Az 1987-es album igazán meglepő, mégpedig azért, mert a TD itt újra alkalmaz éneket. Jocelyn B. Smith, egy fekete soul énekesnő vállalta a feladatot, hogy az együttes Blake-megzenésítéseit eldalolja. Nem tudta, mire vállalkozik…
William Blake a legnagyobb angol költők közé tartozik. Froesét megfogták a költő versei, ahogy mondta, a Tyger az ő gyermeke volt, amiért teljes egészében vállalja a felelősséget – így korrekt.
De akadtak gondok: rajta kívül senki sem értette igazán, miről is szól ez az egész. Smith többször is hisztirohamot kapott a stúdióban, miután nagy nehezen átrágta magát a misztikus és furcsa szövegeken, földhöz csapta a szövegkönyvet, ezt kiabálva: „Én R&B énekes vagyok, és nem csinálom ezt az iskolás szart!!!” Tény, hogy az ő műfajától a TD igazán távol áll. Nehéz munka volt a Tygert felvenni, de végül is sikerült, és kiadták az albumot, amit mi most meghallgathatunk.
Illetve, még egy megjegyzés: nem mindegy, hogy az olvasónak bakelit- vagy CD-változata van. Valószínűbb ugyan, hogy az utóbbi, de azért szólok, hogy a TD-nél is, mint minden együttesnél a 80-as évek vége felé, az albumok LP és CD-formája különbözött. A vinylen kevesebb a hely, így azon vagy rövidebbek a számok, vagy kevesebb van belőlük, esetleg más sorrendben kerülnek föl – ezek a műveletek 1987-92 körül mindennaposak voltak. Az utókor természetesen a CD-változatot őrizte meg, hiszen mindig az a teljesebb és jobb minőségű, térhódításával az LP egyre inkább kezdett félmegoldássá válni.
De lássuk a lemezt! Az első, rögtön a címadó számot halljuk – ez Blake talán leghíresebb verséből készült. (Szabó Lőrinc fordítása.)
Tigris! tigris! Éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?
Smith gyönyörűen énekel a dalban, bár a szintik ezúttal kissé háttérbe szorulnak, csak kísérő szerepet kaptak. Az énekesnő hangja később megkettőződik, sőt, egy egész kis kórust állítottak össze belőle Froeséék. Szép, hangulatcsináló nyitány, bár a hangszerelés lehetett volna színesebb is.
A London, az album leghosszabb száma három verset is magába foglal. Az első természetesen a „London”, amelyben Blake a város lakóiról beszél, melyek gyengék, kicsinyesek, földhözragadtak. Ezután egy darabig a szintik veszik át a szót, majd következik az „Amerika – egy jóslat” részlete, pár sor a végéről. A harmadik egy (látszólag) egyszerű dal, „A légy”. Ebben a költő egy kis légyhez hasonlítja magát. Tulajdonképpen semmi különbség nincs egy ember és egy kis bogárka között; ha táncolhat, énekelhet, örülhet az életnek (amíg le nem csapják), boldog. Talán nem is kell más a boldogsághoz… A szám hátralevő részében a szintiké a főszerep, természetesen, és – végre! – felbukkan Froese gitárja is, egy eléggé az előző albumra hajazó, szenvedélyes epizódban.
A B oldal egy instrumentális szerzeménnyel, a 12 perces Alchemy Of The Hearttal (A szív alkímiája) indul. Ebben már sokkal színesebb a hangszerelés, mint az A oldalon volt, ez némileg megnyugtató. A lassú dobgépre mind több és több szólam kerül rá – paradox módon ez a lemez legerősebb száma. A TD valahogy nem tud énekkel kibontakozni. Ez a dal egy szép, kerek billentyűs darab, és sajnos nem hiányzik belőle az ének, bár azt azért el kell mondani, hogy Smith sokkal szerencsésebb választás, mint annak idején Steve Jolliffe volt a Cyclone-nál. Az Alchemy Of The Heartban több tétel követi egymást. A lassú bevezető után egy zaklatottabb gyors, majd egy szentimentális lassú, Jarre-féle bugyborékoló és csilingelő effektekkel – a végén egy altatódalnak is beillő érzelmes zongoraszóló.
A következő a Smile. Smith ismét megszólal, és búgó hangja szépen összefonódik a szintetizátorok kavargásával. A játékos szekvenszer itt végre megjelenik – ez a TD védjegye! A dal szép levezetés, rövid, igazából nincsen csúcspontja (bár a TD szerzeményeinek szinte soha nincs ilyen).
Az LP itt végetér, de a CD-n kapunk még két instrumentális ráadást. A 21st Century Common Man (21. századi átlagember) két része egy-egy rövid kompozíció, ami őszintén szólva nem biztos, hogy feltétlenül kellett volna az albumra. Megint egy Le Parc-féle próbálkozás, ami igazából csak amolyan „futottak még” kategória.
Hát ez az. Véleményem szerint az album leglabilisabb pontja a befejezés. A két utolsó szám nélkül csonkának érzem a Tygert, de velük együtt meg sok. Talán nem ezt kellett volna tenni a végére… sajnos a Tyger egy kissé gyengére sikeredett… valahogy nem kerek, a levegőben lóg. Mindenesetre az Underwater Sunlight színvonalát (szerintem) nem sikerült megütnie. Túl mélyre akar ásni, és ehhez mindenképpen dúsabb hangzás kellett volna. Az előző album annyira friss volt! Ez meg inkább csak olyan erőlködés, hogy csináljanak valami mélyértelműt.
1987 még pár filmzenét is tartogat – a megjelenési sorrend nem tisztázott.
Először is, a Three O’Clock High. Froese, Franke és Haslinger ugyan elkészítette a zenét, de aztán a lemezkiadó nem tárgyalt velük az anyag megjelentetéséről, így aztán piacra került egy 42 perces album, ami nem kevesebb, mint 22 „dalt” tartalmazott. Tette ezt úgy, hogy ebből 6 nem is a TD szerzeménye volt.
A következő a Near Dark (Alkonytájt), ami már 1988-ban jelent meg, de 87-ben készült. Ez egy horrorfilm (ilyet se csináltak még!) vámpírokról, átváltozásokról, miegymásról… a TD zenéje ezúttal, ahhoz képest hogy filmzene, szokatlanul kidolgozott, kerek.
Ezután megint más stílus, a Shy People (Félénk emberek), Andrej Koncsalovszkij filmje. Ez egy new yorki újságíróról szól, aki a lányával Louisiana mocsárvidékére utazik, egy cikk miatt. Itt rátalál egy özvegyre a két fiával, akik szinte kőkori körülmények között élnek. A film misztikus, furcsa légköréhez tökéletes választás volt a TD.
Ekkor egy merőben új műfajban próbálták ki magukat: 1987-ben megjelent a Canyon Dreams videó, csodálatos felvételekkel a Grand Canyonról. A zene csak pár évvel később jelent meg, és az egyik szám szerzője nem más, mind Edgar Froese fia, az akkor 17 éves Jerome. Ő később fontos szerepet fog játszani a TD történetében. A Canyon Dreams meghozta a TD-nek az első Grammy-jelölést, amit naná hogy nem kapott meg. A a későbbiekben még 5 jelölés futott ki ugyanide – a TD-nek a mai napig nincs Grammyje. De hát Chuck Berrynek sincs, úgyhogy nem biztos, hogy erre kell hagyatkozni…
Folyt.köv...
