Ezt a CD-t úgy tessék hallgatni, hogy sokak szerint a 90-es évek legjobbja a TD-albumok hosszú sorában.
1999. június 12-én az együttes fellépett az osnabrücki KlangArt fesztiválon. Új anyagot játszottak – a meghatátozás szerint egyfajta „űr-valóság-filmzene” készült el, ami mindenféle képeket idéz fel a nézők/hallgatók fejében, és ezeknek úgymond a kísérőzenéje lesz. E zenét a NASA marsi sarkvidékre irányított küldetése ihlette. A kapszulát 1999. január 3-án lőtték föl (az album anyaga is januárban készült), és december 3-án kellett volna elérnie a vörös bolygót, de erre sajnos nem került sor, mivel útközben elvesztették vele a kapcsolatot – valószínűleg szoftverhiba miatt – de ez már a CD megjelenése után történt. A Mars Polaris zenéje állítólag a kapszula által készített fotók, videók alatt is fel lett volna használva, és bár az ígéret szerint az albumnak duplának kellett volna lennie, a végülis 72 percesen megjelent CD se túl rövid. A NASA szondája ugyan megsemmisült, de itt van nekünk a zene, ami legalább olyan érzékletesen mesél: a TD 25 év után ismét az űrben!
Az albumon tíz szám hallható, ami azt mutatja, hogy ezúttal egy fokkal hosszabb dalokat hallhatunk. Az első, a Comet’s Figure Head (Üstökösmag) már megadja a kezdő hangot. A fenséges, felfoghatatlan űr jelenik meg előttünk. Több helyen is olvastam azt a véleményt, hogy a TD-nek gyengék a new age-lemezei, de a recept a Mars Polarisnál érdekes módon mégis működik. Itt egyébként ismét csak Jeromét és Edgart halljuk.
A Rim Of Schiaparelli keveri a ritmusokat: az elején 4/4 vegyül 5/8-al, persze aztán egy 4/4 new age utazásba torkollik bele a dolog. Lám, megérte a két évi szünet!
Hangszerelés szempontjából is sok új dolog van: például a búgó, tompa hangzások, amelyek az űr hanglatát hivatottak ábrázolni, és valamelyest 70-es évek hangjaira emlékeztetnek (pl. a Pilots Of The Ether Belt legvégén); de egyébként is, az egész zenei szövet teljesen más, mint a Tyranny Of Beauty, vagy a Goblins’ Club.
A Deep Space Cruisernek is egészen új a ritmusa, a sziszegő dobmintával. Ilyen se volt még, az eddigi albumokon inkább a hagyományosabb rockos dobok részesültek előnyben. Előnye még az albumnak, hogy nem kerül túlságosan előtérbe a gitár. A TD alapvetően mindig is elektronikus együttes volt, épp ezért volt fura egy kicsit a gitár ilyen mértékben szólistává válása.
Az Outland szokatlanul kemény szám, de gyönyörű, amikor a szilárd dobminta fölött megszólalnak az áradó szintik. A szám cezúrája 4:30 után van, mikor az ismétlődő kis „csipogó” dallam megindul. A Spiral Star Date némileg a 80-as évekre hajaz, de a dob itt is modernizálja a történetet…
A Mars Mission Counter azok közé a számok közé tartozik (mostanában mindig van ilyen), ahol nem a refrénes szerkezet, hanem a hangulat a lényeg. A végén kórus van!
Hanem most ismerkedjünk meg az űrutazás negatív oldalával is. A baljós Astrophobia ugyanis nyomasztó hangjaival olyan, mintha egy emberről mesélne, akit akarata ellenére visznek keresztül az űrön száguldva, miközben ő émelyeg és pánikba esik. Fantasztikus szám.
A Tharsis Maneuver is a 80-as évekbeli szekvenszeres zenére emlékeztet – a TD retrózik? Az utolsó szám egy rövid, lírai levezetés – számomra ez a Marsra való megérkezést jelenti, a végtelen vörös tájakkal és hatalmas hegycsúcsokkal. A Cool At Heartra emlékeztet (emlékszünk? A Melrose befejező száma!).
Nos. A rajongók ugráltak örömükben az album megjelenésekor – végre egy CD, ami igazán Tangerine Dream! Tényleg nagyon jól mutatja be a végtelen űrnek a hangulatát. Froeséék most magukra találtak, ez a lemez sokkal jobb, mint a Goblins’ Club.
Ezután következett még egy filmzene, a Great Wall Of China. Ez elméletileg egy kínai dokumentumfilm zenéje, de mivel Kínában millió és egy ilyen létezik, a moziról nem lehet szinte semmit sem tudni.
Folyt.köv...
