Bizony, ez az album több okból is lezárásnak tekintendő. Először is, ez az utolsó Jive-lemez; másodszor, ezen a lemezen szerepel utoljára Chris Franke. 17 évig volt az együttes tagja, albumok tengerét készítették Froesével, most mégis szétváltak útjaik. Hogy ez miért történt, mindig is érdekelte a rajongókat. Nyilatkozatok szerint Franke szünetet akart tartani, Froesét viszont fűtötte a tettvágy (2010-ben is folyamatosan dolgozik a TD-albumokon); és valószínűleg Franke inkább a prgresszívebb irányok támogatója volt, míg Froese új utakra akart lépni, ahogy azt a következő albumon hallani fogjuk.
Az is lehet, hogy egyszerűen elegük lett egymásból. 17 év szünet nélküli közös munka után ez természetes. Nagyon ritka az olyan együttes, ami ilyen sokáig dolgozik folyamatosan, pihenők nélkül. Nem váltak el haragban – mint ahogy az is bizonyítja, hogy Froese a mai napig jó kapcsolatokat ápol minden volt taggal; bár ez mindvégig szigorúan munkakapcsolat volt, olyannyira, hogy pl. Froese csak egyetlenegyszer járt Franke lakásán ez idő alatt.
A Live Miles (az első kiadáson Livemiles) albumon két koncertből hallhatunk részleteket. Az egyik egy Albuquerque nevű kisvárosban, Új-Mexikóban (1986), a másik pedig a Berlin alapításának 750. évfordulója alkalmából tartott koncerten készült, 1987. augusztus elsején. Ez volt Franke legutolsó fellépése a TD-vel.
Ha elkezdjük hallgatni a lemezt, furcsa élményben lehet részünk. A Live Miles két egységből épül fel, de ez nem igazán mutatja, milyen is volt egy TD-koncert akkoriban. Több különböző hagulatú szakasz követi egymást, de természetesen már rég nincs meg az a kozmikus végtelenségérzet, ami a Polandon még ott volt… ez inkább már amolyan new age-stílusú rock. Bár, a 19:40 körül elinduló epizód még őriz valamit a régi TD-ből… Még egyszer, utoljára kapunk egy „igazi” TD-albumot. Bizony, a Live Milest mondhatjuk az együttes legeslegutolsó „klasszikus” lemezének. A zene itt már egyáltalán nem improvizált, azok a dalok, amelyeket csak koncerteken játszottak, szintén elpróbált szerzemények voltak, csak éppen nem kerültek lemezre. Ezt onnan lehet tudni, hogy sok koncerten játszottak ekkoriban olyan anyagot, amik mindig ugyanúgy hangzott, de stúdióalbumon nem halllható. (már a Logos is ilyen volt részben…)
A második koncert teljes anyaga „megjelent” a Tangerine Tree című, rajongók által terjeszett sorozat 38. kiadásaként. Ez alapján tudni lehet, hogy a koncertnek több rövid, újrakevert részletét hallhatjuk és hogy ezen a legendás fellépésen főleg a Le Parcról és az Underwater Sunlightról játszottak számokat, bár elhangzott a Smile egy instrumentális változata is, csak ezt itt nem halljuk. A végefelé a zene egyszercsak átúszik a Dolphin Dance-be, és képzeletben újra megcsodálhatjuk a játszadozó delfineket.
Én általában azért nem szoktam szeretni a koncertlemezeket, mert sok előadónál úgy néznek ki, mint egy Best of-album. A zenész eljátssza a 15 legnépszerűbb dalát és csókolom. Úgy látszik, a TD-nek is ugyanez volt a véleménye, hiszen a Live Miles-ra direkt olyan számokat mazsoláztak ki a koncertek anyagából, amit eddig nem hallhattunk. Éppen ezért üdítő kivétel a Dolphin Dance a végén.
Hát ez volt a Live Miles. És ez volt a hőskor. Franke 1987 augusztusában távozott, mert elfáradt, kiégett, elege volt a napi 12-15 órai munkából, elege volt mindenből. Kivált az együttesből, elvonult Spanyolországba, hogy eddig nemlétező magánéletét felépítse. Nem is foglalkozott zenével évekig. Azonban a 90-es években ismét hallhattak róla a rajongók, mivel a Babylon 5 című sci-fi tévésorozatnak ő készítette sok évadon át a zenéjét, amiből tisztességesen megélt. 1991-ben adta ki első szólóalbumát, a Pacific Coast Highway-t – a diszkográfiája felét a Babylon 5-albumok teszik ki.
Nem tudni miért, Froese és Haslinger nem kerestek senkit Franke helyett, hanem kettesben indultak tovább.
Illetve, ez nem teljesen igaz: az 1988-as észak-amerikai turnén csatlakozott hozzájuk Ralf Wadephul, egy berlini stúdiózenész. Őt nem szokták tagnak tekinteni, mivel nem sokkal a turné vége után távozott.
Így hát vége lett a Blue Years-nek. Froese és Haslinger távozott a Jive Electrótól, és bár lehet, hogy ehhez Franke távozásának is van némi köze, a lényeg az, hogy a TD új kiadója a Private Records lett, amelynek a vezetője nem más, mint Peter Baumann!
Na még mielőtt cigánykereket hánynánk örömünkben, elmondom, hogy Baumann egy hangot sem játszott ezalatt az idő alatt Froeséékkel, ő csak az üzleti részét intézte. Ezt az új korszakot azonban nem Private Yearsnek nevezték el a rajongók, hanem egy későbbi albumukról Melrose Yearsnek.
Folyt.köv!!!
