Ezúttal több CD kimaradt - ezeket később elemzem, bocs.
2006 első TD-albuma ismét egy múltidézés. Ezúttal 1988-ba térünk vissza, amikor is kedvenc együttesünk Észak-amerikában turnézott. Erre a körútra csatlakozott Edgarhoz és Haslingerhez Ralf Wadephul.
Nos. Mint a Kyoto-nál, Edgar és Wadephul készített pár számot, amelyek ugyanúgy a fiókban landoltak, bár eredetileg az volt a terv, hogy egy évvel később kiadják mint amolyan „road-albumot”.
Edgar 2006-ban felhívta egykori társát, volna-e kedve albumot kreálni ezekből a számokból; Wadephul igent mondott, és 2006 májusában volt a meglepően jól sikerült Blue Dawn. Na nézzük!
Az első szám a Where Dreams Are Large And Airy (Ahol az álmok tágasak és szellősek), kis utalással az együttes nevére. A szám az, amit a cím ígér: levegős, könnyed, derűs szám, a 80-as évek hangulatával, de modernebb hangzásokkal is. A szám Edgar szerzeménye.
Riding The Wind (Széllovaglás): Wadephul száma. Baljós zúgással indul, és a morajlásból kibújuk egy 3/4-es, eléggé szomorú téma. A csúcspont Edgar szenvedélyes, megkettőzött gitárszólója. A dal stílusa nem igazán vall a TD-re!
Thunderheads (Viharfelhők): ez ismét egy végtelenített dal, Edgartól. A dalnak nem igazán van iránya, bár a 7 perc folyamán némi kibontakozást azért megfigyelhetünk. A címben megjelölt felhők hangulatát, a kavargó szürkeséget, hűvös szellőt, nedves levegőt jól megjeleníti. A TD zenéje hangulatzene! Egyébként olyan, mintha a háttérben, nagyon hátul, emberek beszélnének…
Eagle’s Crest (Sasbóbita): a szerző Wadephul, és a számon ez látszik is. Wadephul szerzeményei afféle „egzotikus” foltok a TD-számok tengerében, ugyanis eléggé elütnek Edgar műveitől. Ettől olyan jó a Blue Dawn: több olyan szám hallható rajta, amelyek szokatlanok a TD-től, de élvezetesek. Az Eagle’s Crest egyébként egy lágy, afféle easy-listening szám, igazi 80-as évekbeli hangulattal. Ja és gitárral.
Food For The Gods (Istenek eledele): Edgar dala, az albumon a leghosszabb. Igazi TD-hangokkal kezdődik, testetlen akkordokkal, itt-ott egy-egy effekttel. Az igazi meglepetés a szám közepe táján belépő akusztikus gitár, némi spanyolos beütéssel – ez egy lírai epizódot vezet be, ahol a gitár adja az alapot.
Without A Bad Conscience (Rossz lelkiismeret nélkül): ez ismét Edgar száma, de sajnos egy fokkal gyengébbre sikeredett, nem olyan meggyőző, mint az előzőek voltak. Azért elmondhatjuk: az album dalaira eléggé rányomta a bélyegét az, hogy tulajdonképpen útközben készültek, buszon, színfalak mögött, repülőn. A TD zenéit mindig is jól lehetett utazás közben hallgatni.
Cardamom Route (Kardamom út): a lemez utolsó 4 száma mind Wadephul nevéhez fűződik. Ez a dal igazi utazózene, erősen emlékeztet az Eagle’s Crest-re, de talán ez a szám mutatja meg legjobban, minek is szánták ezt az albumot – az utazás hangulatát akarták visszaadni vele. A csilingelő betétek egészen hatásosak.
A World Away From Gagaland (Egy világnyira Gagalandtól). Ez olyan, mint a Thunderheads. Olyan „körbeforgó” ritmusa van, inkább összekötő zenének tudnám elképzelni.
Native Companions (Ősi kapcsolatok (a native szó azt jelenti, hogy születéstől fogva)). Ez a Cardamom Route továbbgondolása – lényegében ugyanaz a koncepció. Egyébként az egyik témája engem erősen emlékeztet az 1979-es Force Majeure egyik dallamára – emlékszünk még arra a csodára?
És persze a legnagyobb dobás, maga a Blue Dawn. Nem véletlenül ez a címadó, nagyon rég nem hallottunk a TD-től ilyen frappáns, 7 percben ilyen sokat mondó szerzeményt… Tengeren vagyunk. Sötét. A víz lassan hullámzik, néha szellő borzolja fel a hajunkat. Messze, a horizonton kéken dereng a hajnal – egyelőre vékony sáv. Majd (1:30) szélesedni kezd ez a sáv, már láthatjuk tükörképünket a víz fodrozódó tükrén. 3 percnél feltámad a szél, egyre világosabb lesz, beindul az élet, meglódul a hajó… Edgar gitárja is kiemelkedik a habokból, mint egy szikla. A szám egyébként meglepően hasonlít itt-ott a Pink Floyd One Of These Days című, 1971-es számára – ott a basszusgitár nyomatja ugyanezt a ritmust, és az egész számnak nagyon hasonló a hangulata! Gyönyörű, hatásos zárlat az albumnak.
Edgar és Wadephul olyan szuper kis albumot rittyentett, hogy elgondolkozom: ezek a remek számok annak idején mi a fenének kerültek fiókba? Ha ezt adják ki mondjuk a Lily On The Beach helyett, sokkal jobban járunk. A Blue Dawn méltóbb a Tangerine Dream névre, mint amaz… szerintem… és – bocsásson meg mindenki – de én Wadephul szerzeményeit ezúttal erősebbnek érzem, mint Edgaréit.
Na de most jöjjön, amire mindannyian vártunk. A TD végre-valahára befejezte a Dante-trilógia harmadik részét, a Paradisot, ami minden eddiginél monumentálisabb, mind időtartamot, mint előadói apparátust nézve.
Folyt.köv!!!
