Most egy kicsit visszamegyünk az időben. A Quinoa-n három szám hallható; ebből a középső, a majdnem fél órás címadó dal, már 1992-ben megjelent egy EP-n, amit kizárólag (1000 példány volt) a Fan Club tagjai kaptak, afféle vigaszdíjként a klub megszűnéséért, ezért természetesen nagyon ritka. Most, 1998-ban Edgar és Jerome ezt kiegészítették még kettővel, kreáltak belőle egy albumot, és kiadták nyilvánosan. Hallgassuk meg.
Az első szám, a Voxel Ux régi is, új is. Emlékeztet a zenekar 1992-es stílusára, és meglepő módon 3/4-ben indul, de a 6 perc körül elinduló epizód valami újat mutat. Mintha ismét az űr felé fordulna ez az űrutazó csapat… a szám egyébként picit nyers hangszerelése, elbírt volna több visszhangot, de így is felvállalható. elég összetett, több tételből épül fel, bár nem tartozik a legerősebb számok közé. De azért szép new age.
Na de a lényeg a második szám! A 28 perces Quinoa a valaha volt leghosszabb stúdiószáma a TD-nek. Ahogy kezdődik, hát az bizony egy Rockoon-szintű számocska… az első „tételnek” 5:30 körül van vége, ezután egy atmoszférikus rész következik, ami a régi ambient-zenékre emlékeztet, de ez mégis más, ez a minden hangnál megszakított, nem egybefolyatott szerkesztésmód elég fura. 8:50: kis szekvenszerecske, ez már megelőlegezi Turn Of The Tides-t és társait. De utána valami meglepő történik: a rockszerű ritmus addig-addig nyúlik, amíg kilép a Rockoon-szerű klisékből, és paradox módon kezd közelíteni a Poland-féle „végtelenített” zenékhez! 20:17-nél majdnem vége van, de egy lassabb, levezetés-szagú rész kezdődik el most. De ez sem igaz, 23:30-nál új szakasz indul el, egy keleties dallammal, szintén rockritmusra.
A harmadik darab, a Lhasa is érdekes. Ez teljesen új, és a bejelentés szerint első tétele lesz egy bizonyos „tibeti ciklus”-nak. Ez meg is jelenik, de erről később. A zene – csoda történt! Más formában ugyan, de visszatért a régi TD! Atmoszférikus hangzások (habár itt ez akkordok sorozatára redukálódott), ritmustalanság… majdnem mint régen. Ez ígéretesnek hangzik… nyugodtan felfogható a szám a 90-es évek Zeitjének, akkor is, ha csak 10 perces.
Nos. Az album élvezhető, de sajnos csak afféle „kitöltő” anyag. Az első szám félig új, a második régi, a harmadik egy félkész mű előzetese – ebből nem lehet „igazi” albumot összefércelni, akkor sem, ha három igazán hosszú számról beszélünk. És az is meglátszik, hogy a két Froesén kívül senki más nem játszik ezen az albumon, mivel hányoznak a hangszerek – hol a szaxi? Hol a gitár???
A TD következő albuma – 10 év után – ismét egy új filmzene: a What A Blast. Ez egy robbantásokról szóló „dokumentumfilm”hez készült – ismeretes Architecture In Motion címen is.
A TD új stúdióalbumán is csak apja és fia szerepel, és az alkotás annyira jó lett, hogy senki sem számított erre, a rajongók sem...
Folyt.köv!!!
