, valamint középen). Nem, itt már olyan „normális” együttes benyomását keltették, amelynek egy helyett két billentyűse van.
A zene erős, erősebb a Rockoonnál is. Ezúttal már nem hosszú egyvelegeket hallunk, hanem különálló számokat, bár ezek azelőtt nem jelentek meg albumon. A dalok egymásba folynak, nincs szünet (ezt a szokásukat Froeséék koncertjeiken a mai napig megtartották), de a zene szövete merőben különbözik az előző élő albumtól, a Live Miles-tól. Itt már nem a szekvenszerek jelentik a zene alapját – bár még mindig fontos szerepük van -, hanem főképpen a szintetikus dobok, amelyek félig new age, félig rock hangulatot kölcsönöznek az anyagnak.
Nagyon fontos szerepet kap Zlatko Perica gitárja, néha a szintik egyenesen csak kísérőkké válnak. A Backstreet Hero-ban olyan virtuóz szóló hangzik fel, amilyen még nem volt TD-berkekben. A Hamlet kezdése emlékeztet a régi TD-re, de aztán itt is gitárszólót hallunk – bár itt minden bizonnyal az egyik Froese gitározik; szerintem Edgar, hiszen neki nagyon jellegzetes stílusa van, mint tapasztalhattuk.
Linda Spa szaxofonja viszonylag ritkán hangzik fel – ő később sokkal fontosabb szerepet kapott az együttes zenéjében. De itt is pl. a The Blue Bridge című számban gyönyörű szólóval ajándékoz meg.
A 220 Volt talán a mai napig a leginkább „rockalbum” a szó hagyományos értelmében, amit a TD elkövetett. Bár a hangzáspaletta véleményem szerint némileg szegényes (ahogy a Rockoonon is), ezt később hagyományos hangszerekkel pótolják, és a new age kedvelőinek azért simán kedvencévé válhat ez a CD is. Bár szerintem abban egyetértünk, hogy ennek a koncertalbumnak nincs akkora varázsa, mint egy Polandnak, ami teljesen letaglózta monumentalitásával és minőségével a hallgatót. A 220 Volt inkább amolyan kellemes new age, amit jó hallgatni, de remekműnek azért nem nevezném.
Meglepő az album „ráadása” – még a CD-re is ráírták, hogy „Encores”… az első Jimi Hendrix slágerének, a Purple Haze-nek a feldolgozása. Talán ez volt az első alkalom, hogy valaki más dalát játszották el – más koncerteken néha Beatles-számokat játszottak ráadásként, de ezek csak a Tangerine Tree és Tangerine Leaves sorozatokban hallhatók. A másik, a Treasure Of Innocence amolyan bónusz, hiszen nem élő felvétel.
Ismét csak érvényesült az az elmélet, hogy a TD élő albumai egy-egy korszak lezárását jelentik: ezzel a CD-vel a TD a „roockegyüttessé válás” útján indult el. Amit a Rockoon sejtetett, azt a 220 Volt beteljesíti: végképp lezárja a szintik által uralt időszakot, és teret enged a hagyományosabb hangszereknek: a gitárnak, a szaxofonnak, és a repertoár a későbbiekben csak bővül.
