2001. október 7-én, a németországi Bernauban a TD két koncertet adott, a Szent Mária templomban. A zene pedig - kapaszkodjunk meg – nem más, mint Dante Isteni színjátékának „átirata” volt, abból is a Pokol, azaz az Inferno. Edgart és Jeromét nem kevesebb, mint hét énekesnő egészítette ki – három szoprán, egy mezzo és három alt!

Már a taps visszafogottságán érezhető (semmi füttyögés, kurjongatás), hogy ez nem egy akármilyen koncert lesz; majd se szó, se beszéd, elkezdik. A zene valamelyest emlékeztet a 70-es, 80-as évek TD-jére, bár ez most sokkal fennköltebb. Úgy kezdődik, mint egy szimfónia. Mint egy oratórium. Merthogy az is! Az Inferno-ról nekem mindig Mahler és az ő gigamega szimfóniái jutnak eszembe, főleg a 8., az a bizonyos Ezrek szimfóniája, Fausttal a főszerepben.

A zenét végigkíséri az énekesnők vokálja, ami úgy olvad bele a szintik búgásába, mintha maga is hangszer lenne. Ez egyfajta földöntúli hangulatot ad az egész műnek – igen, az Inferno nem is album a szó szoros értelmében, hanem inkább egy műalkotás, amelyet mindig teljes egészében adnak elő. A Dante-trilógia talán az egyetlen olyan TD- alkotás, ahol az ének 100%-osan működik…

A 2. szám (The Spirit Of Virgil – Vergilius szelleme) hárfaszólója – ez is szintetizátor – Bach Jólhangolt zongorájának C-dúr prelúdiumára emlékeztet. Az énekes arról mesél, hogyan veszett el a sűrű erdőben, ami az életet jelképezi, és hogy talált rá Vergilius – tessék elolvasni az Isteni színjátékot!

A 3. szám szekvenszere abszolút a Live Milesra emlékeztet. Látszik, próbálják maguk mögött hagyni a new age sablonokat. Az ének legnagyobb része egyébként Iris Camaa reszortja, aki később több TD-felvételen fel fog tűnni, mint a csapat legfiatalabb tagja, táncol, dobol(!), és énekel.

Az események sorrendje szerintem némileg össze van keverve, de azért nagyjából tartja a sorrendet – pl. a 6. szám jelképezi a Pokol második körét.

Az egész album hangulata hasonlít Vangelis Mythodea-jához, ami mellesleg 2001-ben jelent meg. A 18 szám teljesen egybefolyik, szerves egységet képezve. Az ének nyelve leginkább angol, de ahol a szám címe olasz (Io non mor), ott az ének is az. Sőt, van ahol spanyolul dalolnak a hölgyek, mint a 15. szám esetében. Az utolsó szám egyenesen francia! A 16. szám szerintem valamelyik másik TD-műből vett idézet…

Sajnos dalszöveg nincsen sehol az Inferno-hoz, és nem vagyok annyira jó angolos, hogy hallás után megmondjam, így csak találgatni tudom, mennyire pontosan követi az album Dante történetét.

Azt hiszem, bízvást mondhatjuk, hogy az Inferno (hát még a másik kettő, de erről később) rendkívül fontos helyet foglal el a TD történetében. 15 évi new age után már egy The Seven Letters From Tibet is meglepi az embert, hát még, ha egy ilyen elektronikus operával vagy oratóriummal jön elő egy együttes? Ilyet legfeljebb Vangelis vagy Rick Wakeman készített, utóbbi is csak 70-es évekbeli fénykorában; de hát ők egyedül vannak. Zenekarnak ilyen jellegű albumáról nem tudok (de lehet, hogy ez csak az én műveletlenségem). Sorolhatnánk a nagyszabású, zenekari albumokat, mint a Pink Floyd The Wallja vagy az Aphrodite’s Child 666-ja, de ezek összehasonlíthatatlanul mások, mint ez a csoda.

Érdekes azonban, hogy kimaradt Edgar gitárja. Ez már a 2000-es albumnál is feltűnt, de hogy másodszor se legyen, ilyenre még nem volt példa, ezért tettem szóvá.

Az Infernonak egyébként több felvétele is létezik: 2002 augusztusában kétszer előadták a művet a kölni Nideggen-kastélyban, és ezt 2006-ban DVD-n adták ki. Mindkét előadásnak (a bemutató és ez) létezik rajongói kiadása is a Tangerine Leaves sorozatban. A „hétköznapi” koncerteken ebből a műből sosem játszottak semmit. Nem is kellett: az Inferno annyira más volt, mint a többi, hogy kilógott volna.

2003-ban a TD csak egy filmzenével rukkolt elő: ez a Mota Atma, egy amerikai-japán koprodukció volt, a zenét eredetileg Edgar egyedül szerezte, de itt most Jeromével átdolgozták albummá.

Ezután következett a Rockface, ami a 1988. szeptember 24-iki San Fransiscói koncert teljes anyaga. Ez az album egy sorozat kezdetét jelenti, ami a Vault gyűjtőnevet kapta, ötrészes, és Jerome által újrakevert, szintén régi koncertfelvételeket tartalmaz.

Ezen a fellépésen a fő attrakció természetesen az aktuális album, az Optical Race volt, de ezen kívül játszottak számokat a Miracle Mile és a Canyon Dreams filmzenéiből, a Tyger-ről, a Logos-ból, sőt, még a Phaedra-ból is adtak elő egy modernizált részletet, ami azért is furcsa, mert az a szám eredetileg 100%-os improvizáció. Ennek a koncertnek még az is érdekessége, hogy a rövid életű Froese-Haslinger-Wadephul trió lépett fel.

Nyolc év után Edgar újra szólóanyaggal rukkolt elő: az Ambient Highway sorozat öt CD terjedelmű, régi számok, maradékok, remixek, új szerzemények, mindenféle hallható rajta.

A következő TD-kiadvány a Dream Mixes sorozat negyedik epizódja volt, egyszerűen DM4 címmel. Jerome ismét feldobott néhány régi kompozíciót. De nincs megállás, apja és fia már az Dante-trilógia második részén dolgozott…

Folyt.köv...