Akik szeretik a progresszív zenét, és idáig követték a TD történetét, alaposan meg fognak lepődni az Optical Race-t hallva. A lemezen ugyanis 10 különálló szám hallható, amelyek stílusukon kívül nem kapcsolódnak egymáshoz. Az első TD-lemez, ami nem koncept-album. A címe szójáték: az angol race szó nem csak versenyt, hanem népcsoportot is jelent.
Froese és Haslinger egyenesen sokkolta ezzel a TD-rajongókat. Wadephul nem igazán vett részt a felvételben, de egy számnál azért feltüntették szerzőként a nevét.
Az album a 8 perces Marakesh-sel kezdődik. Ez egy tökéletesen szimmetrikus felépítésű nyitány, lassú bevezetés után komótos 2/2, majd 6/8, a közepén lendületes 4/4, majd vica versa: 6/8, lassú 2/2, és visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szám nagyon élvezetes, és még keleties felhangokat is érezhetünk benne.
Az Atlas Eyes meglepő módon 5/4-ben íródott, és ez is keleties hangulatot áraszt. A bongós bevezetés után egy kemény „szögletes” szám következik, bár a bongós rész még többször visszatér, és a szám rendkívül hirtelen ér véget. Majd a Mothers Of Rain (Az eső anyjai), ami líraibb, levegős, tágas hangzású. A TD megtalálta azt a hangot, amivel továbbmehet és egy biztos: Franke sosem ment volna bele, hogy ilyen zenét csináljanak. Márpedig az együttes számára nem a Tyger, hanem az Optical Race jelenti a továbbjutást.
A Twin Soul Tribe (Ikerlélek-próba) amolyan közjáték-szerű, igazából sehova sem tartó szám. Inkább csak átvezetés a címadó számhoz, ami a lemez egyik legnagyobb dobása – a magyar hallgatóknak ismerős lehet, hiszen néhány éve, amikor a Szeszélyes évszakok átkerült az RTL Klubra, ez volt a zenéje (az eredeti főcímzene Rick Wakeman Pedro Da Gaveája volt a Rhapsodies albumról). A dal tökéletes „sláger”, úgy néz ki, ahogy egy háromperces dalnak ki kell néznie.
Ahogy ezt a csengő-bongó, kicsattanó számot hallgatom, elgondolkozom: hogy lehet az, hogy ugyanez az együttes készítette a Rubycont, a Phaedra-t… igaz, hogy Haslinger akkor még gyerek volt, de mégiscsak egyenes úton jutottak el Zeit-ből Optical Race-be…
A B-oldal első dala (Cat Scan) meglepetéssel szolgál. Kellemes dal, el van találva, és… talán Schmoellingnek való tisztelgésképpen, a dal egyik témája tulajdonképpen a Tangram főtémájának visszaidézése. Na tessék – nem felejtették ám el, hogy honnan jöttek!
A Sun Gate az, aminek szerzői között Wadephult is ott találjuk és itt végre (ez már a hetedik szám!) előjön Froese a gitárjával. Ez ismét egy lírai dal, ahol zongora szolgáltatja az alapot. A refrén kemény, lendületes – egyáltalán nem vall a TD-re, min ahogy ez az egész lemez sem, de mégsem érezzük magunkat kényelmetlenül, ahogy az a Le Parcnál volt…
A Turning Off The Wheelt nem igazán értem. Itt csak Froese van szerzőként megjelölve, és a szám igazából nem tart sehova. Tényleg, mintha egy tekercset tekernénk: csak pörög, forog, de sosincs vége. Ez is csak olyan közjáték. A következő szám, a The Midnight Trail érdekes módon két részre oszlik. Az első egy hasonló pattogós nóta, mint az eddigiek, de ez egy Sphinx Lightning-féle atmoszférikus szakaszba úszik át. Talán nosztalgia?
A befejező szerzemény címe megdöbbentő lehetett a rajongóknak. Ghazal és alcíme: Love Song. Mióta írogat a TD szerelmes dalokat? Na nem kell megijedni, nem csöpög, inkább csak egy derűs, érzelmes levezetése az albumnak. Szép.
Az Optical Race radikálisan újba kezdett. Innentől a TD szinte csak rövid számokat fog szerezni. Bár később ennél azért kevésbé lesznek poposak a szerzemények, de ilyet még az együttes tényleg nem csinált. Froese és Haslinger ismét csak megtalálta a TD új hangját, és sikerük lett, olyannyira, hogy pl. az USA-ban az összes albumuk közül ebből vittek el a legtöbbet. Persze ma, az internetes letöltések korában felmérhetetlen, hogy mely lemezek cirkulálak leginkább, de ez tény.
A rajongók adják-veszik a felvételeket – erről tanúskodik a Tangerine Tree és Tangerine Leaves sorozat, ami régi teljes koncertanyagokat tartalmaz, szigorúan ingyen forgalmaztatik (így nem bűncselekmény), és pár év alatt mintegy 70 kiadása volt mindkét sorozatnak. Ebben akadnak gyöngyszemek is, pl. a Ricochet előtti koncertek, ’71-ből, ’72-ből, sőt, van egy 1968-as felvétel is, bár ennél még az is vitatott, hogy egyáltalán a Tangerine Dream játszik-e rajta.
1989 első felében került piacra a következő filmzenealbum, a Miracle Mile (Magyar változat: Ne várd a csodát!). Ez egy apokaliptikus katasztrófafilm volt, a zene itt nem túl nagy szám…
1989-ben a TD nem kevesebb mint öt filmzenét készített. Ezekből csak az előbbi és a Destination Berlin, egy 360 fokos mozi zenéje jelent meg rögtön, a többi (Catch Me If You Can, Dead Solid Perfect, L’Affaire Walraff) csak évekkel később. Ezek azonban annyira futószalagon készültek, és csak pénzkereseti célból íródtak, hogy tényleg csak a fanatikusoknak ajánlom őket, hiszen igazából nem sok érdekes található bennük. Már csak azért sem, mert a Catch Me If You Can és a Dead Solid Perfect albumok anyagát nem a TD állította össze, és a kiadók egyenesen rárakták a fél-egyperces aláfestő töredékeket a lemezre. Még Edgar is azt mondta: „Az ilyen zene nem alkalmas arra, hogy megjelenjen felvételen. Ki a fene adna ki pénzt arra, hogy zenei illusztrációkat hallgasson?” Valljuk be, iagaza volt.
Viszont az 1989-es, megdöbbentő stúdióalbummal érdemes foglalkozni…
Folyt.köv...!!!
