Tangerine Dream

Most pedig térjünk vissza 1973-ba. Az Ohr nemrég adta ki a TD negyedik albumát, az Atem­et. Mivel Baumann ekkor elutazott Nepálba, onnan meg Indiába, az otthon maradt Froese és Franke kettesben léptek be a Skyline Studióba azzal a céllal, hogy felvegyék az ötödik LP-t, aminek majdani címe: Green Desert.

Franke későbbi nyilatkozataiban beszámolt róla, hogy olyan volt, mintha egy SciFi-be csöppentek volna: szintetizátorok millió gombbal, amelyek már polifonikusak, sok-sok tekerentyű, kallantyú… nem csoda, hogy a két zenész úgy vetette be oda magát, mint a játszótérre a gyerekek, és elkezdtek játszani/dolgozni az új csodamasinákkal.

Csakhogy, mire Baumann hazaérkezett, az album még nem volt kész. Ekkorra a Virgin már tárt karokkal várta őket, és ők, nem tudni miért (talán a még több lehetőségtől megrészegülve, esetleg mert Baumannak nem tetszett az eddig felvett anyag), úgy döntöttek, hogy fiókba teszik a készülő albumot, és egy másik projektbe kezdenek. Ez lett a Phaedra, ami 1974-ben meg is jelent. A többit már tudjuk.

A szalagokat Froese 1984-ben, több mint tíz évvel később vette csak elő. Újrakeverte az anyagot, helyrepofozta – bár ezt csak úgy mellesleg, a háttérben csinálhatta, mivel két év is eltelt, mire a Green Desert, a TD ötödik, azaz kitudjahányadik albuma megjelent.

A lemezen négy szám hallható, a címadó egymagában az A-n, és három rövidebb a B-n. A mintegy 20 perces kezdő dal tényleg átmenetet képez a Zeit-Atem éra és a Phaedra között. Meglepő azonban, hogy egyáltalán nem hallani se Mellotront, se orgonát, pedig ezek akkor Froese specialitásai voltak… A kezdő, mindent betöltő, búgó hangok és effektek után megszólalnak Franke dobjai. Rég hallottuk őket! A dalnak elképesztő hangulata van, mintha a felhők között, vagy egy kietlen dél-amerikai sivatagban járnánk, kaktuszokkal és csenevész kis növényekkel… félelmetes! A dal egyre jobban kibontakozik, Franke mind jobban püföli dobjait, a végén már szinte elnyomja a szintik folyamatos búgását. Majd, mikor ez negyedóra múltán lenyugszik, megszólal egy gyönyörű, egyszerű téma. Ez zárja le az A oldalt.

A mindentudó szakik sokat vitáznak arról, hogy a Green Deserten mennyi maradt meg az eredeti anyagból, és mennyi lett utólag rápakolva. Sokan azt hányják Froese szemére, hogy a lemez egyáltalán nem tükrözi az együttes 1973-as állapotát, és Froese csupa 80-as évekbeli eszközt használt. Én a magam részéről a következőt mondom: való igaz, hogy sok elem, ami ezen a régi-új albumon meghatározó, a Phaedra-n nem hallható. De ezt azzal magyarázom, hogy a TD e lemezt egy sokkal modernebb stúdióban készítette, mint a Zeitet és az Atemet, ezenkívül láthattuk, hogy művészileg is fordulópont volt számukra az 1973-as és 74-es év. Ha így nézzük, könnyen lehet, hogy a Green Deserttel valami újat akartak kipróbálni. Ha ezt a dalt a meghatározó dob mellett sokkal primitívebb hangszereléssel képzeljük el, megkapjuk a TD 70-es évek eleji koncertanyagát – igen, ezt a dalt valamiféle visszatekintésként is lehet értelmezni a TD 1970-71-es korszakára. Csak aztán valamiért a Phaedra-val mégis más úton indultak tovább… talán az angol stúdió eltérő felszerelése miatt.

A B oldalt is Franke indítja a dobokkal. A White Clouds a Green Desert közvetlen folytatásának is felfogható: a téma is nagyon hasonló a tágas, levegős akkordok használatával.

Az Astral Voyager új kísérlet: ezek szerint a TD már Németországban is használt szekvenszert? Úgy tűnik, mivel a számot egy elég markáns ritmusminta vezeti, bár ez a hangzás még elég nyers, kidolgozatlan, nem olyan kozmikus (mint azt címe sejtetné), amennyire a Phaedra lesz majd.

Viszont az Indian Summer gyönyörű levezetés. A szám alapja egy minduntalan felhangzó „villámcsapás” (emlékszünk a Sphinx Lightningre?), erre simul rá a többi szólam. Csúcspontja a dalnak igazából nincs, csak éppen már sokkal dúsabban szól, mire elúsztatják.

Gyönyörű albumot rittyentett Froese és Franke, történelmileg a Green Desert szerintem hiteles. Vannak rajta ugyan olyan egyenetlen részek, amit csak egy-két évvel később már szebben meg tudtak volna oldani (Astral Voyager), de az biztos, hogy ez az album hatalmas siker lehetett volna, ha 1973-ban megjelenik. Az itt használt szintetizátorok ugyan még rendkívül kezdetlegesek, pl. nem nyomásérzékenyek (azaz nem szólnak hangosabban, ha vehemensebben játszanak rajtuk), de az akkori lehetőségekhez képest a Green Desert igenis szenzációs – már ha tényleg 73-ban vették fel. Mert akkor mindenkit megelőz: Jarre Oxygéne-jét, a Kraftwerk Autobahnját, Tomita albumait… egyedül Klaus Schulzét nem, de az ő első albumain (Irrlicht, 1972, kötelező, Cyborg, 1973, ajánlott) még szinte semmi más nem szól az orgonán kívül.

És most vegyük fel újra a történelem fonalát, azaz térjünk vissza 1986-ba. Froese és Franke megtalálta az ideális zenészt a mindössze 24 éves (viszonyításul: Franke 33 és Froese 42) Paul Haslinger személyében. Nem tudni, hogyan jutottak pont erre a döntésre, hiszen Haslingernek alig volt tapasztalata a zeneiparban, pár évvel azelőtt fejezte be zenei tanulányait. Nem illeszkedett be könnyen: ő alapvetően jazz-zenész volt, és nem tanult bele azonnal, hogy is kell a TD-vel zenélni. De Froese és Franke türelmének köszönhetően végül megoldódott ez is. De az biztos, hogy amint lenni szokott, ez a tagcsere ismét jelentős változásokat eredményezett az együttes zenéjében. Haslinger sokat segített az együttesnek azzal is, hogy rendkívül jó humora volt, könnyen derűssé tudta változtatni a hangulatot a nehéz, nyomott napokon. Mint látni fogjuk, erre a következő időszakban szükség is lesz...

Folyt.köv...

A „Minden idők legrondább borítójú TD-albuma” címre igencsak esélyes Le Parc, mint már mondottam, felettébb újszerű volt. Froese, Franke és Schmoelling legújabb alkotása ugyanis nem kevesebb, mint kilenc számra bomlik.

A téma még meglepőbb: a kilenc számot egy-egy híres park ihlette, a világ minden tájáról. A Városliget vagy a Margitsziget nincs benne… Ez még nem is lenne gond, sőt, az ötlet briliáns. A zenével már vannak gubancok… de hallgassuk meg.

Az első számot a párizsi Bois de Boulogne megzenésítése. A szám akár még a Polandra is emlékeztethet, de a Hyperborea-ra már egyáltalán nem. Nincs semmi felvezetés (5 percben nem is nagyon van rá idő), a szám azonnal elkezdődik, témával, középerésszel, mindennel. Látszik, hogy Froeséék próbálnak valami popdalszerű szerkezet kipréselni magukból, de ez még nem nagyon megy, csak ugyanazt a két témát váltogatják.

A második szám még rövidebb, ez a new yorki Central Parkról szól. Ez sem túl meggyőző; se bű, se bá, azonnal beindul egy agresszív dobgép. A szám valószínűleg a park nyüzsgését, elfoglaltságát akarja ábrázolni. Feltűnő a rendkívül sok sobhangzás.

A barcelonai Gaudí parknak igazából Güell park a neve, de a Gaudí által tervezett sok-sok furcsa szobor, építmény, lépcső olyan jellegzetes, hogy az emberek az ő nevén kezdték el emlegetni a parkot. (Majdnem mint a Demszky-park, hihihi…) A szám azonban sehova sem tart, de még azt a végtelenség-érzetet sem adja meg, ami a Polandról még úgy ordított…

A negyedik számba gyerekzsivaj vezet át. Immár a berlini állatkartben vagyunk, és ez a szám már valamivel kellemesebb. Lágy zongoraszóló.

Az ötödik szám végre valami színvonalasat nyújt: a misztikus, keleti hangulatú Zen Garden visszaad valamit a 70-es évekbeli TD-hangulatból. Még ének is van benne: Katja Brauneis énekel benne pár sor szöveg nélküli vokált.

A címadó szám nyitja (nyitotta) a B-oldalt. Alcíme, a Streethawk az azonos című amerikai akciósorozatra utal, aminek főcímzenéje volt. A TD több számot is írt a szériához, de a tévétársaság nem engedte, hogy soundtrack-albumot készítsenek belőle, csak egy kislemezt adhattak ki. Erre és az albumra is ez a szám került, és a többi soha nem jelent meg. A szám főcímzenének kiváló (a TD mindig is nagyon értett a filmzenékhez), és végülis nem olyan rossz magában sem.

A Hyde Park furcsa szám: a ritmusa komótos, rock-babérokra tör. A hallgató ekkorra már kikerülhetett a TD új hangzása által okozott sokk alól, így ezt a számot akár élvezheti is.

A The Cliffs Of Sydney az egyetlen, ami nem konkrét parkra utal, inkább egy zöld, sziklás területre Sydney köelében. Ez a szám jobb is, szépen festi le a tenger látványát, amihez a TD mindig vonzódott zeneileg.

A befejező Yellowstone Park a lemez leghosszabb, legjobb és legfelvállalhatóbb száma. Stílusa ugyan megintcsak nem nagyon emlékeztet az eddigi lemezekre, de valahogy Froséék itt tudják használni „új hangjukat”. A szám indián furulyaféleséggel kezdődik, majd zenekari hangolással folytatódik ezután elindul a lassú ritmus, ami egy nagyon szép számot bontakoztat ki. A vokált az a Clare Torry énekli, aki még az özönvíz előtt, 1973-ban a Pink Floyd szenzációs The Dark Side Of The Moon albumán a The Great Gig In The Sky című szám szenvedélyes szólóját dalolta el.

Meg kell barátkoznunk a gondolattal: akármennyire fáj, az Encore, Poland, Sphinx Lightning stb.-féle végtelenbe nyúló szekvenszeres utazások ideje lejárt. Ekkorra a koncertek is tele voltak tűzdelve lemezen is hallható számokkal, és ugyan még voltak improvizált részek, de egyre kevesebb; ezek már csak afféle átvezetésként szolgáltak az ismert dalok között. Azonban már a 84-es Poland, sőt a 82-es Logos felvételekor is elhangoztak megjelent számok, csak ez nem került rá a lemezre – láthatjuk, ez nem hirtelen változás volt, inkább fokozatos átalakulás.

A Le Parc után Froese, Franke és Schmoelling elkészítette Ridley Scott filmje, a Legend zenéjét. Ez egy fantasy volt Tom Cruise-zal, Tim Currie-vel és sok-sok fura meselénnyel. Az album kezdő dalát (a főcímdalt) Bryan Ferry szerezte és adta elő, és a Loved By The Sun című TD-szerzemény énekese nem más, mint a Yes énekese, a gyönyörű hangú Jon Anderson. Ő dolgozott együtt Vangelis-szel, Kitaróval, Mike Oldfielddal, az ilyen szórásba belefér egy kis TD is...

A zene a szokásos: háromperces aláfestő dalok, bár most talán önmagukban is élvezhetőek. Eléggé átjön a film hangulata: a dalok misztikusak, komorak, és gyakran olyan szokatlan effektek szólnak, amit még nem is hallottunk az együttestől.

Scott furcsán járt el a filmzenével: eredetileg Jerry Goldsmith-t kérte fel az elkészítésére, aki klasszikusabb, szimfonikus zenekarra írt zenét adott a filmhez. Scott ezt a változatot túl lágynak találta, ezért meghagyta Amerikának, és az európai változat zenéjéért fentebb említett művészekhez fordult. A TD lóhalálában, három és fél hét alatt megírta a teljes zenét, és a filmet a világ többi részén már ezzel láthatták a nézők.

A lemez azonban egy szép korszak végét jelentette: Schmoel-lingnek elege lett az album-turné-album körforgásból, és szólókarrierről álmodozott. Így hát, 1985 végén kiépett az együttesből, és megkezdte szólókarrierjét, fél évre rá már meg is jelent első szólóalbuma, a Wuivend Riet. Schmoelling a mai napig dolgozik egyedül, eddig kb. tizenkét albumot vett fel. Froesének és Frankénak pedig, mióta együtt zenéltek, immár harmadszor kellett új tagot keresniük.

De még mielőtt ráleltek volna, Froese másvalamit is megtalált: egy réges-régi szalagot, amit most elővett, leporolt és felújított.

1986 januárjában a Jive megjelentetett egy hatlemezes gyűjteményt, In The Beginning… (Kezdetben…) címmel. Az hatből öt a TD első, Ohr által kiadott albumai (ismétlés: az Electronic Meditation, az Alpha Centauri, a dupla Zeit és az Atem, plusz az Ultima Thule kislemez). De a hatodik óriási meglepetés…

Folyt.köv!!!!!!!

1983. december 10-én a TD egy napon két koncertet adott a varsói Jégstadionban, egyet délután, egyet este. Majdnem egy évre rá jelent meg a Poland, a két fellépés anyagaiból válogatva, természetesen (a TD-nél ezt megszokhattuk) ki is egészítve.

A 80-as években a TD Lengyelországban meglepően népszerű volt. Illetve, ez nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy az elsők között, már 1982-ben játszottak a Vasfüggöny mögött, megelőzve a Queent, a Deep Purple-t, a Jethro Tullt. Gondolom, a szocialista országok vezetői engedékenyebbek voltak az instrumentális zenével szemben… Lengyelhonba sokszor ellátogattak – innen a barátság.

Lehet, hogy most sok TD-ismerő felháborodik, de én azt mondom, hogy a dupla album a zenekar 80-as évekbeli csúcsteljesítménye. Sőt, megkockáztatom, hogy ha a TD összes élő albumát nézzük, úgy is a legjobb. Egy korszak lezárásának tekintendő (sokan a Hyperborea-t mondják annak, de szerintem erre az albumra sokkal inkább illik) – a négy 20 perces kompozíció az utolsó megnyilvánulása a TD „folyamatzenéjének”. Ez a végső olyan album, ahol még a szabad improvizációk által keletkezett hosszú utazásoké a főszerep.

Ha elkezdjük hallgatni a lemezt, még valami az eszünkbe juthat. Az együttest ebben az időben kezdték meg azzal abajgatni, hogy túl sok szekvenszert használnak a koncerteken. Hát igen, a Polandon még utoljára felsorolták az összes használt szintetizátort – 3 ember nem kevesebb, mint 36 hangszert kezel. Természetes, hogy minden eddiginél jobban előtérbe kerülnek az automatizálható hangszerek. Az Polandon tényleg szokatlanul nagy szerepük van, így aztán a 82 percével az addigi leghosszabb TD-album nem éppen a zenekar legkönnyebb alkotása. De aki már megszerette őket, annak igazi élvezetet jelenthet.

A koncertet a Sphinx Lightning villámcsapása indítja, afféle jelző gongütésként, és a lengyel konferanszié bemutatja a zenekart a lágynak éppenséggel nem nevezhető nyelven. Elindul a zene, most először azonnal egy lendületes szekvenszerrel. Bővül a szövet, egyre szélesebb a ritmusfolyam. Gyakran sokáig nem is szól semmmilyen dallam, csak a szekvenszerek zakatolnak. állítólag ilyenkor volt, hogy el is hagyták a színpadot – ezt a fogást több elektronikus előadó alkalmazta akkoriban. Van egy rész (6 perc körül), ahol annyira maeggyőzően szólnak a szekvenszerek, mintha közvetlenül a fülhallgatón kopogna valaki. És amikor 8:30-nál beszállnak Franke elektronikus dobjai, már gyakorlatilag szabályos rockot hallhatunk. A ritmus egyre keményebb és sodróbb lesz, majd 11 percnél hirtelen megáll, és jön egy atmoszférikusabb rész, mint azt megszokhattuk. Innentől az egész albumon át lassabb-gyorsabb részek váltják egymást, de mindenhol a szekvenszer az uralkodó.

A második oldal ugyanott folytatja, ahol az első végetért. Egy lírai téma indul el, de persze itt sem hiányozhatnak a digitális ritmusgépek. A következő epizód az egyik kedvencem, furcsa, „csapkodó” ritmus vonul végig a vonatfüttyökhöz hasonló effektek erdejében. A következő szakasz pedig erősen a Choronzonra emlékeztet. Ennek a középrésze egy „horrorjelenet”: templomi harang, denevérek, baglyok hangjai… persze humorosan megoldva, mivel az egész epizód elég vidám. Miután ennek vége, következik a Rare Bird, egy akár táncos dalnak is felfogható, komótos szerzemény.

A második lemez kezdő hangjai egy kicsit mintha egy spirituáléra hajaznának. A 14:30 után elinduló epizód az album „hülyéskedős” része: furcsa, groteszk hanghatások keringenek körbe-körbe.

Természetesen a befejező Horizon jelenti a csúcspontot, ami rendkívül emlékeztet Klaus Schulze ekkori kompozícióira (pl. Trancefer). A szám első fele nagyjából olyan, mint a másik három, de a finálé minden képzeletet felülmúl. A TD itt akkora zakatolást és dübörgést csap, amit talán még soha nem hallhattunk tőlük, se élő, se stúdióalbumon. Amikor először hallgattam, a szüleim be is jöttek a szobámba, hogy mi ez az éktelen dörej?! Igazán sajnálom, hogy 92-es születésű vagyok, így nem lehettem ott, mert az ilyen zene élőben valószínűleg akkorát szól, hogy mindenki minimum hanyattesik. Jogos az ováció a végén.

A Poland ékes példája annak, hogy a TD mennyire otthon van szintetizátor-ügyben. Az album a korabeli hangszerválaszték krémjével lett felvéve, a legmodernebb eszközökkel. Ezért nem avult el a hangzása, mint mondjuk egy Atemnek, ami felett, valljuk be, némileg eljárt az idő. Az album azért is a kedvencem, mert itt aztán nincsenek se időbeli, se technikai korlátok, a zene monumentális, a TD a végsőkig ki tudta élni magát. És ez a lemezen is átjön, ami nem lett annyira megvágva, mint az eddigi élő albumok, ennek tényleg koncerthatása van.

Az albummal egyidőben megjelent egy kislemez is, Warsaw In The Sun címmel, ami a Polandról tartalmazott pár részletet. Ennek egyik ritka változata egy olyan vinyl-single, ami Lengyelország-alakú.

Érdekes módon a mai napig nem volt hajlandó kiadni senki a teljes albumot CD-n, mivel nem fér rá egy korongra. Az egyetlen kivétel az amerikai Relativity volt, de Európában nem nagyon lehet hozzájutni e cég kiadványaihoz. A többi kiadó inkább megrövidítette a Tangentet, levágva a végéről a Rare Bird-öt, így 77 percesre szűkítette az alkotást. Az ilyesmi szerintem a legnagyobb durvaság, amit csak kiadó elkövethet; azt gondolom, akármilyen hosszú, akármilyen „uncsi”, sőt, AKÁRMILYEN a zene, ilyen önkényességet soha nem szabad alkalmazni!

A következő TD-kiadvány 1985 áprilisában jelent meg, és ez a Heartbreakers (Szívtiprók) című filmzene, ami, címéhez hűen, egy szerelmi háromszögről szól. A filmet Bobby Roth rendezte, akinek a TD ezután még öt másik soundtracket is írt. Ebben a túlhajtott időszakban a zenekar rengeteget dolgozott, akár 16 órát is egy nap. Nem csoda, hiszen már a következő stúdióalbumon is bőszen munkálkodtak, ami megjelenésekor igencsak nagy meglepetést váltott ki...

Folyt.köv...

Figyelem: fontos albumhoz érkeztünk. Több okból is. Az első: a Hyperborea egyfajta visszatekintés az eltelt évekre. A második: az utolsó Virgin-albumról beszélünk. A harmadik: egy kivételesen szép albumról van szó. Tényleg.

Hogy miért mondom ezt? Egy (félig-meddig) új TD hallható rajta. A felszerelésbe beköltöztek a digitális eszközök, és a hangszerelés hirtelen sokkal gazdagabb lett. Mottó: „Légy fegyelmezett!” Buddha.

A nyitó No Man’s Land Afrika hangulatát hozza el: bongó és marimba-szerű hangzások, a ritmus lendületes, a sok hangszín szép, teljes zenei szövetet alkot. A kompozíció ugyan 9 perces, de egyáltalán nem tűnik annyinak. A hangszerelésben további változás, hogy a színesítő effektek, surrogások, burrogások eltűntek, helyettük megduplázódott a szólamok száma. Eddig nem hallott hangszínek kígyóznak elő – egészen más miliőjű zene, mint amit a White Eagle-ön vagy a Logoson hallottunk. Az egész egy kavargó, vidám zeneünnep.

A következő, címadó szám egyszerűen gyönyörű. A Hiperbo-reoszok a görög mitológia szerint az északi szél mögött élnek, az örök napsütés paradicsomában. Az embernek egy homokos tengerparton lenne kedve elnyúlni, álmodozva nézni a kék eget és a még kékebb vizet… bizony, a hüperboreoszok nagyon jól élhetnek. Bár a kompozíció második része mintha azt sugallaná, hogy ennek is vége szakad egyszer, mi nem vagyunk örökéletűek, mint ők… De ezt valószínűleg csak én hallom bele. A dalban Froese gitárja is előkerül.A harmadik szám igencsak rövid. Derűs, könnyed, a maga 4 percével felkészít a fő attrakcióra, a 20 perces Sphinx Lightningre (Szfinx villám). Ez a szám képviseli igazán a nosztalgiát, a visszatekinést az essig elért eredményekre. A zenekar egész oldalt betöltő kompozíciói közül ez a legjobban megszerkesztett. Ugyan felfedezhető benne némi tagoltság, ezek a szakaszok annyira összefolynak, hogy elválaszthatatlanná válnak. De mégsem hat rögtönzésnek! Címéhez hűen a kezdő hang egy villámcsapás. Majd még egy. Majd még egy. Ismét a Pink Floydhoz hasonlíható a dolog, sőt, ismét csak az Echoes-ra: ott zongora által hallatott vícseppekből bontakozott ki gyönyörűen a kompozíció, mint ahogy itt a villámcsapásokból. ezután egy dobminta ismétlésével teljesedik ki a zene, hogy aztán ismét egy tengeri látkép táruljon elénk. A zene számomra egy világítótornyot is felidéz, ahogy a fénysugara lassan forog körbe a vízparton. Ebből fokozatosan egy újabb dobminta tekereg ki, a víz buggyanásaival. Ennek mintegy a levegőben való szétszóródása zárja le a Hyperborea-t.

Ez az album annyiban jobb a White Eagle-nél, hogy egyik oldal se „nő rá” a másikra. Ott a Mojave Plan volt a tulajdonképpeni húzódal, a B-oldal csak amolyan farvízi hajósként vegetált. De a Hyperborea-n nem ez a helyzet: itt nem tudom megmondani, melyik oldal sikerült jobban, hiszen mindkettő egyformán klassz. A három rövidebb szám hajszálpontosan ellensúlyozza az egy hosszút: az arányokat Froeséék most nagyon eltalálták. Csillagos ötös jár a Hyperborea-ért.

Még mielőtt elválnának útjaik, a Virgin megjelentetett egy kislemezt, ezúttal újra a Tatortból. A két szám (Daydream és Moorland) gyakorlatilag eltűntek a TD hatalmas életműve kavalkádjában.

A szerződésbontás után (vagy lehet, hogy pont tíz évre szólt?) a TD igencsak belehúzott. Mármint úgy értve, hogy innentől kezdve sorozatban gyártják a filmzenéket. Sajnos ezek nagy része egy, maximum két mondattal elintézhető, mivel szinte kizárólag amiatt készültek, hogy legyen miből fenntartani a hatalmas felszerelést, művészi értékük önmagukban igencsak kétséges.

Az első ilyen, a legeslegutolsó Virgin-kollaboráció, a Risky Business (Kockázatos üzlet) volt. Ez Tom Cruise első igazán sikeres filmje, amiben az általa alakított 17 éves főhős felnőttnek érzi magát, miután szülei elutaztak nyaralni. A házban természetesen minden fejtetőre áll: callgirlök, bulik, vízbe zuhant autók színesítik az életet. A filmzenét nem csak a TD készítette, sok más előadó is (Muddy Waters, Jeff Beck, Prince stb.) is besegített – bár elképzelhető, hogy a TD volt az egyetlen, amelyik kifejezetten ehhez a filmhez írta azt a pár számot.

A következő a Wavelength (Hullámhossz). Ez egy elég középszerű, Harmadik típusú találkozások-szerű sci-fi Mike Graytől. Az albumon 16 egy-két perces töredék hallható. Megjegyzés: a TD-nél szokás volt (ezt már a Thief-nél is láttuk), hogy a filmzenékhez saját aktuális zenéikből is készítettek feldolgozásokat. Ezen az albumon egymást követik az ismerős részletek a Tangramról, a Quichotteról, az Exitről.

Ezután következett, már 1984-ben, a Firestarter (Tűzgyújtó), nem más, mint Stephen King regénye alapján, a tízéves Drew Barrymore főszereplésével. A kislány ahol akar, ott minden segédeszköz nélkül tüzet tud gyújtani, ami természetesen kellemetlen következményekkel jár.

És még mindig nincs vége: a következő filmzene a Flashpoint (Gyulladáspont), Kris Kristoffer-sonnal és Treat Williams-szel. Ez az album igazi ritkaság: a lemezek, kazetták, CD-k gyakran hibásan kerültek a boltokba, így sok kiadó törölte is ezt az LP-t a katalógusából. Pedig a Flash-pointból még kislemez is létezik! A TD filmzenéit kisebb cégek, legtöbbször a Varése Sarabande jelentette meg, de mások is a magukénak tudhatnak egyet-egyet.

A filmzenék ugyan magukban őszintén szólva kissé unalmasak, de a TD védelmében el kell mondani, hogy tisztességesen megcsinálták őket, mert a feladatukat, azaz a filmek aláfestését rendkívül jól teljesítik! És még valami. Ha meghallgatunk egy-két soundtrack-albumot, hallhatjuk, hogy teli vannak olyan apró és kiváló, de kidolgozatlan ötletekkel, amiket később felhasználhatnának a stúdióalbumokon, hogy valami igazán jót hozzanak létre. És hallva az ezután következő albumokat, azt hiszem, ezt nem nagyon tették meg.

Na de most már elég, lépjünk tovább. A TD következő kiadója a Jive Records lett, aminek kék logójáról a rajongók Blue Yearsnek nevezték el az új korszakot. A Jive-lemezek később kikerültek a cég ellenőrzése alól, és a CD-változatokat már más kiadók jelentették meg: Amerikában már a bakelittel egyidőben a Relativity, Európában a 2000-es években a Castle és a Sanctuary.

Folyt.köv...

1982 második felében a Virgin és a TD elérkezettnek látta az időt egy újabb koncertalbum kiadására. Ennek apropója ezúttal egy európai turné volt, aminek során végre Magyarországon is felléptek. Akit esetleg érdekel, az itteni koncert anyaga megjelent a Fan Club Tangerine Tree című sorozatában. A Logos azonban a londoni fellépésen készült, a Dominion nevű színházban, november 6-án, de ennek a teljes anyaga is megtalálható a Tangerine Tree-ben.

A CD-n mindössze két szám hallható: a 45 perces Logos, és az alig 6 perces Dominion. Érdekes módon annyira összeolvasztották a dolgokat, hogy még azt sem tudom biztosan, hol kellett a lemezt megfordítani. Vannak olyan CD-kiadások, amelyek elválasztották a lemez két oldalát egy-egy fél-Logosra, de még olyan is van, ami egyenesen 9 részre osztotta föl azt: Logos Blue, Logos Red stb. én ehhez sajnos nem tudok alkalmazkodni, mivel ahhoz a változathoz még nem volt szerencsém. E technikai bevezető után térjünk át a lemez tartalmára.

Ebben az időben kezdett a TD mottókat írni a lemezekre. A Logos mottója Jézustól származik: „Legyen több világosság!”

A koncert késve kezdődhetett, mivel a konferanszié a nézők türelmét köszöni meg. Ezután néhány sistergő effekt és indulhat is a szekvenszer. Nem sokáig. Egymást követik a 4-5 perces szakaszok – kissé mint a Mojave Plan-ben. Érdekes, hogy ennél sokkal több köze nincs is a White Eagle albumhoz a zenének, nem annyira gépies, inkább ismét a kozmikus elemek dominálnak. A Logos zenéje nincs annyira iparira lecsupaszítva, mint a Fehér Sas és az Exit. Tény, hogy a zene már nagyon eltávolodott az Encore-féle bolyongásoktól, a zene letisztult, és némi rockos fílinget vett magára. Sorra jönnek a szinte visszafütyülhető témák, és nincsenek is „primitivizálva”, mint mondjuk Jarre egyes lemezein. A 14:30 körül elinduló téma tipikus 80-as évekbeli TD: az ismétlődő dobminta felett a régiekhez hasonló misztikus hangfolyamok szólnak, itt-ott furcsa effektekkel színesítve, miközben egyre több szekvenszerrel színesedik a hangzás, míg egyeten lüktető organizmussá folyik össze az egész, hogy aztán összeomoljon és eltűnjön.

A kedvenc részem az, ami 30:30–nál kezdődik. Mintha egy óra belsejébe néznénk: kis fogaskerekek, karok, műszerek forognak, kattognak, ketyegnek. Ráadásul mindegyik más ütemmutatóban, eltérő ritmusban. Egészen megdöbbentő.

Egyvalami azonban gyorsan feltűnik: hiányzik Froese gitárja. A Schmoelling-érában csakugyan rendkívül háttérbe szorultak a húrok: a Tangramon még kapnak némi szerepet, de az Exiten már egyáltalán nincs gitár – azért ilyen még nem volt. Ezért írtam fentebb, hogy a 80-as évek első fele a TD „legelektronikusabb” időszaka. De nem kell félni, ezt később Froese bőven bepótolta – de hát hallani fogjuk majd még azt is…

A befejező Dominion inkább csak amolyan ötödik kerékként működik: a derűs kis ráadás érdemben nem nagyon ad hozzá az albumhoz, mivel a Logos, mint szerzemény, gyönyörűen le van zárva.

Érdekes módon a zenekar élő albumai még egészen a 80-as évek végéig a 70-es évek TD-jének szellemiségét hordozzák magukon: mikor a stúdiólemezeken már rövidebb számokat hallunk, a koncertlemezre még akkor is 20-25 perces egyvelegeket vágtak össze. De ahogy a későbbi rengeteg archív felvételből és a Tangerine Tree és Tangerine Leaves sorozatokból kiderül, a Logos már nem improvizált, hanem megírt szvit, amit több koncerten is eljátszottak 1982-83-ban. Ezeken a koncerteken már a White Eagle és az Exit számait is játsszák, ahogy a lemezen halljuk. Körülbelül. Innentől kezdve a koncertek már begyakorolt epizódokból állnak össze, legfeljebb a sorrendet cserélgetik.

A Logos igazából egy jó lemez a sok közül, nem emelkedik ki, de nem is adja alább. Tisztességesen megcsinált album, ahogy kell. Aki szereti a TD-t, annak ez is tetszeni fog, aki kezdő, annak nem feltétlenül kell ebből az albumból kiindulni, de lehet. Nem tilos!

Egy biztos: nem véletlenül lett az utóbbi időben (2000-es évek) a TD-nek olyan mérhetetlenül sok archív koncertfelvétele. A 70-es, 80-as években (kb. 1983-84-ig) szinte nem volt két egyforma fellépés, ki lehetett hát adni egy csomót közülük, majdnem új anyagként. Már a hőskorban is ezért jelent meg 2-4 évente élő album.

Folytköv...

Ui: Nincs megtiltva a kommentezés!

Elnézést kérek, de egy szubjektív kijelentéssel kezdem: ez az 1982-es album nekem személyes kedvencem. A kritikák általában lehúzzák, én mégis nagyon kedvelem.

A trió az Exit-féle kitérő után ismét egy húszperces számmal rukkolt elő: a Mojave Plan-nel (Mohavi-terv). Aki nem tudná: van egy ilyen nevű sivatag az USA-ban, és ezt a nevet viseli egy indián nép is. Lássuk, mit hallunk! (Micsoda képzavar…)

A Mojave Plan című 3 tételes, elő- és utójátékkal felszerelt  szvit a lemez legjobb alkotása, ami elméletileg egy, a Mojave-sivatagot átszelő autóútról szól. Ehhez képest elég ipari a hangzás. Egy nyomasztó, nyávogó effektekkel tarkított kopogós rész után ismét egy Kraftwerk-szerű epizód indul el, sok-sok különleges hangzással, amiknek szokatlanul széles tárháza meglepő a TD-től. A zene alapelvei nem túl bonyolultak, de hát a zenekar sosem erről volt híres; a tételt Froese visító gitárszólója zárja. A második rész szerves folytatása az előzőnek, egy hasonló szekvenszermotívummal és szintiriffekkel, ezúttal dúrban. A harmadik tétel különösen Kraftwerk-szerű, erősen emlékeztet a robotegyüttes egy évvel korábbi Computerwelt című albumára. Még a hadaró gépi hang is ott van a Nummernből – igaz, ezt az effektet a TD már az 1975-ös Ricochet-n is használta. Az epilógus egy hátborzongató vonós hangszerelésű levezetés, disszonáns, szinte fülsértő hangokkal.

Az egész kompozíció nem túl derűs, inkább lélektelen, elidegenítő, gépies. Eddig egy TD-lemezen sem lehetett érezni ilyen nagyfokú szerkesztettséget – a TD lemezei egyre tudatosabban válnak „szabályossá”. A Mojave Plan az egyik első olyan kompozíció, amit az együttes teljes egészében előadott élőben – eddig ez legfeljebb rövid részletekre terjedt ki.

A B-oldalon három rövidebb szerzeményt hallhatunk. A Midnight In Tula a zenekar valaha volt legkegyetlenebb száma. A kezdő ütemek alapján azt gondolhatjuk, hogy a Mojave Plan feszültsége után most nyugisabb zene következik, de nem, a ritmus megugrik, és megszólal egy igen disszonáns, idegbeteg téma. Görcsösen váltakoznak az akkordok, megriadt állatokként rohangálnak az effektek… még jó, hogy csak négy perc, mert különben teljesen kikészülnénk ettől a dobgéptől – és a kompozíció szándéka a jelek szerint pontosan ez.

A következő, a Convention Of The 24 már-már elandalít a maga 9 és fél percen keresztül ismétlődő bonyolult ritmusképletével. A finálé, a címadó szám szép darab: a látszólag ugyanolyan monoton dal sasként bontja ki szárnyait, hogy a végén felszálljon, a sok idegeskedés némi után reményt adva.

A zene valószínűleg az Exithez hasonló mondanivalóbal bír. Többek között Froese hidegháborútól, sőt mindenfajta háborútól való félelme is ihlethette ezt a monoton zenét, és a gépesített világ lélektelensége. Itt azonban egy ponton jelentősen eltér ez az alkotás a Kraftwerk lemezeitől. Míg amazok ironikusan ünnepelték a technikát és egyenesen lubickoltak a gépek világában, miközben ki is gúnyolták azt – a White Eagle nem ilyen felfogást képvisel. A TD (vagyis Froese) nem szívleli ezt a világot, szorong benne, és ki akar belőle törni – ezt jelképezi a sokkal derűsebb befejező dal.

Ez csak az én értelmezésem. Faramuci dolog instrumentális zenék „jelentéseit” boncolgatni, hiszen valószínűleg mindenkinek mást és mást üzennek. Nyilván lesz olyan, aki a White Eagle-t hallva csak ötlettelen, monoton futószalag-darabnak fogja gondolni. De az ilyen ember valószínűleg a Kraftwerket sem kedveli, és ezt a véleményt is el kell fogadni, de nem muszáj vele egyetérteni. Megjegyzem, nekem sem ez a véleményem.

Az idő azonban pereg, lépjünk mi is tovább. Az 1982-es év terméke még a Das Mädchen auf der Treppe (Kislány a lépcsőn) című EP, ami a Tatort (Tetthely) című német krimisorozat zenéjéből tartalmaz 4 számot. A zenéről csak annyit, hogy a címadó dal a White Eagle szám újragondolt változata és – az EP bekerült a német Top 20-ba. Ezt a TD tulajdonképpen balesetként könyvelte el, hiszen sosem akartak „sztárok” lenni, amit az is mutat, hogy az a tény, hogy a szám „sláger” lett, egyáltalán nem befolyásolta őket a továbbiakban, hiszen semmi komolyabb szándékuk nem volt vele.

Folyt.köv!?!!!!

Az 1981-es Exittel elérkeztünk a TD talán legellentmondásosabb albumához. Ez a rövidke (36 perc) alkotás merőben más elődjeinél. A dolog ott kezdődik, hogy a lemezen egyenesen 6 szám hallható.

És ha elkezdjük hallgatni, egyik meglepetés éri a másikat: az új opusz hangzása először is olyan sivár, hogy az embernek szinte az életkedve is elmegy. A szörnyű az, hogy nem lehet tudni, vajon ez szándékos-e. Szeretném hinni, hogy igen, és nem csak az ötlettelenség okozza; engem igazol az is, hogy a felszerelés feltűnően szerény, holott a TD híres hangszerarzenálja méreteiről.

Kiew Mission… Az első szám más meglepetéssel is szolgál: emberi hanggal. Egy színésznő orosz nyelvű szöveget szaval – kontinensek, fogalmak, kifejezések sustorognak a hangszórókból, monoton szekvenszerrel aláfestve.

A második szám se eseménydúsabb: igazából ugyanaz a monoton motívum ismétlődik négy percen át.

A harmadik (Choronzon) azonban valószínűleg minden idők egyik legjobb TD-száma -  olyan ezt nekik, mint a Kraftwerk-nek a Das Modell. Rövid, rádióbarát és – valószínűleg minden 20 éven felüli magyar ismeri, hiszen évtizedeken át ez a szám volt az MTV Panoráma című hírműsorának főcímzenéje. Megemlítendő, hogy az Ultima Thule óta ez volt az együttes első kislemeze – tíz év karrier után…

A címadó szám érdekes módon az album legjellegtelenebb dala lett. Igazából semmit sem tudok róla írni, csak hogy sivár. És esővel végződik.

A Network 23 (23-as járat) sokaknak unalmasnak tűnhet, nekem valamiért mégis a kedvenceim közé tartozik. Elég derűs, csillogó, ezért egy kicsit ki is lóg az albumból.

A Remote Viewing (Visszatekintés) a TD egyik legkomorabb száma. Igazából ha háromféle hangszín van benne, sokat mondok. Annyira minimalista, hogy már nem is a TD, inkább Schulze vagy Philip Glass művei között lenne a helye…

Hangszerelését tekintve a zenében megszaporodtak az azt színesítő effektek, surrogások, csattanások, vijjogások. Ez Jarre-vonás, ő előszeretettel használta ezeket, nála szinte külön életet éltek.

Az Exitet sokan nem szokták szeretni, mivel hallgatása nem jelent akkora élvezetet, mint egy Tangram vagy akár a majd utána következő White Eagle. Mégsem ajánlanám hogy leírjuk, mert a Kraftwerk-szerű elgépiesedett világot nagyon jól ábrázolja, és más eredményt ér el, mint a másik négy embergép. Az Exit által megjelenített világ elrettentő, nyomasztó, míg a Kraftwerk inkább iróniával és némi fölénnyel, szinte parodizálva ábrázolja azt – ők mindig is híresek voltak cinizmusukról.

A lemezt hallgatva nekem egy sötét város vagy egy repülőtér jut eszembe, hidegen kivilágított alul- és felüljárókkal… újságot sodor a szél… elered az eső… a cseppek hidegen koppannak a fémen…

Ennél a lemeznél nyilvánul meg az, amiről fentebb már írtam: az a bizonyos kiskapu. Az Exit ritmusait gyakran nem a szokásos örvénylő szekvenszerek szolgáltatják, sokkal inkább diszkószerű ritmusokat hallhatunk – a rajongók ettől igencsak megrémültek. Szerintem feleslegesen, hiszen az Exit ettől még nem popzene. De az biztos, hogy ha összehasonlítjuk a mindössze két évvel korábbi Force Majeure-rel, szembetűnő a változás. Ez a lemez sokkal gépiesebb, komorabb, iparibb, lélektelenebb elődjeinél, ami egészen szokatlan az együttestől! Az opusz hangulata iszonyú hideg. Pont mint a hidegháború. Valahol tulajdonképpen nagyon is jól érzékelteti a 80-as éveknek az ebből fakadó feszültségét – az Exit mindenképpen összetéveszthetetlen.

Az albumból egyébként állítólag több ezer darabot osztogattak ingyen Oroszországban – politikusoknak, polgároknak, mindenkinek. Le a hidegháborúval!

Várható volt, hogy a sok szekvenszerezés előbb-utóbb ilyesféle zenébe torkollik. Arra csak Klaus Schulze volt képes, hogy ettől távol tartsa magát – az ő szerzeményei a mai napig minimum 20 percesek és olyanok, mint a TD a 70-es években, persze korszerű felszereléssel.

Folyt.köv...

Most egy hangyányit visszalépünk az időben. A szélmalomharcosról elnevezett koncertalbum ugyanis még a Tangram megjelenése előtt lett fölvéve, mi csak a következetesség kedvéért tárgyaljuk a megjelenés sorrendje szerint.

Az 1980 tavaszán történt NDK-beli koncert a legelső koncert volt Schmoelling szereplésével. A lemezt érdekes módon nem a Virgin, hanem a kisebb Amiga adta ki, bár később, 1986-ban az album újra piacra került, Pergamon címen, immár a Virgin jóvoltából.

A Quichotte a Tangramhoz hasonlóan „bontatlan”, csak két lemezoldalnyi egységre oszlik, és tulajdonképpen az 1980-as album élő „reklámozásának” tekinthető. Az album egy meglepően hosszú, drámai zongoraintróval kezdődik, ezúttal Schmoelling jóvoltából. Nincs atona-litás, nincsenek disszonáns hangok, a hangzás tényleg klasszikusabb. Ja, és gyönyörűen siklik át a Tangram témájába. Egyszercsak belép egy másik szinti is, és egyre jobban kitárul a hangzás. Látszik, a TD ismét tudja, mit csinál, vége a bizonytalankodás idejének.

Meglepően sokáig tart, amíg a valódi szekvenszerek belépnek. Bár itt még nincs olyan mértékben automatizálva a zene, amilyen majd később lesz, de így is érezni a változás szelét. A 11:30-nál elinduló szekvenszerritmus a Tangramon is hallható.

Az egész album lendületes, igazán a TD-hez méltó, és természetesen nem maradnak el a hosszú szekvenszeres őrületek, a II. rész fele táján van egy különösen hosszú. A végefelé hatalmas finálét kerekítenek. Nem tudom, mennyi ebből az improvizáció, de nagyon értenek hozzá… a hangszerelés a Tangramhoz áll közel, bár ez az album nem olyan törékeny, mint amaz, itt azért rendesen kieresztik a hangjukat. Alapjában véve gyönyörű, jól sikerült albumról beszélünk. Immár természetesnek vehetjük, hogy a zene teljesen magával ragad, és mintha lenne egy icipici new age beütése.

Ezeken a koncerteken a színpadkép némileg változott. Froese és Franke még mindig mozdulatlanul ültek szintetizátoraik között, de Schmoelling mozgékonyabb volt – ő töltötte be az „előadóművész” szerepét, mozgott a színpadon. A kép is szellősebb lett, a zenészeket jobban lehetett látni munka közben.

A következő év első termése a Thief  volt. James Caan futurisztikus akciófilmjéhez (Kesztyűs kézzel vagy Az erőszak utcái) készített kísérőzene szokatlan, hiszen különálló 10 különálló dalból épül fel, a TD hagyományaival meredeken szembefordulva. És ezek a dalok nem csonkok, ahogy az a Sorcerer-nél volt, sokkal inkább lekerekített, kész szerzemények.

A Thief azon kevés TD filmzene-közé tartozik, amelyet a film nélkül is érdemes meghallgatni, és élvezhető, mivel meglepően kidolgozott. A későbbiekben azért jobban össze fogják csapni a filmzenéket. Az egyik szám újra felhasználja a Thru Metamorphic Rocks című szám második felének hipnotikus szintetizátorfutamát – ezzel a módszerrel később is éltek filmzenék készítése folyamán.

Folyt.köv!!!!

Bármilyen elbűvölő is a Force Majeure, azért valljuk be, a zenekar számára nem ez kellett hogy jelentse a továbbvezető utat. Annál inkább a Tangram, aminek első másodperceiben hallhatjuk a pálfordulás eredményét.

Az album anyaga ezúttal nincs dalokra bontva, de a két oldal mégis kisebb egységekre oszlik, amint azt hallani fogjuk.

A Tangram hangzása ismét elbűvölő, de most teljesen más módon. Mostanra jóformán eltűntek az egymásba folyó, tengerszerű hangzások, a zene sokkal tisztább, élesebb körvonalú. A szintik ismét jobban az előtérbe kerültek. A hangszerelés sem olyan nagyszabású, mint az előző lemezeken, inkább leegyszerűsödött, a szekvenszerek sokkal fontosabb szerepet kaptak az eddigieknél. Igen, ezzel a lemezzel kezdődik el a TD „automatizált” korszaka. És sokkal dallamosabb, derűsebb a zene: a TD talán sosem készített még olyan vidám zenét, mint a Tangram.

Persze azért sok helyütt hallhatunk szekvenszeres „utazásokat”, de ezek sem a régiek már. Nem kavarognak, inkább egyenes vonalon visznek minket A-ból B-be, kitérők nélkül. A zene tényleg olyan, mint egy kirakós: sok pici elemből épül fel, és hiányoznak a dübörgő basszusok, a Tangram zenéje olyan finom, törékeny, amilyet még nem hallhattunk ettől a hipnotizőr együttestől.

A kritikának már kevésbé tetszett. "„A repeiitív hangzások untatni fogják a hallgatókat”, írták az újságok. Ehhez képest a Tangram majdnem megdöntötte a Phaedra eladási rekordját.

Schmoelling nyilatkozt 1994-ben, hogy ebben az időben a TD munkája abszolút csapatmunka volt. Teljesen kiegészítették egymást, minedenkinek megvolt a saját zenei területe, nem is csoda, hogy a Schmoelling-korszak albumai olyan élvezetesek.

A Schmoelling-éra a TD „legelektronikusabb” korszaka. Ezt úgy értem, hogy már nincsen mellotron, pláne orgona vagy dob, a gitár is egyre kevesebb, csak a szintik, a szintik, a szintik. Ők az alap, a szóló, a kíséret, a minden!

A zenekar kompozíciói innentől kezdve egyre inkább hasonlítottak a Kraftwerk zenéjére. Persze sosem váltak annyira lélektelenné, mint a robotnégyes, de a rajongók nem tudták kiverni a fejükből, hogy a TD a popzene felé közelít. Pedig ha akkor tudták volna, mi lesz a 80-as évek végére kedvenc együttesükkel, biztosan elfelejtik ezt a marhaságot… De még ha így volt is, akkor sincs benne semmi kivetnivaló, hiszen a 70-es évek végére a progresszív rock kezdett kimenni a divatból. A zenekarok kétségbeesetten próbáltak „popularizálódni”, több-kevesebb sikerrel. Több együttes, mint pl. a Yes, sikeresen ötvözte a progresszívebb irányt a népszerűbb stílusokkal - a 90125 című 1983-as albumukon ez csodálatosan összejött nekik.

Mások azonban odavesztek. Emerson Lake & Palmer innentől kezdve nem tudott nagyot alkotni, Rick Wakeman egyre ócskább popzenét csinált, a Pink Floyd is szétesett – igaz, ott inkább hatalmi harcról volt szó, és később újra fel is támadtak.

A TD számára a diszkószerű ritmusok jelentették a kiskaput. A progresszivitásukat megőrizték, de „leszálltak a földre”, sokkal kézzelfoghatóbb, szilárdabb zenét készítettek ezután.

Folyt köv...

A némileg melléfogásnak bizonyult Cyclone után a TD tovább próbálkozott: Jolliffe-et menesztették, így újra trióként vágtak neki új albumuknak, ami ismét teljesen instrumentális. Ez az első album, amit a TD duóként adott ki: Froese és Franke neve mellett Klaus Krieger nem szerepelt a borítón, pedig itt is ő dobol!

A Force Majeure minősült a TD „közönségkedvenc” albumának: a rajongók legtöbbjének ez a szívecsücske. Nem is csoda: a lemez elbűvölő, bár a rossz nyelvek szerint csak gyenge kliségyűjtemény, e sorok írója azért örülne, ha a rockvilágban ilyen szintű „klisék” lennének az irányadók…

A címadó, rögtön egészoldalas szám egyike a TD legélettelibb kompozícióinak. A kezdő kísérteties hangzások után progresszív rockos témák fűzére következik, hat vagy hét egymás után. Persze néhol beékelődik egy „elszállós”, űrzenei epizód is, de ezek sem tartanak sokáig. Mindegyik „tétel” élvezetes, a szerzemény egy pillanatra sem ül le, és szokatlanul élővé, lélegzővé teszi a sokféle gitár- és dobszólam. A TD itt átvedlett némileg hagyományosabb együttessé. Persze a rádiók ezt a lemezt sem fogják éppen imádni, de mégis, a Force Majeure az együttes legszerethetőbb albuma. Ezt még azok is kedvelni szokták, akik egyébként nem rajonganak túlzottan a progresszív irányzatokért.

Én ezt a lemezt hallgattam végig először, amikor az együttessel ismerkedni kezdtem. Teljesen találomra választottam ki, de azonnal megszerettem Froesééket. Ajánlom másnak is, hogy ezzel az albummal kezdje. Itt nem válik öncélúvá az ezerféle hangzás, mint az elődjén – a csapat megtanult bánni az egyre csak növekvő szintetizátor-halommal.

A második félidő a kiváló Force Majeure után félig-meddig csak tölteléknek hat, de még így is rendkívül élvezetes. Annyi biztos, az A oldalhoz képest egy teljesen más világot nyit meg a hallgató előtt. A Cloudburst Flight (Repülés felhőszakadásban) Froese magánszáma, a szokásos szekvenszerritmusra rittyentett egy olyan gitárszólót, hogy csuda. A befejező kompozíció, a Thru Metamorphic Rocks (Átváltozó sziklákon át) két részre oszlik. Először egy tipikus albumzáró téma kezdődik el, de nem ez zárja a lemezt: pár perc után megváltozik a hangulat, és beindul egy hipnotikus, kavargó szintiörvény, aminek a hangzását állítólag valami galiba okozta a hangszerekkel a stúdióban, és olyan jónak találták, hogy rátették. Mikor először hallgattam, még túl hosszúnak találtam ezt a részt. Most már úgy érzem, nem kell rajta rövidíteni, pont az a lényege, hogy teljesen átjár, magával ragad a szintetizátorok dübörgése. Ez a három (kettő) sámán tényleg tudott valamit.

1979-ben megjelent Froese új szólóalbuma, a Stuntman (Kaszkadőr).

Látszott, hogy ez a 2+1-es felállás nem tartható fenn hosszú távon, így Froesének és Frankénak immár harmadszor kellett új tagot keresniük. Froese akkor találta meg az ideális személyt, amikor 1979 végén a Berlin Schaubühne nevű színházban megnézte Robert Wilson Death, Destruction and Detroit (Halál, rombolás és Detroit) című darabját, és érdeklődni kezdett, ki az előadás zenei-hangosítási felelőse. Mint megtudta, a tettes Johannes Schmoelling zongorista volt, akit meg is hívott egy meghallgatásra.

Amikor Schmoelling végül csatlakozott az együtteshez, a TD zenéje és karrierje akkora kanyart vett, amekkorához csak a Virgin-szerződés fogható. Az első koncert Schmoellinggel elsöprő sikert aratott az NDK-ban, és ha meghallgatjuk a zenekar 1980-as albumát, hallhatjuk a változás mértékét. Új évtized, új hangzás: Froesének volt oka az örömre, hiszen az új taggal megtalálták a TD új hangját is! A 80-as évekre szabad volt az út – legalábbis az első felére…

Ha föltesszük a lemezt, az első pillanatban hátrahőkölünk: a hangszóróból ugyanis vokóder süvölt egy elég szürreális szöveget. És elindul a zene…

De milyen zene! Dob (a stúdiózenész Klaus Krieger jóvoltából), ének, Pink Floydos lassú tempó (lásd Shine On You Crazy Dia-mond). Hát bizony, az új album sokkolt, a rajongók rá sem ismertek kedvenc együttesükre.

Na jó, azért ne ássuk el a zenekart, a maga nemében nem olyan rossz az album. Találkoztam olyan egyénnel, akinek a TD-től kizárólag a Cyclone volt meg, és eléggé feldícsérte. Nos, akik még nem találkoztak az együttessel, azokra esetleg mély benyomást tehet, és ezért nem is kell őket kárhoztatni; de a „szakavatottak” viszont igencsak csóválhatják a fejüket. A Cyclone nem egy jellegzetes TD-album. Közelebb áll a Pink Floydhoz, vagy Jarre-hoz.

A TD védelmében azért el kell mondanunk, hogy igencsak kitettek magukért. A jó cél érdekében mindent elkövettek: elképesztően sok hangszert kezelnek az albumon, aprólékosan megszerkesztették, ügyelve arra, hogy minden új szerkentyűt be tudjanak mutatni. Éppen ezért jóval kevesebb az improvizációra utaló jel.

Az első szám kezdeti sokkján túljutva, a középrész némileg TD-szerűbb, bár itt is ront az összképen Jolliffe hörgései és ordítozása, és a fafúvósok se passzolnak bele teljesen. Szinte halljuk az erőlködést, hogy valami mást, valami újat alkossanak. Hát – ízlések és pofonok. Különben érdekes módon itt nincsen címadó szám…

A második dal azonban, elnézést kérek, de katasztrofális. Még jó, hogy csak 5 perc. Technopop, Jolliffe őrjöngése – könyörgöm, inkább fuvolázzon… Ennél a számnál komolyan nem értem, hogy a fantasztikus Phaedra-Encore sor után Frosééknek hogy juthatott eszébe pont ez?

Az utolsó, ismét csak egészoldalas szám a Madrigal Meridian. Erről a kompozícióról sokat írnak az őszintén szólva kissé beképzelt mindentudó szakik, én megpróbálok kicsit közérthetőbben. Hálistennek, itt Jolliffe csak hangszerein játszik, és nem énekel. A szám olyan, mint egy kirakat: akkurátusan felvonultat minden új szintetizátor-csodát, és a kompozíció most sokkal tudatosabb, nem olyan esetleges, mint elődjein volt. Egy tipikus TD-féle elmosódott résszel indul, de aztán felpörög, nincs megállás, Krieger dobpüfölése kíséri végig a szám több mint felét. A vége háromszorosan van lezárva. Először egy 6/8-os keringés, majd egy szinti ismételget egy szomorú motívumot, de még mindig nincs vége. Egyetlen síró szintihang zárja le az albumot.

Az összkép mindenképpen kezd letisztultabb lenni, már nem olyan kábult a zene, mint a Stratosfear-en és az Encore-on volt. De a Cyclone sajnos a tipikus „sokat markol, keveset fog” eset. Nagyot akar durranni, de valahogy a levegőben marad. Az ének felhasználásával egyébként egy évvel később Klaus Schulze is megpróbálkozott (Dune), de ugyanúgy járt, mint a TD. Froese később be is vallotta: „Ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit [Baumann távozása után] tehettünk.”

1978-ban megjelent Froese újabb szólólemeze Ages (Korok) címmel. A lemez ezúttal dupla volt, és a jelek szerint ez sem mentette meg a helyzetet, az album ugyanarra a sorsa jutott, akárcsak a Cyclone…

Folyt.köv!!!!!!

Elérkeztünk a tizedik albumhoz. Ha már ráadás, legyen dupla, és koncertfelvétel. Ezt meg is kapjuk. Az Encore az 1977-es észak-amerikai turnénak állít emléket.

Az album négy hosszú darabot tartalmaz, amelyek (elvileg) élőben lettek előadva ezen a koncertkörúton. E dalok még mindig nagyrészt improvizáltak, bár a Cherokee Lane és a Monolight egyes részeit élőben többször is így adták elő.

Az első tétel szokatlanul komoran, nyomasztóan kezdődik. A hangarzenál itt már sokkal gazdagabb, mint a Ricocheten vagy akár a Stratosfearen volt. Ekkoriban kezdtek elérni arra a pontra, amikor felszerelésük már akkorára nőtt (a borító szerint az Encore-on 25-féle hangszer szólal meg), hogy többen már csak show-nak gondolták, úgy vélték, ehhez a zenéhez nem feltétlenül kell ilyen hatalmas géppark.

Az én véleményem az, hogy nyilvánvalóan volt benne show is, hiszen pont arról van szó, mivel koncertről beszélünk! De az, amit egyesek állítanak, miszerint kizárólag feltűnősködédből pakolták tele a színpadot cuccokkal – nos, ezt nehezen tudom elhinni, a zenét hallva.

Az első tételben visszatér (8:20)-nál a Ricochet egyik témája. Közben a szekvenszer csak pereg, pereg, mintha sosem akarna véget érni… a szintik, mellotronok zúgnak, vonyítanak, suttognak… ebben az időben a TD a leghangosabb bandák közé tartozott, pl. 120 dB-t mértek az egyik 1976-os koncerten! Megjegyzem, ez a zene tényleg úgy hatásos, ha mindenünket eltölti, beússza az egész teret.

A CD-kiadáson nincsenek szünetek, a közönség zaja össze lett mosva a számok elején-végén. A második rész, a fura című Monolight, egy atonális zongora-csilingeléssel kezdődik, Baumann (vagy Froese) jóvoltából. 12:30-nál előkerül a Stratosfear dallama is. A kompozíció keretes: a végén visszatérünk az atonalitáshoz, majd az Invisible Limits zongora-mellotron kettőse is előbukkan, bár ezúttal a mellotront szintetizátor helyettesíti.

A harmadik tétel (Coldwater Canyon) egy pulzáló, villódzó kis ritmussal kezdődik, amire mintegy ráfolyik a ritmuszuhatag. És megérkezik Froese is, gitárjával. Az a csodálatos ebben a zenében, hogy nem robotikus, mint a Kraftwerké (félreértés ne essék, amaz is zseniális együttes), hanem olyan, mint egy óramű. Pici fogaskerekek, karok, pöckök vándorolnak, forognak, beindítják egymást, elakadnak, felgyorsulnak…

Már csak a finálé van hátra. Sivatagi álom. Horkolás. És Debussy-féle egészhangú skála a mellotronon – hoppá! A szokásos kábulat, bódultság, testetlen hangzások… ez a zene némileg hasonlít az Atemre. Persze amíg csak el nem indul a szekvenszer. Igazából ez a szám az Encore „legnehezebb” darabja. Az utolsó percben még elindítanak egy szekvenszert, bár nem nagyon értem, erre mi szükség volt. Az album így sajna egy kicsit sután lett befejezve.

A turnén némileg bővült a látvány: ezen a koncertsorozaton használtak először lézert. Ez akkor vadonatúj technika volt, még a Pink Floydot is messze megelőzték ebben, bár a felszerelést akkor még vízzel kellett hűteni. A lemezborító képén elég jól látszik, milyen is volt az akkori színpadkép. Egy-egy Moog-torony jobb- és baloldalt, valamint középen, és fent egy körvászon, amire lézerrel csodaszép alakzatokat tudtak vetíteni a lézerrel. Ezt a Pink Floyd is megcsinálta – pont tíz évvel később…

A TD igazán elemében volt a Froese-Franke-Baumann felállás idején. Ez volt az ő fénykoruk. Sajnos, 1977 novemberében Peter Baumann személyes kötelezettségeire hivatkozva kilépett az együttesből, állítólag egy Froesével történt hatalmas ordítozás után. A források azt mondják, Froese szerint Baumann popzenét akart (ha meghallgatjuk Baumann szólólemezeit, rájöhetünk, hogy ez mennyire nem így volt), és ez nem fért össze a másik két tag „kozmikus zenéről” alkotott elképzeléseivel. Baumann ezután még három albumot elkészített, majd a 80-as évek közepén felhagyott vele, és a zeneiparnak szentelte magát: megalapította Private Music nevű, new age-re szakosodott kiadóját, amivel a TD történelme során még találkozni fogunk. Mára ezt is eladta (erre 1996-ban került sor), és teljesen belevetette magát a keleti és nyugati spirituális hagyományok világába. Ma már csak ezzel foglalkozik.

Talán az is közrejátszott Baumann kiszállásában, hogy az a turné, amin az Encore-t felvették, anyagilag nagy érvágás volt a TD-nek. Ugyanaz a cég gardírozta őket is, amelyik ezzel egyidőben  az Emerson Lake & Palmer szimfonikus zenekarral történő turnéját is szervezte, azonban az ELP visszamondta a fellépéseket, így a cég csődbe ment, és a TD-nek is jó sok pénze odalett.

 Így az Encore a végét jelentette a TD talán legnagyobb korszakának, amit az első válság követett. Froese és Franke összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, továbblépnek, Baumann helyére új tagot vesznek fel. Ez Steve Jolliffe lett, aki fúvóshangszerei mellett – énekelt.

Ének! Ez volt a kulcsszó. A TD újítani akart. Koncertjeiken ezentúl Jolliffe lett az „előadóművész”, ő mozgott a színpadon, míg a többiek kővé dermedve ültek szintetizátor-hegyeik mögött. Ők eddig sem csináltak mást…

A közönség azonban nem a várt módon fogadta a kvartetté bővült TD-t. Népszerűségük csökkenni kezdett, a nézők a régi felállást, vagy legalább valami hasonlót kívántak. Ennek a nehéz korszaknak a lenyomata a zenekar következő, 1978-as albuma.

Folyt.köv!!!

Azt hiszem, megengedhető, hogy a szerzőnek is legyenek kedvencei. Most az egyik ilyen albumról beszélünk.

Az 1976-os Stratosfear első pillanataiban máris kiderül, hogy a zenekar immár új úton jár. Bekövetkezett az, aminek az előszelét a Ricochet már éreztette: ennek a lemeznek a központi eleme már a szekvenszerek által szolgáltatott ritmus. A szenzációs album mindössze 35 perc, de minden másodperce élményt jelent a fogékony hallgató számára.

A kezdő szám, a címadó, máris egy csomó új dolgot vonultat fel. Az egész szám egy monoton szekvenszerritmusra épül. Itt nincsenek kavargó szintetizátor-örvények, hangködök, ami van, az is szigorúan az alapritmushoz tartja magát. A hangulat különleges, éteri, az egész zene olyan testetlen, mint egy cirruszfelő úgy nyolcezer méter magasan. Az űrből végérvényesen leszálltunk a földre; azazhogy a Földre, nagy F-fel, mivel talajt nem értünk, csak szállongunk a napfényes kék égen.

A furcsa című és rövid The Big Sleep In Search Of Hades (A nagy álom Hádészt keresve) is meglepetéssel szolgál: egy csembalóval, amit Franke kezel – ez egyfajta furcsán klasszikus hatást ad neki. Nagyon szépen lekerekített darab, az ember ezt hallgatva nehezen hiszi el, hogy ezt az albumot is improvizációk sora termette, ahogy azt a tagok állítják. Ez a korong gyanúsan megszerkesztett…

A 3am At The Border Of The Marsh From Okefenokee (Hajnali háromkor az Okefenokee-ba tartó menet szélén) az összes TD-kompozíció között a leghosszabb címmel büszkélkedhet. Hangszerelést tekintve itt is hallható egy furcsaság: szájharmonika. A zene valamiféle furcsa sivatagot juttat az ember eszébe, néhány kaktusszal, ami valahogy mégsem teljesen evilági. A szám végefelé még egy birkanyáj is szembejön!

A befejező szám teszi fel a koronát e remekműre. Az Invisible Limits (Láthatatlan határok) a lemez leghosszabb száma. Ismét a TD-féle kábulattal indul, majd visszahozza a címadó szám zaklatott hangulatát, és az albumot egy szép zongora-mellotron duett zárja. Itt már olyan mellotront hallunk, ami már szalaghurkokkal működik, tehát nincs limitálva a hangok időtartama. Ez az album az első, ami nem elúsztatással ér véget, mint az ilyen zenénél várható lenne, hanem a zongora nagyon is határozott záróakkordjával. Ez valahogy hirtelen „lezökkenti” az embert a szilárd talajra. Elég kiábrándító (persze jó értelemben)…

Ez az album méltó legjobban a Tangerine Dream névhez. A zene valóban olyan, mint amikor a semmiben lebegünk álom és ébrenlét között. Már félig az álmok szürreális, kavargó világában vagyunk, de félig a valós, kézzelfogható környezetben is, és csak egy hajszálon függ, hogy melyiken kötünk ki.

Érdekessége még a Stratosfear-nek az is, hogy a végső keverés idején Nick Mason, a Pink Floyd dobosa is segédkezett, egy hétig dolgozott a TD-vel. Ebben az időben ő sok feltörekvő együttesnek segített, miközben a Floyd az Animals című albumot vette fel.

1976-ban már két tag is jelentkezett szólólemezzel. Az egyik természetesen Froese, akinek Macula Transfer című, állítólag csak kedvtelésből felvett albuma immár a harmadik volt. A másik Baumann, aki a Romance ’76-tal nem aratott ugyan túl nagy sikert, mégis érdemes meghallgatni. Ezzel szemben érdekes módon Franke egészen 1991-ig nem készített semmilyen szóló anyagot.

1977-ben William Friedkin, az Ördögűző rendezője együttesünket kérte fel új filmje, a Sorcerer zenéjének megírására. Friedkin úgy nyilatkozott, hogy mikor először hallotta – 76-ban – a TD zenéjét, sajnálta, hogy nem őket hívta az Ördögűzőhöz is... Viszont a következő filmnél már tudta, hogy őket akarja. A zenekar a 76-os európai turnéról hazaérkezvén meg is csinálta, és kiadta első soundtrack albumaként.

A zene ezúttal sok kis egységre oszlik, és szokatlanul komor, nyomasztó, rendkívül sok benne a disszonáns hangzás. De ahogy az filmzenei albumoknál lenni szokott (az egyetlen általam ismert kivétel Vangelis), nem hagynak túl mély nyomot, ha nem láttuk a filmet.

Folyt.köv!!!

Az 1975-ös Ricochet nevezetes album a TD történetében, mégpedig azért, mert ez az együttes első élő lemeze. De itt álljunk is meg!

A TD az „élő” kifejezést ugyanis elég sajátosan értelmezte. A koncertalbumaik egészen a 90-es évek elejéig úgy készültek, hogy összevágtak 40 (dupla esetén 80) percnyi anyagot különféle fellépésekből, stúdióban(!) rájátszottak plusz szólamokat, és egy amolyan félig élő, félig stúdióalbumot hoztak létre. Így hát a koncertlemezeiknek nem sok köze van a stúdióalbumokhoz, legfeljebb annyi, hogy itt-ott néhány dallam visszaköszön.

A Ricochet az 1975-ös francia-angol turnén lett felvéve, sok-sok órányi anyagból. Az anyag teljes egészében improvizáció!

A lemez elején természetesen a Moog bömböl, de aztán a szekvenszer ritmusára a gitár ismételgetni kezd egy dallamot, amit a szinti is átvesz, amikor Franke újra előveszi dobfelszerelését. A ritmus itt meglepően „fölhözragadt”, de természetesen a Moog-féle kavargás sem marad el. Sustorgások, visító gitárriffek, zakatolások, mindez jobbra-balra vándorol a sztereó csatornákon – a TD ismét nagyot alkotott.

A ritmus középpontba kerülése új fejezetet nyit a TD történetében. Itt ugyan még nem annyira meghatározó, mint amennyire később lesz, de már most megfigyelhetjük, hogy az együttes kezd „leszállni a földre”, bár a kábulat ugyanaz. Az embert teljesen magával ragadja a sok-sok szekvenszer, szintetizátor egymásba fonódó hangörvénye. Méghogy az elektronikus hangszerek lélektelenek!

A második rész abban különbözik az elsőtől, hogy egy gyönyörű zongoraszólóval kezdődik, amihez Froese szakterülete, a Mellotron társul. A zongorán különben minden bizonnyal Baumann játszik. A 13:00 körül meginduló gyárzene elég meglepő – ezután egy meglehetősen disszonáns Mellotron-szóló következik. Ezt ugyanaz a szekvencia követi, ami a második rész elején volt.

Érdemes összehasonlítani a TD-t és nagy honfitársukat, a Kraftwerket. Mindkét együttesnél ekkorra már nagyon fontossá váltak a szintik és a szekvenszerek (ti. a Kraftwerk ekkor a Radioaktivität című lemeznél tartott), de milyen más célokra használják fel azt! A TD és a Kraftwerk azonos gyökerekből indult, mindkettő vérbeli krautrock-együttes volt. Tessék csak meghallgatni az első két lemezt (Kraftwerk és Kraftwerk 2), rá se fognak ismerni a későbbi robot-imidzséről elhíresült zenekarra!

Ezen a turnén a TD újabb területeket hódított meg, mint pl. Spanyolországot. A koncertek stílusában egyedülálló volt az is, hogy a zenészek nem is igazán látszottak a színpadon, egyáltalán nem voltak előtérben. Edgar szerint maga a zene a fontos, nem az, aki létrehozza. A koncerteken ekkoriban kevés volt a látványelem – nem is kellett, hiszen a soselátott szerkentyűk épp elég látványt szolgáltattak…

Szóval – egyre nagyobb turnék, koncertek. A TD tovább építi karrierjét. Froese is: ebben az évben jelenik meg második szólólemeze, az Epsylon In Malaysian Pale (Epszilon maláj árnyalatban). Az elég szürreális című album nagyjából ismét a TD vonalán halad.

 Utálok ilyen kijelentéseket tenni, de az 1975-ben kiadott Rubycon valószínűleg a TD legjobb albuma.

Ez a rövidke, ám annál jelentősebb korong már nem annyira „spontán” készült, mint a Phaedra, de az improvizációnak még mindig fontos szerepe van. Ezúttal már nem vacakoltak dalokra bontással: a lemez két oldala egy-egy hosszú egységet képez. Ha klasszikus zenei párhuzamot akarunk húzni, az album mentalitása, stílusa hasonlít Debussy A tenger című szimfonikus költeményéhez.

Hajnal. Nehéz cseppek bluggyannak a vízben. Majd egyszer csak (2:10) kibukkan a nap a horizont mögül, beragyogja a vizet. Sirályok szállnak az égen… szellő fujdogál… hullámzik a víz… aztán (6:30) besötétül az ég, szürke felhők érkeznek, és feltámad a szél. A szintetikus tenger kavarogni kezd, esetleg eső is esik. De később lecsendesedik az időjárás, és a tenger lenyugszik.

A második részben leszállunk a víz alá. Ismét  Pink Floyd-szerű a zene – akik hallották már az Echoes című, 1971-es számukat, megértik, miért. Természetesen Franke szekvenciái sem hiányozhatnak, a zene nagyjából azt az utat járja be, amit az első részben hallhattunk. A lemez vége felé ismét hallhatjuk a Mellotront, némi meglepően élethű tengerzúgás után.

Hangszerelését tekintve – kell-e még modanunk? – a zene ismét gazdagabb lett. Már ARP 2600-at (ez a szintetizátor rendkívül népszerű volt abban az időben, Jean Michel Jarre is előszeretettel használta lemezein), Moogot és Synthi A-t is használnak, ezenkívül preparált zongorát (pl. az első rész végefelé), sokféle orgonát, gongot, gitárt… és a lista csak bővülni fog! Ezután már nincs is értelme sorolni a szintetizátorokat, hiszen innentől olyan ütemben kezd el nőni a felszerelésük, hogy a hetvenes évek végére már a rossz nyelvek öncélúnak mondják a hangszerhegyek építését, és látni fogjuk, hogy egy idő után ez tényleg visszaütött. Hogy együttesünk ezt hogyan vészelte át, arról majd később.

1975-ben a TD egyre nagyobb koncerteket adott, tíz-húszezres stadionokban, teltházakkal. A fogékonyabb fiatalok imádták a TD űrutazásait, hiszen a Moog már nem volt olyan nyers, mint a korábbi pszichedelikus együttesek gitár- és orgonanyüstölései. A Moog tud suttogni, meleg hangon búgni, mennydörögni, sustorogni, dalolni, sziszegni… A római Orange Fesztiválon például egy 14 ezres amfiteátrumban zenéltek. A három muzsikus töksötétben bejött csendben a színpadra, beültek hangszertornyaik mögé, és valamelyikük lenyomott egy billentyűt. Előbújt az első kígyó a hangfalakból, és ez a kütyük parancsára tekergőzött, úszott összevissza. Majd több szólam úszott egymásba, amitől a hallgatóság halkan eldobta az agyát… volt olyan koncert is, amit vaksötétben játszottak végig.

Ezek a csodálatos turnék és fesztiválok már szinte követelték, hogy a TD élő albumot adjon ki. Erre még ugyanebben az évben sor került…

Folyt.köv!

1974, te csillag… mondhatnánk (kis túlzással) Petőfivel. Ebben az évben született meg a TD ötödik, sokak szerint a legjobb… khm, na jó, mindenesetre legsikeresebb albuma.

Mikor a TD a ködös Albionba költözött, nagy lökést kapott a karrierjük: megvásárolták az akkori zenei világ csodáját, a Moog szintetizátort – nem mástól, mint Mick Jaggertől, Peter Meiselen keresztül. A Rolling Stones frontembere mindössze egyetlen filmzenéhez használta, de elege lett belőle, mivel a szinte csak kábelerdőből és embermagasságú gépezetekből álló gigászt nem volt éppenséggel könnyű kezelni. Viszont tudta, kihez forduljon: az elektronika iránt igencsak érdeklődő kísérletező együtteshez, a Tangerine Dreamhez. „Lehet ezzel slágert csinálni?” kérdezte Meisel Froese szerint. „Dehogyis, ezért jobb, ha eladod nekünk.” Így jutottak hozzá a hangszerhez, amit jóformán kezelni se tudtak, de valahogy mégiscsak összehozták belőle a zseniális Phaedrát.

Azonban a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, amikor a fiúk bevonultak a Virgin stúdiójába, a The Manorba. Most már volt ugyan saját Moog szintetizátoruk,  de jócskán nehezítette a felvételt a sorozatos áramkimaradás, a hangszerek rendkívüli érzékenysége a hőmérsékletre, valamint a Mellotron mechanikájának kényessége. Oroszlánként küzdöttek a technika ördögével, aminek eredménye volt több hét után nem több, mint 6 percnyi felvétel.

Na nem. Ennél azért gyorsabb munkára volt szükség. Így hát fogták magukat, és felvettek 18 percnyi improvizációt, valahogy úgy, mint a koncerteken. Ez lett a ikonikus Phaedra, a TD első  „slágere”, ami szokás szerint az egész A oldalt elfoglalta.

Amint megszólal a zene, egy egészen más, még az előző lemezektől is különböző világban találjuk magunkat. Hát igen. A TD végre magára talált. Megszólal a mellotron, a Moog, az orgona, és egy sosem hallott (még a TD-től sem) szövedékbe fonódnak össze. a Moog pulzál (a szekvenszer-funkciót a Zeiten még nem használták), kavarog, lüktet az egész, és valahogy sokkal könnyebben befogadható, mint az Ohr-lemezek. Talán a Moog sokkal melegebb, emberközelibb hangja miatt. Igazi űrhangulat. Ez az, amiről a TD igazán híressé vált. Agytájképek, örvénylő látomások jellemzik a lemezt.

A B-oldalon ismét 3 rövidebb szerzeményt hallhatunk. A szép hosszú című Mysterious Semblance At The Strand Of Nightmares (Rejtélyes hasonlóság a rémálmok partján) egy szintetikus tengert jelenít meg. A hullámverés nagyon meggyőző, de a zene (nekem legalábbis) mégse egy valódi óceán képét idézi, hanem valami földöntúli, sötét, meghatározhatatlan tájat. A Movements Of A Visionary (Egy látomás fázisai) című számban ismét a Moogé a főszerep. Szaggatottan suttog, sustorog, aztán megszólal egy Phaedra-szerű szekvenszer-bugyborékolás. A lezárás, a mindössze két perces Sequent C’ Baumann szülötte. Fuvolajátékát megsokszorosította és visszhangosította, amivel nagyon-nagyon furcsa, misztikus, földöntúli hatást tudott elérni.

Na persze, az embernek eszébe juthat: nem drogos zene ez? Hát, az is. Akkoriban még virágzott az LSD, a marihuána és társai, ezeknek sok használója szeretett TD-zenére betépni – de valahogy nincs gusztusom a dolognak ezzel a részével foglalkozni.

A lemez hangzása sokkal tisztább, szebb, hallatszik, hogy profibb felszereléssel lett felvéve. Franke immár nem játszik dobokon – az ő feladata ezentúl főként a szekvenszerek kezelése lesz.

A címválasztás egyébként meglepő. Phaedra a mítosz szerint második felesége volt Thézeusznak, az athéni királynak. Beleszeretett Hippolütoszba, Thézeusz előző feleségétől, Ariadnétól származó felnőtt fiába. Ezt be is vallotta az ifjúnak, aki visszautasította őt. Ezen feldühödve Phaedra bevádolta férjénél, miszerint Hippolütosz meg akarta őt erőszakolni (figyelünk a Putifár-párhuzamra?). Thézeusz haragjában apját, Poszeidónt kérte, hogy büntesse meg a fiút. Mikor a rágalmazásra fény derült, Phaedra felakasztotta magát… Nem valószínű, hogy a zenének bármi köze lenne a történethez, talán inkább csak jól csengő címet akartak adni az albumnak, ami aranylemez lett, anélkül, hogy a rádió akár egy hangot is játszott volna belőle, ami nem kis teljesítmény.

1974 vége felé a TD rocktörténeti szempontból fontos dolgot tett: végigcsináltak egy francia-angol turnét, amely során templomokban és katedrálisokban léptek fel. Zenéjük misztikussága és gótikája illett a környezethez, és páratlan hangulatú koncerteket tartottak. Ez eddig rendben is volna. A bajok ott kezdődtek, amikor a közönség beszabadult. A rajongók ordenáré viselkedése meggyőzte a szervezőket, hogy több ilyen turnéra nincsen szükség. Volt olyan templom is, amit újraszenteltek a koncert után. Állítólag maga a pápa kérte az együttest a turné megszakítására… Ezután néhány hónapig Michael Hoenig helyettesítette Baumannt, aki elutazott Ázsiába.

Ebben az időben a Chichesteri Fesztiválszínház előadta az Oedipusz királyt – némiképp rendhagyóan, mivel a TD-t kérték fel a kísérőzene elkészítésére. Ebből csak a nyitány jelent meg egy 25 évvel későbbi válogatásalbumon, de a korabeli kritikusok el voltak ájulva a TD új, szokatlan és összetéveszthetetlen folyamatzenéjétől.

Az év még egy szempontból fontos: nagyjából a Phaedrával egy időben adta ki a Virgin Froese első szólólemezét, Aqua címmel. Ez az opusz Edgar egyik legismertebb szólója, és zeneileg ugyan eléggé hasonlít a TD albumaira, de atért fellelhető benne egy-két egyénni vonás; pl. a 17 perces címadó számban a Froese fürdőszobájában felvett vízcsobogás mellett a TD-hez képest sokféle hangzás úszik egymásba, magas, mély, pergő, szaggatott és folyamatos. A B-oldalon az NGC 891 című számban pedig egészen új hanghatásokat hallhatunk: repülők, amelyek a sztereó fülhallgatóban nemcsak hogy jobbra-balra, hanem hallhatóan fel-le szállnak. Ez forradalmian új volt, még a Pink Floyd is csak majdnem egy évtizedre rá kezdtett el ilyesmit használni!

Nem tudni, miért volt olyan fontos Froesének, hogy szólókat adjon ki, mikor volt egy saját együttese, amelyben ő volt a vezér, ámbár nem is készített sokat. A 80-as évek elejéig még viszonylag egyenletes tempóban adogatta ki saját korongjait, de aztán hosszú időre felhagyott ezzel.

Folyt.köv...

Egy ilyen album után, mint a Zeit, gondot jelent a folytatás. Az az irány, amit az első három album követett, nem volt továbbvihető, ezért mindenképpen valami másba kellett kezdeniük negyedik albumuk kapcsán. Az eredmény ismét csak egyedülálló: az 1973-as Atem (németül: Lélegzet).

Az első, azaz a címadó szám rögtön egészoldalas, és – mi mással? – lélegzéssel kezdődik, amibe Franke is bekapcsolódik dobjaival. A robaj után, a szám hátralevő részét az orgona és a TD védjegye, az egymásba folyó hangok uralják. A VCS 3 által megszólaltatott vízcsörgedezés elképesztő.

A B-oldalon három rövidebb kompozíció hallható. A csodálatos Fauni-Gena egy éjszakai erdőt varázsol elénk, madárhangokkal, és Rick Wright- (Pink Floyd) féle atonális mellotron-dallamokkal. Igen, megint egy új hangszer, a Moogot pótolandó, mivel az sajnos itt nincs. A mellotron olyan billentyűs hangszer, amelyben minden hangnak egy-egy hangszalag felel meg, amit a billentyű leütésekor a szerkezet megszólaltat. Mivel egy-egy hang a szalag hossza miatt csak 7 másodpercig tudott folyamatosan szólni, ez a instrumentum különleges játékmódot igényelt.

A Circulation Of Events (Események körforgása) az Atem-féle „témát” hozza: orgona és mellotron, itt-ott effektek. Az utolsó kompozíció, a Wahn (Téboly), felettébb meglepő: a zenészek lépnek a hangszerek helyére, és különféle furcsa hangokat, hujjogásokat, kiáltásokat, sustorgásokat hallatnak – először teljesen rendszertelenül. De aztán beállnak egy ritmusba, amit átvesz a dob, és erre „kontráz rá” az orgona. Ez zárja a lemezt.

Az Atem még ismertebbé tette a Tangerine Dreamet, főleg, hogy London DJ-guruja, John Peel, aki híres volt arról, hogy milyen kincseket ás elő az ismeretlenség tengeréből, az év albumává választotta.

Szükség is volt rá, hiszen érthetetlen módon ekkorra már nem örvendtek akkora népszerűségnek Németországban, mint régen. A helyzet később sem javult, Froese a mai napig panaszolja, hogy szinte jobban szót ért az angolokkal, mint a németekkel. Mondja ezt azért, mert az Atem felvétele után már kifele állt a szekerük rúdja Némethonból.

Ugyanis a frissen alakult, mára cégóriássá vált Virgin kiadó új, szokatlan tehetségeket keresett. Az első általuk kiadott nagylemez Mike Oldfield Tubular Bells című eklektikus remekműve volt, aminek sikere jó kezdő lökést adott a cégnek. Lemezszerződést ajánlottak hát, Froese, Franke és Baumann pedig felcihelődött, összepakolták felszerelésüket, és kiköltöztek Angliába.

Az Ohr kiadó nem sokkal ezután szomorú véget ért: még ugyanebben az évben átalakult Cosmic Couriers-szé, ami aztán elenyészett az LSD felhőjében.

Folyt.köv...

1972-t írunk. A zenei szaklapok és a rajongók a TD harmadik, felettébb furcsa albumával vannak elfoglalva. A dupla album négy oldalán ugyanis alig történik több esemény, mint egy Andy Warhol-filmben.

A Zeithez hasonló albumot együttes azóta sem készített. Alcíme: „Largo in four move-ments”, azaz Largo négy tételben; ez a kifejezés a zenében nagyon lassú, széles, hömpölygő előadásmódot jelent. Az album ennek maradéktalanul eleget tesz: ömlő hangzuhatagok, orbitális orgonahangok, a VCS 3 és a Moog recseg-ropog és dübörög… Moog?

Hát igen. Robert Moog találmánya az a szintetizátor, amit (elvileg) orgonatudással bárki használhat. Egyetlen hátránya, hogy a méreteiben egy háromajtós szekrényhez hasonló.

Florian Fricke hozta magával ezt a monstrumot, egyelőre csak kölcsönbe. Az együttes persze azonnal rávetette magát a hangszerre, és ami hangot sikerült kicsikarni belőle, az gyakorlatilag egyenesen a lemezre került.

Az első tételt (Birth Of Liquid Plejades) meglepő módon csellók indítják. Egymásba úsznak a remegtetett hangok, amik közé, mint a köd a lombok közé, beleúszik, beleolvad a Moog mormoogása. Aztán egy szomorú orgonaszólam veszi át a szót. A többi tételben sem történik ennél sokkal több.

A legmegdöbbentőbb tétel mégis az utolsó, a Zeit. 17 perce alatt gyakorlatilag semmi változás nem történik. Az egész album annyira statikus, mint egy kontinens, ami felfoghatatlanul lassan, de változtatja a helyét; vagy mint egy bolygó, ami évmilliókig nem csinál mást, csak kering és kering a semmiben. Vagy az atomok, amik szintén ezt teszik.

Idő mint olyan nem létezik. Csak a fejünkben van valamiféle igyekezet, hogy megkülönböztessük az egymás utáni pillanatokat, de ahogy egymillió pontból sem lesz egyenes, úgy véges, azaz felfogható számú időpont sem jelent folytonosságot. Az idő ugyanolyan felfoghatatlan valami, mint a világűr. Talán ezért is került egy napfogyatkozás képe a borítóra, órák helyett.

A borítót különben Froese tervezte. A mai napig ő és a felesége, Monica készítik el a borítók képeit, ami érthető, ha Froese grafikusi végzettségét nézzük.

Az album a mai napig rendkívül megosztja hallgatóságát. Van, aki zseniális alkotásnak, a TD csúcsának (máris?) tartja; van, aki álművészetnek, öncélúnak mondja, és van, aki annyira nem tud vele mit kezdeni, hogy jobb híján viccnek veszi. De abban megvan az egyetértés, hogy a Zeit mindekire nagy hatással van, aki meghallgatja.

A TD a hozzánk legközelebb lévő csillagról elnevezett második albuma a maga nemében páratlan. A Froese-Franke-Schroyder trió egy olyan briliáns lemezzel rukkolt elő, ami valóságos „űrzene-lavinát” indított el a korabeli zenészek körében.

Az 1971-es Alpha Centauri sokkal jobban megszerkesztett elődjénél. Mindössze három számot hallhatunk rajta: az első (Sunrise In The Third System) afféle hangulatcsináló bevezetés, a második (Fly And Collision Of Comas Sola) ennek tulajdonképpeni folytatása. A harmadik, címadó szám az egész B oldalt elfoglalja. Ez a 22 perces kompozíció a TD eddigi csúcsteljesítménye.

Ebben a korban az egész hippinemzedékre óriási hatással volt Stanley Kubrick A. C. Clarke könyve alapján készült 2001: Űrodisszeia című filmeposza. A csodálatos mű vége felé van egy jelenet, amelyben Dave, az űrhajós belerepül egy afféle csillagkapuba, hogy egy téren és időn túl történő utazást éljen át. A híres képsorban mintegy negyedórán át nem látunk mást a vásznon, mint pszichedelikus alagutakat, színtorzított tájképeket, és mindenféle trükkfelvételeket – többek között ezért kapott az 1969-es film Oscart. A 2001 aztán gyakorlatilag az egész underground világot megihlette – nem is érthetjük igazán az akkori pszichedeliát, ha nem nézük meg ezt az úgyszólván kötelező filmet.

Misztikus űrhangulat, távoli bolygók, üstökösök víziója…  Melankolikus gitáralapon nyugszik a kozmikus orgonaszólam, amit lassan elborítanak Franke dübörgő dobjai és a VCS 3 szirénázása és zúgása. A hangorgiát Udo Dennebourg fuvolaszólama teszi teljessé, ami csaknem az egész album anyagát végigkíséri, mint egy tengeren hánykolódó hajó, vagy mint egy tengeralattjáró periszkópja. További közreműködő még Roland Paulcyk, az együttes turnémenedzsere, ő szintetizátoron játszik.

A csillagködös látomást szintén Dennebourg szavai zárják le: „A szerelem lelke betölti a kozmoszt. És aki az univerzumot összetartja, ismer minden hangot. A lélek felkel, és az ellenségei szétszélednek. Akik gyűlölték őt, menekülnek az ő tekintetétől. Engedd ki lelkedet, és élet születik. És… Jöjj, lélek és töltsd el népeid szívét, gyújtsd meg mindenkiben örök életed lángját.” Tipikus hippi-szöveg, de szép. E szöveget a többi tag áriázása kíséri, amitől a  hideg szaladgál az ember hátán.

Hangszerelését tekintve az Alpha Centauri nagy előrelépést jelent. Az együttes már az Electronic Meditationon alkalmazott bizonyos kezdetleges torzítókat, de a második albumnál a stúdió már zsúfolásig megtelt mindenféle keverőkkel, oszcillátorral és temérdek más kütyüvel, ami hozzásegítette a TD-t egyedi hangzásának kialakításához. Az Ohr kiadó igazán beletenyerelt a lecsóba ezzel az együttessel, ami a legismertebb lett a cég ügyfelei közül.

Ismét turnék. Egy ízben (Kapfenberg, Ausztria) a TD tucatnyi flipperautomatához kötötte hangszereit, és a gépek csattogása kísérte végig koncertjüket, és ezt a koncertet az osztrák tévé is közvetítette. Sajnos azonban Schroeder egyre inkább drogfüggővé vált, így mást kellett a helyére keresni.

Nem sokkal ezután egy 19 éves fiú jelent meg a TD próbatermében. Mint kiderült, nem volt billentyűsvirtuóz, de olcsó Farfisa orgonáján olyan effekteket tudott előállítani, hogy 20 percnyi „koncert” után Froese és Franke úgy döntött, felveszik a zenekarba. A fiú Peter Baumann volt. A vele teljessé váló együttes ebben a felállásban érte el a világhírt. (Más források szerint ilyenre nem került sor, Froese azután fogadta fel őt, miután meghallgatta Ants, azaz Hangyák nevű együttesének koncertjét. De ez lényegtelen.)

Már ebben a felállásban léptek föl a híres jazz-zongorista, Friderich Gulda által szervezett Ossiach rendezvényeb, sok más underground előadóval együtt. A koncertsorozat csúcsa az addigra már-már világhírűvé váló Pink Floyd fellépése volt. Erről a koncertről megjelent a BASF gondozásában egy tripla LP, amelyen a TD első, kb. 8 perces élő felvétele hallható, Oszillator Planet Concert címmel. Ez hivatalosan sosem jelent meg más albumon, bár bootleg formájában és a Tangerine Tree rajongói sorozatban megtalálható.

1971-ben jelent meg a TD legelső és mai napig legritkább kislemeze, az Ultima Thule. Az anyag még az előző felállás stílusában készült, dübörgő dobokkal, üvöltő orgonával. A két cím nélküli oldal tartalma egy-egy válogatáslemezen elrejtve később megjelent ugyan, de stúdióalbumra végül nem került fel.

És még valami: ugyanebben az évben írta az együttes legelső filmzenéjét, amit a mai napig kb. 40 követett: a német Vampira című tévéfilmhez készült.

Ekkor nagy és fontos változás történt. Most, hogy megszületett a TD 43 éves történelmének legerősebb felállása, Froese elérkezettnek látta az időt, hogy váltsanak, ami úgyszólván hétfőről keddre történt meg. Eddig nagyrészt hagyományos hangszereket használtak: orgonát, zongorát, gitárt, dobokat meg egy árva VCS 3-at; de most gyakorlatilag az egész régi felszerelésüket eladták, és új, modern eszközöket gyűjtöttek össze: hanggenerátorokat, még kúlabb orgonákat, csodamasinákat. És elkezdtek zenélni… Tulajdonképpen most kezdtek csak el igazán! Az új hangszerekkel megjósolhatatlan volt, mi is fog a zenében történni – sutba vágták a megírt koncertanyagok maradékát is, és immár 100%-osan spontán improvizált zenét kezdtek játszani. Ennek a pálfordulásnak az eredménye az együttes korszakalkotó opusza, a Zeit.

Folyt.köv...

Felettébb különös (sőt: bizarr) lemezről beszélünk, mivel az Electronic Meditation címével ellentétben se nem elektronikus, se nem meditációs zene.

Az album, mint már mondottam, egy próba folyamán került felvételre. Ez a TD-nek tökéletesen jó volt, hiszen gyakorlás közben sokkal több kísérletezés folyt, mint koncerteken, így jobban „alkalmas” lemezfelvételre.

A felvezetés (Genesis) már megmutat valamit abból, amiben a TD később olyan nagy lesz: hosszú, egymásba folyó hangok – persze még elég kezdetleges eszközökkel: szintetizátor ezen a lemezen még egyáltalán nem szerepel. Schulze eszelősen püföli dobjait, Schnitzler kínozza a csellót, közben mindenféle meghatározhatatlan hang szól – ez volt az első szám.

A későbbiek folyamán is megjósolhatatlan, hogy mi lesz a következő pillanatban. Az album nagyon groteszk, eléggé nyomasztó hangulata van. Látszik, itt már szó sincsen holmi beatről vagy rock’n’rollról, a főszerep a szabad improvizációé és a minél meglepőbb hangok előállításáé. Maga a felvétel különben nem túl jó minőségű…

Van, hogy az orgona szép, lassú, templomhangulatú akkordokat kezd játszani – a TD e fogást ebben a korai szakaszában gyakran alkalmazta. De a többi hangszer ekkor sem nyugszik – nyávognak, zajonganak, így „kísérik” Froese orgonáját. Máskor meg a gitár kezd el monotunul ismételgetni egy motívumot – ez a későbbi szekvenszerritmusok korai elődjeként értelmezhető. A jellegzetes gitárszólók is ott vannak már (Cold Smoke - Hideg füst).

Akik most kezdenek ismerkedni a TD-vel, és már hallgatták is egy-két lemezüket, még azoknak is furcsa lehet ez az album, holott ha figyelmesen hallgatjuk – és nem kapunk idegrohamot közben – több TD-jellegzetesség csíráját megtalálhatjuk ebben a zajtengerben, ahogy azt az előbb felsoroltam.

Ha képet akarunk alkotni arról, hogy milyen zenét játszott a TD koncerteken ezekben a korai időkben: ezt talán a Journey Through A Burning Brain (Utazás egy lángoló elmében) második fele, és az Ashes To Ashes (Hamutól hamuig) mutatja meg legjobban. Itt kevesebb az „összevissza” hang, ezekben inkább egy úgymond hagyományosabb pszichedelikus rock „szessön” hallható.

A lemez turnéztatása alatt zajlott le minden idők legrövidebb TD-koncertje. A közönség valami beategyüttest várt, de amikor meghallotta zenekarunk zajongását, 15 perc után letessékelték őket a színpadról – füttyel, különféle tárgyak hajigálásával és egyéb kedveskedésekkel. Bizony, nem sikerülhet minden…

A Froese-Schulze-Schnitzler felállás elég sokat koncertezett, és egyre nagyobb ismertségre tett szert – persze még mindig az underground körében maradva.

Sajnos nem sokáig. Froese és Schulze között feszültségek támadtak, mivel a fiú óriási energiáját nem kötötte le eléggé a dobolás, örökké új dolgokat akart kipróbálni. Sokszor épp ő volt az, aki koncerteken kísérleti dolgokba fogott (pl. orgonafelvételeket játszott le élőzene közben, ami a kortárs komolyzene kedvelt fogása), és Froese ezért dühösen vádolta, hogy abszurddá teszi a TD zenéjét. De mivel amit mondott, abszolút ellenkezik a nézeteivel, elképzelhető, hogy csak a vezetői posztját féltette. Egy szó mint száz, mire az Electronic Meditation megjelent, Schulze már nem volt az együttes tagja. Mikor egy kicsivel később megtudta Edgartól, hogy az albumot az Ohr piacra dobta, ő is ehhez a kiadóhoz szerződött.

Miután kivált az együttesből, még egy kicsit az Ash Ra Tempel nevű együttesben dobolt, a csapat cím nélküli bemutatkozó (1971) és Join Inn (1973) című negyedik albumán is szerepelt, szintén az Ohrnál. De  mire a Join Inn megjelent, Schulze már elkészült korszakalkotó bemutatkozó szólólemezével, az Irrlichttel (Lidércfény). Ekkorra már letette a dobverőket, és szintetizátorokkal vette körül magát. A dobokhoz a mai napig nem nyúlt, így mára az elektronikus zene egyik legelismertebb képviselőjévé vált.

Klaus a mai napig egyedül készíti lemezeit, elképesztő életművéről még egyszer annyit lehetne írni, amennyit most a TD-ről írok. Fantasztikus opuszai (Moondawn, 1976; Trancefer, 1981; Audentity, 1983 stb). egy darabig a TD vonalát követték, de sokkal kísérletezőbb stílusban, és amikor együttesünk a 80-as években könnyedebb műfajok felé fordult, Schulze akkor is megmaradt a csúcstechnológiájú avantgárd űrzenénél. A mai napig gyakorlatilag ezt csinálja. Akinek tetszik a TD, mindenképpen ismerkedjen meg a műveivel!

Schulze helyére a TD-be Christopher Franke, a mindössze 16 éves jazzdobos srác került, aki, a többiekkel ellentétben, zenészcsaládból származott, ebből kifolyólag klasszikus zenei műveltsége nagy segítséget jelentett az együttesnek. Ezalatt a koncertek anyagába egyre több improvizáció került, bár még meghatározó volt pl. a Doors, akiknek számait elég sajátos felfogásban ugyan, de még játszották.

Pár hónapnyi koncertezés után Schnitzler is távozott, mivel Edgart egyre inkább akadályozták Konrad hiányos zenei ismeretei – túlságosan amatőr volt, mind kevésbé tudott együttműködni az egyre profibbá váló csapattal. Kiválása után szólókarriert indított el, több kísérletező együttest alapított, de ezek nem lettek túl sikeresek. Azóta albumait saját maga adja el, saját maga által másolt CD-ken.

Schnitzler helyett egy Steve Schroyder nevű orgonista érkezett.

Eközben Franke elkövette azt, ami egészen megváltoztatta a Tangerine Dream-et: szerzett egy VCS 3 szintetizátort, ami anyagilag igencsak megterhelte az együttest. Ez a szerkentyű még nem igazán volt alkalmas dallamok játszására, annál jobban tudott viszont mindenféle lüktető, kavargó, földöntúli effektusokat hallatni – és a TD-nek pontosan erre volt szüksége.

Folyt.köv...

Edgar Wilmar Froese 1944. június 6-án született Tilsitben, egy gyönyörű balti kisvárosban. Egészen pici korában megtanult zongorázni, később gitározni is – állítólag csak azért lett gitáros, mert nem tudott énekelni. Aztán a család leköltözött Berlinbe.

A Berlini Művészeti Akadémián tanult négy évig rajzot és festészetet. 1962-ben gitárosként alakította meg legelső együttesét – teljesen hobbiból, mivel akkor mindenki ezt tette. Ez a zenekar később a The Ones (A személyek) nevet kapta. Ekkor még sehol sem volt az elektronika, a zenekar a korabeli beatslágereket játszotta.

Aki valószínűleg a legnagyobb hatást gyakorolta Froesére az anyján és a feleségén kívül, az a szürrealista zseni, Salvador Dalí volt. Többször fellépett spanyolországi villájában a The Ones, performanszokhoz szolgáltatva zenét. Rengeteget vitáznak arról, hogy a majdani TD zenéjében felfedezhető-e Dalí hatása – ha más nem, annyi biztosan elmondható, hogy Froesére döntő hatással volt Dalí egyedi gondolkodásmódja. A gitáros úgy érezte, mindent lehet, csak meg kell valósítani.

A projekt, amiből talán a TD egész történelme eredeztethető, szintén Dalíhoz kapcsolódik. A művész készített egy hatalmas, fekvő „szobrot” Krisztusról – autógumikból, fémlapokból, mindenféle hulladékból. Ennek leleplezéséhez készített zenét a The Ones… azazhogy Froese, mert a többi zenész nem igazán tudta hova tenni ezt az eseményt. Berlinbe visszatérve el is váltak útjaik a mindinkább kísérletezővé váló Froesével.

Pedig ekkorra már kislemezük is volt, a Lady Greengrass. Ez a korong természetesen leghőbb vágya minden TD-gyűjtőnek, mivel soha többet nem jelent meg még egyszer.

A szám szövege mintha csak a majdani TD-t írná le: „Felemeli ruháját / Álomföldre száll / Udvarol az égnek / Kibontja haját / amely libeg mint a növények / A fű mandarinszín / Az ég hirtelen zöld lesz / és ő repülni kezd…” Pláne, hogy az álombéli mandarinszínű fű abszolút a Tangerine Dream (Mandarin álom) névre hajaz. Mások szerint a Lucy In the Sky With Diamonds szövege adta az ötletet, ahol szintén szó esik mandarinfákról.

Froese e korai próálkozás után újra elkezdett szervezkedni. Több nekifutás után állt elő a free-rock kvartett ötletével, amelynek már a Tangerine Dream nevet szánta. Megalakításához sok-sok zenésszel próbálkozott. A Tangerine Dream (egyik) legelső hivatalos felállása végül így nézett ki:

Edgar Froese – gitár

Lanse Hapsash – ütősök

Volker Hombach – szaxofon, fuvola, hegedű

Kurt Herkenberg – basszusgitár

Néha velük énekelt Charlie Prince is (félreértés ne essék, nem a popénekes Prince-ről beszélünk). Már a hangszerekből kitűnik, hogy ez nem egy mindennapi zenekar volt.

1968 januárja fontos, ha nem a legfontosabb dátum a TD történetében: a Művészeti Egyetem menzáján sor kerül az első koncertre. Címe: „Zene, amit akkoriban csak undergroundnak neveztek”. Későbbi nyilatkozataiból is kiderül, hogy Froese ekkoriban megőrült a Pink Floyd pszichedelikus agymenéseiért, így aztán sok hasonló zenét is játszottak. Ha valaki meghallgatja a Floyd bemutatkozó albumát (The Piper At The Gates Of Dawn), szép keresztmetszetet kap erről a stílusról.

Egy másik koncert a düsseldorfi Krémsajt Klubban tartatott meg. A Rajnai Hírlap így írt róla: „Az egzotikus nevű Tangerine Dream modern popzenét, úgynevezett pszichedelikus rockot játszott.” Bizony, akkor még ez a stílus popzenének számított, ma meg már a legtöbben menekülnek tőle… ez a kvartett egy évet csörömpölt együtt végig, mialatt folyamatosan kísérleteztek. Élőben ugyan a gitár-dob-basszus-hegedű felállás volt az általános, de néha azért bejött valami más is.

1968 vége felé kezdődtek meg a tagcserék. Hapsash helyére a svéd Sven-Ake Johansson majd Paul Wheeler került, Kerkenberget Steve Lemmon váltotta fel. Pár hónap alatt 16 zenész fordult meg az együttesben. Felléptek az esseni Song-Tagon, a legnagyobb német dalfesztiválon is. Káoszban dolgoztak, nem volt megállás, Froese azonban így nem tudta megvalósítani céljait. Stabil felállást keresett.

Ezért aztán, 1969 elején, Froese ideiglenesen feloszlatta az együttest (ami addigra a londoni Pink Floydhoz hasonlóan, a berlini underground központjává vált), hogy megvalósítsa, amit akar. Eközben elkezdett érdeklődni az orgona iránt is; nem lehet tudni, hogy az eredeti kvartett idejében játszott-e már rajta, de a leletek szerint koncerteken nem nagyon használta, mivel ő volt az egyetlen gitáros az együttesben, és a TD még nem volt billentyűs zenére berendezkedve.

A „második megalapításra” 1969-ben került sor, midőn Froese találkozott a haladó szellemű dobossal a Psyfreeből, Klaus Schulzével. Harmadik tagnak Konrad Schnitzlert kérték fel, aki szintén osztotta Froese újító nézeteit. Schnitzler, Schulzéval és Froesével ellentétben, nem igazán tudott hangszereken játszani, de értett a „zajcsináláshoz”, azaz ötletesen használta föl a legkülönfélébb eszközöket.

Ez a trió sokat koncertezett, főleg a Zodiac Clubban, Schnitzler munkahelyén. Műsoruk ekkoriban főleg aktuális számok (Doors, Hendrix stb) pszichedelikus feldolgozásaiból, néhány saját számból és improvizációkból állt. A vezérszólam természetesen Froese gitárja volt, az alapot Schulze eszelős dobjai adták, Schnitzler pedig hol basszusgitáron, hol hegedűn, hol egyéb hangszeren játszott. hangzásukat körülbelül úgy kell elképzelni, mint a korai Pink Floydét - kissé lecsupaszítva.

Ekkor már javában kísérleteztek is, feketére és fehérre festett próbatermeik tele voltak mindenféle gitárral, orgonával, gépezetekkel (szintetizátor még egy szál se), némelyiket bevetették koncerten is. Most, hogy Froese végre ideális társakat talált, megszülethetett az a felvétel, amit később a TD bemutatkozó albumaként ismerhetett meg a nagyérdemű.

Egy berlini raktárteremben vették fel az anyagot, ami teljes egészében improvizált volt. A hangmérnök egyenest az újonnan alakult, „drogos” zenékre vevő Ohr (Fül) kiadóhoz szaladt. A cég nagy meglepetést okozva szerződést ajánlott, Froese egy kicsit helyrepofozta a korongot – orgonán, gitáron játszott még pár taktust – és, hölgyeim és uraim, nagy pillanathoz érkeztünk, mert 1970-ben megjelent az album, amit a mai napig több mint száz követett, az Ohr egyik első kiadványaként az  Electronic Meditation.

Folyt.köv...

Elektronika.

Kinek mi jut eszébe erről?

Mindenkinek más.

A háztartási gépek, a világítás, erőművek, akármi.

Vagy a művészet. A zene.

Igen, sokaknak az elektronika az önkifejezést jelenti. Ők azok, akik körülbástyázzák magukat mindenféle ijesztő ketyerével, lenyomnak egy billentyűt, és a közönség máris elalélt (vagy nem – ízlés dolga).

Pedig zenészünk csak lenyomott egy gombot, nem csinált semmi különlegeset. Hacsak a hangszereket nem tekintjük különlegesnek.

Mi érdekes van ebben? Nagyon is sok minden.

Nem lehet véletlen, hogy a rockenében terjedelmes részt kap az elektronika, a ketyerék. Ha máshogy nem, villanygitár formájában… Talán nem mondok újat: rengeteg zenész van, aki az elektronikus hangszerekre specializálódott, azokat bűvöli, nyúzza.

Ennyit felvezetésnek. Most egy kis történelem:

A rock számára 1967 egy rendkívül fontos dátum. A Beatles most van a csúcson: megjelenik a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, ami gyakorlatilag megváltoztatta az egész rockot, úgy ahogy van.

Ezenkívül 1967-ben sok-sok új banda alakul: a Pink Floyd, a Jethro Tull. És egy rendkívül érdekes formáció Berlinből: a Tangerine Dream.

Berlinben ekkor nagy változások folytak. A fiatalok próbálták megtalálni saját identitásukat, mivel olyan, hogy német rock, gyakorlatilag nem létezett. Az a pár együttes, ami volt, az amerikai kultúrát majmolta – belőtt séró, bőrdzseki, hamburger, miegymás – el is tűntek mind egy szálig.

De nem volt minden veszve. A stúdiók mélyéről hamarosan furcsa, sosem hallott hangok kezdtek kikígyózni – a zeneszerzők felfedezték a fent említett elektronikát. Először még csak az úgynevezett „komoly” zene használta, mint Karlheinz Stockhausen, de aztán megtalálták a fiatalok is. Nem csoda, hogy a akkortól alakuló bandáknak már mindnek van billentyűs tagja (Pink Floyd, Jethro Tull, Yes stb), míg a korábbiaknak (Beatles, Rolling Stones, Animals) nincsen.

Azonban Némethonban ennél tovább mentek; különféle avantgárd együttesek alakultak: a Neu!, a Can, a Faust, no meg a két legismertebb: a Kraftwerk és a Tangerine Dream. Utóbbi aztán mindenki mást megelőzve változtak teljesen elektronikus együttessé, hogy saját, összetéveszthetetlen stílusukat kifejlesztve meghódítsák a világot.

Ennek a furcsa és fantasztikus együttesnek szeretném most végigtárgyalni, és úgy-ahogy, amennyire tudom, elemezni az albumait. Mivel a TD lemezeinek száma jelenleg 100 felett van, természetesen kellett megszorításokat húznom. Az együttes mintegy 30 filmzenei albumát nem fogom külön tárgyalni. Mivel ezek nagyrészt pusztán pénzkeresés céljából íródtak (csak 1989-ben öt készült el), művészileg a legtöbb nem túl értékes, eléggé egy kaptafára készültek. A fontosabbaknál persze meg fogok állni. És mivel az lenne a legjobb, ha a kedves olvasó meghallgatná legalább a fontosabb TD-albumokat, így egyrészt nem akarom túlterhelni, másrészt nincs sok értelme egy nem látott filmnek a zenéjét hallgatni/elemezni.

Még valami. A szakirodalom általában leragad a Tangerine Dream 70-es évekbeli működédénél, holott egy olyan csapatról beszélünk, ami a mai napig létezik! Igaz, hogy később már nem nagyon tudták a fénykoruk színvonalát nyújtani (bár még a 90-es, sőt a 2000-es években is születtek kiemelkedő alkotások), azért nem elhanyagolható az az albumrengeteg, ami a 80-as évektől máig kikerült a kezük alól. Aki már valamennyire ismeri az együttest, tudhatja, hogy a rajongótáboruk két csoportra oszlik: akik az 1985 előtti, és akik az azutáni zenéjüket csípik. Bárki, aki követ engem ezen a zenei barangoláson, megláthatja majd, hogy ez miért is van így.

Mivel a források az említett első korszakot részesítik előnyben, ezért én, a hiányt némileg pótlandó, lehetőleg a legfrisebb albumokig szeretnék elmenni úgy, hogy minden albumra nagyjából egyenlő időt és helyet szánok, ugyanis rendkívül érdekes, hogy hogyan alakult a későbbi karrierjük.

Mivel nagyon szeretem a TD zenéjét, és nem vagyok hivatásos zenekritikus, sajnos nem tudtam mindenütt objektív maradni, de azt hiszem, ez ilyenkor lehetetlen is. Van, aki az első évekbeli fél-elektronikus kísérletezéseiket kedveli, van, aki a 70-es évek űrzenéjét, van, aki a 80-as évek Kraftwerk-szerű TD-jét, van, aki az ezután következő new age-korszakot, van, aki a 90-es évek „szabályos együttes”-éráját, és van, aki az utóbbi évek igencsak változatos TD-termékeit kedveli. Az együttes kvartettként indult, aztán 25 évig trióként működtek, sőt, sokáig apja-fia duó voltak; és az utóbbi néhány albumot a zenekarvezető készítette egyes-egyedül!

 Folyt.köv...