Az első dal, a Big City Dwarves meglepően hat különösen rockos stílusával. Az apja-fia felállás megint irányt váltott, elindultak egy „hagyományos” együttes-féle hangzás felé. Ezen az albumon a Melrose-hoz képest feltűnően sok a közreműködő: az első számban Enrique Fernandez segít be macubahán (rejtély, hogy ez micsoda), és Zlatko Perica virtuóz gitárszólóját halljuk. Az elkövetkező albumokon Linda Spa-hoz hasonlóan Pericával is sokat fogunk találkozni.
A Red Roaster egy lassabb, akár keletiesnek is felfogható szám – a TD zenéjében gyakran bukkannak föl ilyen elemek. A dalban később fuvolát is hallhatunk, Richi Wester jóvoltából, bár ez eléggé a háttérben marad; a végén szaxofonon is játszik. A gitárt itt valamelyik Froese kezeli.
A Touchwoodnak elég ambíciózus dallama van, de sajnos nem tartozik a lemez legjobb számai közé. A Graffiti Street szintén egy majdnem igazi rockszám, de erről az albumról nekem a Funky Atlanta tetszik leginkább, aminek felettébb szokatlan ritmusa van. A Spanish Love címét nem értem… a szám a gyengébbek közé tartozik.
A Lifted Veil már kielégítőbb: egy nagyon hangulatos, lírai számot hallunk, pláne, mikor Richi Wester szaxofonja is megszólal! A lemez talán egyik legjobb szerzeménye. A Penguin Reference is érdekes effektekkel kezdődik, és a szám is élvezhető. A Body Corporate (Edgar szerzeménye) inkább csak amolyan közjáték a címadó szerzemény előtt, ami érdekes módon szintén nem erős – hajaj, ezen a lemezen kevés a jó szám… viszont a befejező dal (Girls On Broadway) elég élvezhető – bár ez több LP-kiadásról lemaradt. De hát valószínűleg az olvasó CD-t hallgat – ha hallgat.
Nos. Az elején a Rockoont a legellentmondásosabb albumnak neveztem, most ezt kiegészítem: a lemez sokak szerint a TD legrosszabb stúdióalbuma. Én ezt így nem tudom kijelenteni, mivel nekem pl. a Lily On The Beach-nél jobban tetszik. Tény, hogy az albumnak semmi köze ahhoz, amiről a TD elhíresült és amiben ők a legjobbak, de az is tény, hogy az a stílus egyáltalán nem volt divatos 1992-ben. Ámbár sajnos az is igaz, hogy tényleg nem a legjobb TD-alkotás, de sok tekintetben irányt mutat a 90-es évekre. A TD következő albumai hasonló stílusúak lesznek, de sokkal jobban kidolgozva, mint a Rockoon, amit hallgatva az ember nem is gondolná, hogy megszakításokkal ugyan, de mégis 9 hónapig készült e korong. Bizony, az ember komolyan elgondolkodik, hogy jó döntés volt-e Jeromét tagnak felvenni. Mindenesetre nem túl jó reklám az albumnak, hogy megjelenése után oszlott fel a hivatalos Fan Club… (Azóta már szerencsére újraalakult, bár csak online formában, a 2000-es években.)
Ekkorra a koncertekről gyakorlatilag teljesen eltűnt az improvizáció, kizárólag megírt számokat játszottak, csak aztán nem mindegyik került fel lemezre. De a színpadkép is megváltozott: egészen a 80-as évek végéig a megszokott látvány uralkodott: három (később kettő) szintetizátor-bástya, mindegyiknél ott a felelős, aki egy helyben ülve nyomkod, ütlegel, tekerget, húzogat. Aztán, kb. 1987 végétől, megjelentek az egyéb hangszerek: egy szaxofon, egy plusz gitár stb. 1993-ra már egészen átalakult a zenekar: a két billentyűshöz három-négy közreműködő is csatlakozott, egyre inkább „hagyományos” együttes benyomását keltette a csapat. Na persze fennáll a kérdés: egy ilyen formáció mennyiben lehet hagyományos?!
Folyt.köv.......
