Várható volt, hogy az Inferno nem marad egyedül, és készül folytatás. Edgar és Jerome nekiveselkedett, és megírta a trilógia második részét, a Purgatoriot. A koncepció ismét ugyanaz: Edgar, Jerome, Iris Camaa az ütőseivel és ezúttal csak hat énekes (Irissel együtt). Bár annyit még hozzáfűznék, hogy a második epizód jóval terjedelmesebb az Inferno-nál, a két CD-n kiadott album a 130 percet is meghaladja. Ezúttal a felvétel teljes egészében stúdióban készült, bár a Purgatorio is elhangzott élőben, többször is.
Már az elején leszögezem: véleményem szerint a Purgatorio sokkal jobban sikerült, mint az Inferno. Már csak a hosszából is következik (bár ez nem lenne magától értetődő) hogy jobban ki tudják bontakoztatni a témát – és nem utolsósorban stílusban is sokkal „befogadhatóbb” elődjénél. Már rögtön az első szám (egyébként Jerome szerzeménye), a nyitány olyan keményen, dübörög, ami az Inferno-n elképzelhetetlen volt (pedig ez a zene szerintem inkább a Pokol leírására lenne alkalmas…).
A Purgatórium Dante szerint egy hatalmas hegy, mintegy a Pokol negatívja, amelyet teraszok, fennsíkok osztanak hét körre. A hegy lapos tetején ragyog a Paradicsom. Minden teraszon egy-egy bűntől kitisztuló lelkeket talál Dante és Vergilius.
A zene friss, lendületes, énszerintem élvezetesebb is, mint a trilógia első része. A Chasing The Bad Seed (A rossz mag üldözése) című számban szólal meg először a narratív vokál, a zene száguld előre – ha ezt Dante hallhatta volna…
Kemény, dübörgő, a 70-80-as évek TD-jét idéző zakatolások váltakoznak éteri kórusokkal, áriákkal, dalokkal. Itt a számok sokkal inkább „tételek”, mint az Inferno-n, ahol csak tájékozódási pontok voltak; a Purgatorio sokkal tagoltabb, az Inferno amolyan 75 perces hangfolyam volt. Mellesleg már akkor sem értettem, hogy a pokol szenvedéseit miért ilyen légies operai hatásokkal fejezik ki.
Ismét alkalmazzák a kórus és a szintik összeolvasztásának varázslatát, a két teljesen különböző „hangszer” homogén egységet alkot. Sok szokatlan megoldás (pl. All The Steps To Heaven, de az album kezdése is ide sorolható) hallható az albumon, ezelőtt nem igazán használtak ilyeneket – ezek az új dolgok nagyrészt az 1999-es Mars Polaristól erednek.
A második CD inkább az operai vonásokat részesíti előnyben, bár a Sun Son’s Seal második része (mely két szám a két korong felénél hangzik fel) ismét dübörög – ezúttal a pergő szekvenszer felett egy énekszólam is szárnyal. A CD kezdése is csodálatos, a Modern Cave Men afféle űrkeringő, és ezután is sorjáznak a szebbnél szebb dalok. A Prison And Paradise már majdnem táncolható! Az utolsó, Spirit Spiral című bolerós dalban megszólal Bianca Acquaye (egyébként festőnő), akit nem mellesleg Edgar feleségül vett lett pár éven belül.
Ezt a projektet a TD a legjobbkor kezdte el. A 90-es évek new age-kalandozásai miatt sok (volt) rajongó már eltemette az együttest, ezért kapta föl mindenki a fejét, hogy 30 év után is egy ilyen ambiciózus és gigantikus művel jelentkeznek, hogy visszatérjenek az elektronikus zene élvonalába. Mert ez történt itt, kéremszépen. A TD ismét a nevéhez méltó dolgot művelt azzal, hogy elővette ezt a késő középkori, talán még ma sem teljesen megfejtett művet.
Ekkor egy új sorozat indult, amit Bootmoon Seriesnek neveztek el. Ennek keretében az évek folyamán 9 dupla CD jelent meg, és mindegyik egy-egy teljes archív koncertfelvétel a 70-es és 80-as évekből. Címet külön nem kaptak, inkább csak amolyan TD-kordokumentumok.
2004 májusában jelent meg a Vault-sorozat második része, az East, ami az 1990. február 20-án a kelet-berlini Werner-Seelenbinder-Halléban tartott koncertet örökíti meg. Állítólag ez volt az egyetlen koncert, amely kifejezetten a Lily On The Beach albumot reklámozta. Az biztos, hogy ez az első TD-vel való fellépése volt Jeroménak (mint tagnak), és Linda Spa-nak is!
Jerome nem teketóriázott, augusztusban már a harmadik Vault is a boltokban volt, Arizona ’92 címmel. Ez ugyanarról a észak-amerikai turnéról származik (Scottsdale-ből), ahonnan az 1993-as 220 Volt. A számok természetesen ezúttal is az előző néhány év albumaiból (Melrose, Rockoon, a 220 Volt számai) lettek kiválasztva.
2005 márciusában pedig már a negyedik rész is kapható volt, egyszerűen Vault IV-ként, mégpedig azért, mert két koncertet is magában foglal, Brightonból és Clevelandből (1986. március 26. és június 24.). ámbár ennek nem volt sok értelme, hiszen a két kocerten majdnem teljesen ugyanazt a számlistát adták elő. Akinek a 4 CD túl sok, megveheti külön is a két felvételt, ugyanis a Bootmoon Seriesben megjelentek szétválasztva is. Az anyag természetesen legfőképp az 1986-os Underwater Sunlight-ot népszerűsíti, de Froese, Franke és Haslinger játszik „slágereket” a Stratosfear és az Exit albumokról is. A Brightoni koncert egyébként egyike Haslinger első TD-fellépéseinek.
