A Melrose nevezetes album. Ismét trióvá egészült ki az együttes: Froese és Haslinger mellé Jerome, a Lily On The Beach vendéggitárosa, Edgar pici fiacskája csatlakozott.
A Melrose-on tíz szám hallható, amelyek lényegesen hosszabbak, mint az előző albumon, akad köztük 8, sőt 10 perces is.
Az 1990-es lemez már sokkal összeszedettebb, mint az elődje. Ez az első dalból, a címadó számból máris kitűnik, ami rögtön az új tag szerzeménye. Az automatizált ritmusok ugyan őrzik az előző lemez nyomait, de az egész hangzása sokkal levegősebb, élettelibb, lélegzőbb. Főleg, amikor megszólal a szaxofon, ismét Hubert Waldner jóvoltából, az gyönyörű.
A Melrose című számhoz meglepő módon videoklipet is forgatott az együttes. A film első felében a borítóképhez hasonló biciklis képsorokat láthatunk a trióról, de aztán némafilm-jelenetek sorozata kezdődik – az egyikben például az Edgar alakította cowboyt lelövik. Nem tudom, hogy jutott eszükbe ez a koncepció, szerintem a zenétől elég idegen, de hát ők tudják…
A Three Bikes In The Sky (Három bicikli az égen) is méltó címéhez. Napfényes, amolyan „ábrándozós” zene. Az egész album nagyon jó utazáshoz, vezetéshez, ilyesmihez. A számban később a gitár is megszólal, sőt, még egy – lehet, hogy apja és fia duójáról van szó? A szóló szenvedélyes, a húrok szinte sírnak, de a nyugalmat, mint mindig, a szintiszólók és a folyamatos ritmusalap képviseli.
A Dolls In Shadow (Babák árnyékban) ismét Jerome-szerzemény. Érdekes az elején a megkettőzött zongorahang. Ez is igazi vezetőzene – ahogy igazából az egész lemez. A Yucatan szintén. Az Electric Lion: na, ez aztán tényleg kikapcsolós zene, teljesen ellazít. A középrészében persze megjelenik a visító gitár. Sokan azt mondják, a zene nyugis légkörébe nem illik ez a szenvedélyes hangszer – szerintem illik, különben tényleg elaludnánk a Melrose-on. A Rolling Down Cahuenga (Legurulni a Cahuenga úton) már dinamikusabb. Az Art Of Vision (A látás művészete) ismét Jerome szerzeménye, a Desert Train (Sivatagi vasút) is az élénkebb számok közé tartozik, amúgy az album leghosszabb száma. Talán ennek van a legérdekesebb ritmusa.
A záró dal (Cool At Heart) a lemez egyik legszebb szerzeménye. Gyönyörű, lírai dallam, valószínűleg Haslinger játssza (az ilyeneket ő szokta), és szépen elkészített hangszerelés.
Az album jócskán meg van dobva elektronikus dobokkal, de ezek valószínűleg programozottak. Bár később a TD elektromos dobfelszerelést is fog használni – pont ők hagynák ezt ki?! A Melrose nem olyan változatos ugyan, mint a Lily On The Beach, de a stílusa mindenképpen „emberibb”.
Ekkora már rájöttem, mit hiányoltam az 1989-es albumon: többek között a visszhangot. A homályos, távoli szintihangok a Melrose-on sokkal élőbbé varázsolják a szerzeményeket, mint a Lily On The Beach mechanikussága… a fülbemászó dallamok itt is megvannak – és ez megint új oldalát mutatja a TD-nek: az Optical Race volt az első album, amin igazán a dallamok domináltak. Nem is tudtuk, hogy a TD fülbemászó dallamokat is tud írni…
Egyébként nézzük meg: a Private Musicnál a TD mindössze három albumot készített, de ezek mennyire különböznek! Az Optical Race robbantott „slágeres” dalaival, a Lily On The Beach ezt továbbvitte egy még populárisabb és még sterilebb formába, a Melrose pedig stílusában lényegesen lágyabb lett, szellősebb, new age-esen levegősebb.
Hát igen, ez volt az utolsó Private-lemez. A zenekar új kiadója a Miramar Records lett, aminek Seattle-ben van a székhelye. Épp ezért hívják ezt az időszakot Seattle Yearsnek (más számítás szerint itt már a TDI Years kezdődik, mert később a Miramar-lemezek kiadási jogát megvette a TD saját cége, az 1996-ban alapított Tangerine Dream International).
De még fontosabb az, hogy már megint változott a felállás. Már örültünk, hogy végre ismét trió a TD, hát nem kilép Haslinger? De igen, sajnos ezt tette és szólókarrierbe kezdett. Edgar azt javasolta neki, adja ki zongoraszerzeményeit, amit a TD-beli tagsága alatt komponált. De Haslinger ezt elvetette, Los Angelesbe költözött, és máig ott él. Sokféle projektben részt vett, a legtöbb élesen eltér a TD stílusától. Edgarral a mai napig gyakran találkoznak.
Ekkor Edgar gondolt egy nagyot. Úgy döntött, nem vesz fel harmadik tagot, hanem fiával kettesben vágnak neki a 90-es éveknek. Így is történt: az új évtized TD-je apából és fiából, valamint egy sereg közreműködő zenészből állt, akik jöttek-mentek; többen közülük a mai napig beugranak néha.
A lemezborítókon ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a fotókon minden közreműködő szerepel, és minden szám címe alatt ott van, hogy abban éppen kik játszanak. De erről később.
1991-ben a Polydor kiadott egy kislemezt, aminek ez volt a címe: I Just Want To Rule My Own Life Without You (Én csupán nélküled akarom irányítani az életem). A dal a már töbször emlegetett Tatort című sorozat betétdala volt, Chi Coltrane énekesnő neve alatt jelent meg. Coltrane írta a szöveget, de Jerome a zenét, és a TD kísérte a hölgyet. A kislemez CD-kiadásán volt egy instrumentális szám is: One Night In Medina, szintén Jerome szerzeménye.
A korongon szerepelt egy szaxofonos hölgyemény, a fent említett, akkor 23 éves Linda Spa. (Figyeljük, hogy az ekkor 47-es Edgar folyamatosan fiatalítja a csapatot?) Spa a divatszakmában kezdett, de gyerekkorától kezdve tanult zongorázni. Az egyik forrás szerint 18 évesen öt szaxija, 100 pár magassarkú cipője és öt gardróbnyi saját tervezésű ruhája volt. Már 1990-ben csatlakozott Edgar, Jerome és Haslinger mellé egy koncert erejéig második szaxofonosként. Ekkor kezdett el illattervezőként (is) működni. Ekkor még csak egy számban tűnt fel; a TD következő lemezén, a Rockoon-on nem szerepelt, de a későbbiekben négy egymást követő albumon is közreműködött.
Még egy furcsaság: 1990-től 1998-ig a TD egyetlen új filmzenét sem adott ki. Jelentek meg ugyan ekkor is soundtrack-albumok, de ezek mindegyike még a 80-as években lett felvéve. A jelek szerint a Seattle Years alatt nem is készült filmzene – nem tudni miért.
1991-ben megjelent a Dream Mixes című album. Ez főként Jerome gyermeke, aki régi számokat „fölturbósított” (újakat is írt), és így fiatalokkal is megismertette a TD nevét. Ennek az albumnak később még négy folytatása készült el, a sorozat ötödik része még egészen friss!
A Melrose Years lezárásaként 1992-ben megjelent egy Best Of-CD a Private-albumokból. Nyolc szám hallható rajta az Optical Race, Lily On The Beach, Miracle Mile és Melrose albumokról, valamint kettő, eddig kiadatlan dal. A TD később is sokszor alkalmazta ezt a trükköt: a mai napig válogatásalbumok garmadáját adják ki, mindegyiken egy-két új kompozíciót is elbújtatva.
Folyt.köv!!!
