(A TD következő albuma az 1993-as 220 Volt Live, de ezt technikai okokból csak később fogom tárgyalni, bocsi!)
Mint címéből is kitűnik, az 1994-es Turn Of The Tides fordulópontot jelent a TD történetében. A Rockoonnal szinte már eltemetett TD egyszer csak előrukkolt ezzel a gyönyörű new age-albummal, ami megmutatta: a 27 éves TD-nek még mindig van létjogosultsága!
A lemez Edgar novellája köré épül (A kocsis meséi), ami a CD füzetében olvasható. Minden szám az igazán szürreális (Froese dadaistának és szürrealistának vallja magát) történet egy-egy mozzanatát jeleníti meg, tehát igencsak konceptalbumról beszélünk, kéremszépen.
És ha elkedjük hallgatni az lemezt, kiderül: a TD még mindig tud meglepetést okozni, mivel az első szám mennydörgéssel kezdődik, és aztán felcsendül Musszorgszkij felejthetetlen Promenádja igazi rézfúvósokon, a szaxofonon Linda Spa játszik. (A vonósokat természetesen a szintik helyettesítik.) A történet a következő: 1881-et írunk. John Calyx meg akarja találni bátyját, akit még pici korukban adtak el a szülei. Elindul kocsiján a zuhogó esőben. Ahogy hintója elkocog, a promenádhoz még egy plusz kóda is járul.
És elérkezünk a Lángnyelvek Völgyéhez (Firetongues). A baljós felvezetés megszólal egy fülbemászó téma, a spanyolos gitárt Zlatko Perica kezeli – egyik meglepetés a másik után! Ezen az albumon ráadásul már igazi dobok hallhatóak Jerome jóvoltából – valószínűleg a rockhangzást könnyebb volt így elérni, mint programozgatással. A zene ugyan még magán viseli a Rockoon nyomait, de sokkal-sokkal ihletettebb annál.
John megérkezik a tengerhez. Itt hajóra száll, és útközben egy másik hajóban rabszolgákat lát, akik tehetetlenül küzdenek a hullámokkal (Gary Slave’s Horizon). Soha nem érhetik el a túlsó partot, patakokban ömlik róluk a verejték, de csak húzzák és újra húzzák… lágyabb rész következik: a horizont képe, amit el akarnak érni. Az, hogy a harmadik etap megint más – klasszikus, csodás, igazi new age – azt mutatja, hogy ezen a lemezen a TD nem ragaszkodott a slágerszerű megoldásokhoz, mint azt a Lily On The Beachen és a Rockoonon tették. A szám legvégén egy pillanatra mintha a Peer Gynt napfelkelte-témáját hallanánk.
A következő szám: Death Of A Nightingale (Egy fülemüle halála). John Calyx csak akkor léphet partra, hogyha előtte megöli szeretett fülemüléjét; ezt a partlakók parancsolják neki. Mivel ő mindenképpen tovább akar jutni, fájó szívvel, de megteszi ezt. A szomorú hangulatot Spa sírdogáló szaxofonja erősíti.
Miután Calyx bejut a városba, ott körülveszi a Alkony Őrség (Twilight Brigade): „Honnan jöttél, merre tartasz?” Johnnak szerintük „rossz szaga van”, mint kiderül azért, mert állatbőrből készült kabátot visel. Ezért ezt a bundát tűzbe kell vetnie. Csak így léphet tovább, és hatolhat be a Veszély és Ártatlanság Dzsungelébe. A szám baljóslatú, a sötét, mesebeli szellemek kavarognak, egymásba folynak, körüllengik hősünket. Érdekes, mikor Perica sirályszerű hangokat hallat gitárjával. A szám természetesen összetett, mivel majdnem 10 perces, több rövid szakaszból épül fel, de nagyon élvezetes hallgatni. Ez az album leginkább rockos száma.
Miután John eleget tett az Őrség követelésének, belép a dzsungelbe (Jungle Journey). Itt érdekes módon autóhangokat hallunk; és most nem Perica, hanem apja és fia fogja a gitárt. Ez a szám megdöbbentően modern – a TD végre kitört a 80-as évekből, és elkezdett lépést tartani a korral!
Hősünk éppen téli napfordulókor (Midwinter Night) ér a Bölcs Bárány völgyéhez. Az itteni lakóknak ez a legfontosabb ünnepük, és John tudja, hogy ez alkalomból fogja megtalálni testvérét. A szám amolyan könnyed közjáték, rövidebb is, mint az előzők.
John elérte célját. Belépett a Szerencse Körforgásába, ahol állítólag megtalálta testvérét, és azóta is együtt élnek a tűzmadarakkal. A címadó finálé bulis hangulatú, bár nekem egy kissé hiányzik belőle a dallam. De egy kóda is hallható a legvégén: két nő (igazi) énekel néhány szöveg nélküli sort – ez zárja a szenzációs alkotást.
Az album szerintem az 1988-as Optical Race óta a legjobb. Úgy játszanak, mint egy igazi együttes, a gitár sohasem volt még ennyire központi szerepben. Nem csoda, hogy ez az album meghatározó lett a TD további történetére, hiszen a későbbi alkotások hasonló stílusban készültek. A Turn Of The Tides egy 1994-ben teljességgel felvállalható album. Igaz, hogy a számítógépek korában már nem arról szól a történet, hogy kinek van nagyobb felszerelése, hanem a zenei tudásról. És ezen a lemezen a TD bebizonyította, hogy igenis ért a zeneszerzéshez.
Ez volt az a korszak, amikor az együttes új rajongókat szerzett magának, főleg a new age-et kedvelők közül. De tény, hogy ez a zene már sokkal szélesebb rétegnek tetszhet, mint mondjuk egy Phaedra!!! Hajajaj, pedig azt is a TD készítette… húsz évvel a Turn Of The Tides előtt…
