„Amióta az eszemet tudom, rajongója vagyok az erős hölgyeknek. A nőknek, akik megvalósítják magukat, keresztül-viszik az álmaikat, talán kicsit vakmerően is, de mindig ez volt a gyengém. És mert nem volt túl könnyű kísérőzenét írni Alice Schwarzerről, aki az előharcosa volt egy igazán erős női megmozdulásnak, inkább Jeanne D’Archoz fordultunk. Ez egysze-rűbb volt.”
Ezt Edgar nyilatkozta, midőn kiadták legújabb CD-jüket, az orléans-i szűzről írt opuszt, a Jeanne D’Arc-ot. Félreértés ne essék, nincsen itt semmi harci induló, csatazene, Hollywood, inkább lágy, szimfonikus new age-hangzatok, és szokatlanul telt hangszövet.
Megemlítendő, hogy új tag érkezett: Edgar és Jerome párosát ekkor egészítette ki először Thorsten Quaeschning, valamint sok évnyi szünet után újra körünkben üdvözölhetjük Linda Spa szaxofonját! Ettől 2005-ben sok rajongó megriadt, bár szerintem gyönyörűen teljessé teszi a képet ez a hangszer.
A Jeanne D’Arc furcsa, földöntúli hangokkal indul, ebből bontakozik ki a több mint 12 perces nyitány, A vízió. A következő, La Joie (Az öröm) című számban szólal meg először Spa hangszere. Ami még szokalan az albumban (bár a két Dante-CD után nem is annyira), hogy a számok nem különülnek el, hanem egy hosszú, majdnem 80 perces egységet alkotnak – a Jeanne D’Arc extrém hosszú, ahhoz képest hogy csak 1 CD-n adták ki.
A hangzás sokban hasonlít az Inferno és a Purgatorio világához, bár itt az éneket hangszerekkel kell pótolni. Nagyon szép new age űrzenék váltják egymást. A La Force du Courage (A bátorság ereje) elképzelhetetlen lenne a szaxofon nélkül. Ezután a La Solitude Dans L’Espoir (Magány a reménységben): furát fogok mondani, de ez engem Mike Oldfield zenéire emlékeztet. Ez a csendes zongoradallam nagyon is olyan – vagy lehet, hogy inkább Oldfieldre hatott a TD? Na jó, amikor belép a dob, addigra már nem emlékeztet annyira…
Félreértés ne essék, még a La Marche sem induló, csak a többinél talán nyugtalanítóbb zene. Utána a La Sagesse du Destin (A sors bölcsessége) folytatja a sort, ebben Spa fuvolán játszik. A Le Combat du Sang (A vér harca) komorabb, míg a Le Cmbat Des Épées Vangelises zongorafutamai derűsebbek. Az egész művet a lényegesen rövidebb La Libération zárja.
Az album kellemes, szép new age. Talán nem a legjobban sikerült (nekem pl. a Purgatorio jobban tetszik), de profin elkészített, dús, teljes hangzású albumról van szó.
Edgar ekkoriban kezdte el képzőművészeti sorozatát, az úgynevezett „zoom-o-graphic” képeket. Ezek számítógéppel kreált, vászonra nyomtatott(!) futurisztikus, legtöbbször absztrakt rajzok, amelyeket az Eastgate honlapján meg is rendelhetünk online (kb. 150 euróért). Már eddig is legtöbbször Edgar tervezte az albumborítókat, lévén hogy művészeti főiskolára járt, de innen kezdve ezeket a grafikákat használta föl ehhez.
A Jeanne D’Arc borítója nem egy az egyben mutatja a képet, csak koncepciójában, de megfigyelhetjük, hogy sok grafikai eleme, főleg azok a kis tónusos gömbformák, már korábbi borítókon feltűntek, pl. az 1998-as Quinoa-n. Ezután már szinte minden TD-borító, legyen az best of vagy stúdióalbum, egy-egy zoom-o-graphic alapján készült és készül. Meg kell adni, rendkívül illenek a 2000-es évekbeli TD high-tech-misztikájához ezek a képek.
Miután lezajlott ez a projekt is, Jerome elkészítette a Vault sorozat ötödik részét, Rocking Mars címmel. Ezúttal nem ment olyan nagyon vissza az időben, hiszen azt az 1999. június 12-én Osnabrückben tartott koncertet választotta, amelyen a Mars Polaris album anyagát mutatták be, még a megjelenés előtt.
Ezen a koncerten az említett album számain kívül csak megjelentetlen dalokat játszottak, más albumról nem került a műsorba semmi. Edgar és Jerome mellé Gerald Gradwohl csatlakozott a gitárjával, és Emil Hachfeld elektronikus dobfelszerelésével.
A TD is nagyot váltott: még ugyanebben az évben Jerome 15 év után kivált az együttesből, hogy szólókarrierbe kezdjen. TDJ néven már eddig is adott ki néha egy-egy single-t, de most komolyabban akart nekikezdeni a munkának. Nem volt semmi gond, Edgar az évek során összes tagtól békében vált el (nem úgy, mint annak idején ezt a Pink Floydnál Roger Waters tette), nem voltak konfliktusok, azóta is jó kapcsolatokat ápol mindenkivel. A fiával meg pláne. Ő maga nyilatkozta, hogy 1990-ben fantasztikus ötletnek tűnt a saját fiával dolgozni – és tényleg, jó sokáig fenn is maradt ez az állapot! De most, hogy Jerome „kirepült a fészekből”, merőben megváltozott a helyzet.
Először is, Edgar átalakította az együttes kiadóját. Megváltoztatta a nevét Eastgate-re (a TD már a 90-es évek eleje óta használta az Eastgate stúdiót), és ezzel elindult az a korszak, ami a mai napig tart – az Eastgate Years.
A TD első Eastgate-albuma a Phaedra 2005 volt. Edgar és Quaeschning összeültek, és fölvették a régi-régi klasszikus albumot, modernebb eszközökkel, de az eredetieket is használva.
2005-ben Edgar új szólóalbuma a Dalinetopia volt, Salvador Dalí iránti tiszteletadásként. Az albumon minden szám címe Dali-val kezdődik…
Az Eastgate Yearsről el kell mondani, hogy a TD ekkorra elég furcsa lett – felállásban legalábbis. Edgar és Quaschning elvileg a két hivatalos tag (ezt Edgar nyilatkozta), mivel ők vesznek részt a zeneszerzésben. Azonban koncerteken az együttes 5-6 tagúvá is kibővül. És még Quaeschning se vett részt minden albumon! De erről majd később…
