Aki ezt az albumot először hallgatja, egy ideig valószínűleg köpni-nyelni nem fog tudni. A lemezen egyenesen 13 rövid dal van, átlag 4 percben. És micsoda dalok!
A Lily On The Beach a TD eddigi (1989-ben) legpoposabb albuma, tehát még tovább megy azon az úton, amit az Optical Race elkezdett. Olyan zakatoló, monoton ez a 13 (szerencsétlen szám) dal, hogy az ember szinte fogja a fejét.
Az első, a Too Hot For My Chinchilla (Túl meleg a csincsillámhoz) még rendben van. Froese gitárja nagy lendületet ad a dalnak, ami elég szépen fel van építve – pont mint egy sláger. A következő szám a címadó – de hogy miért pont ez lett az, nem tudok rájönni. Nem túl erős, inkább csak elmegy a háttérben.
A Lily On The Beach album eléggé megosztja a közönséget. Én, megmondom őszintén, nem igazán kedvelem, de mivel ez az egész, amit írok, ajánló, nem akarom nagyon lehúzni. A lemez sok-sok, elég változatos dalból épül fel, bár azok, akik a TD klasszikus korszakát kedvelik, valószínűleg csalódnak ebben a lemezben – ahogy én is csalódtam.
De meg kell Froesét és Haslingert érteni. Ebben a korban már nem volt divat 30 perces számokat gyártani, egyáltalán nem voltak vevők az emberek a Poland-féle hosszú „utazásokra”. (Schulze? Nem ér, ő más tészta!) Froeséék úgy döntöttek, váltanak, és megpróbálkoznak a rövid számok írásával. Ezek a számok már nem relaxációra és egyebekre készültek, de például vezetés közben elmennek.
Egy jó pont mindenképpen jár a lemeznek: bármennyire megdöbbentem rajta, néha-néha azt vettem észre, hogy az album dallamait dudorászom. Ez igaz: a Lily On The Beachnek nagyon fülbemászó témái vannak. Egyik meglepetés éri a másikat: a Desert Drive témái az előző albumról, a Valley Of The Kings keleties ritmusa, a Mount Shasta meghatározhatatlan nyitása, a Radio City vendégszereplője, Jerome Froese, a zenekarvezető fia, a Twenty Nine Palms gyönyörű szólója, és a csúcs: a Long Island Sunset, ami tényleg csodálatos szám. Hubert Waldner szaxofonja és fuvolája akkorát dob a dalon, hogy nem csoda, ha Froeséék ezután hét éven át minden lemezen használnak szaxit. Mert ez lesz.
Az album mégiscsak továbblépést jelent: a TD már nem csinálhat hipnotikus zenéket, hiába híresültek el arról. A Lily On The Beach-ről sok meglepően jó véleményt olvastam, egyesek megkockáztatták, hogy a kedvenc TD-albumuk. Az igaz, hogy lehet ezt szeretni. De azért a Phaedra-nak és társainak még mindig több híve van...
Olyan ez a lemez, mint pl. Mike Oldfield poplemezei: vérprofi, népszerű, tisztességesen megcsinált. Csak éppen köze nincs ahhoz, amit az előadónak csinálnia kéne. A lemezen szerintem túl sok az automatizált dobhangzás. Túlságosan sterilek, kemények, szögletesek a dalok, bár az igaz, hogy a kor hangzásának tökéletesen megfelelnek. De nem tudom kiverni a fejemből: egy Hyperborea, egy Underwater Sunlight…
Eh, mégis kénytelen vagyok megvédeni ezt a lemezt. A TD-nek muszáj volt továbblépnie. Ellentmondásba keveredem önmagammal: szívem szerint szidnám az albumot, de tudom, hogyha még mindig ugyanazt erőltették volna, mint amit a 70-es években csináltak, hát akkor meg az lenne a baj. Nekem a Lily On The Beach sajnos annyira nem jött be – de hát ez csak én vagyok! És az tény, hogy pl. Rick Wakeman billentyűszseni ekkori albumai ennél sokkal, de sokkal bénábbak! Pedig az is nagy veszteség, hallván a Yes egykori(?) tagjának 70-es évekbeli fantasztikus albumait...
Hajaj...
Folyt köv......
