Az 1981-es Exittel elérkeztünk a TD talán legellentmondásosabb albumához. Ez a rövidke (36 perc) alkotás merőben más elődjeinél. A dolog ott kezdődik, hogy a lemezen egyenesen 6 szám hallható.

És ha elkezdjük hallgatni, egyik meglepetés éri a másikat: az új opusz hangzása először is olyan sivár, hogy az embernek szinte az életkedve is elmegy. A szörnyű az, hogy nem lehet tudni, vajon ez szándékos-e. Szeretném hinni, hogy igen, és nem csak az ötlettelenség okozza; engem igazol az is, hogy a felszerelés feltűnően szerény, holott a TD híres hangszerarzenálja méreteiről.

Kiew Mission… Az első szám más meglepetéssel is szolgál: emberi hanggal. Egy színésznő orosz nyelvű szöveget szaval – kontinensek, fogalmak, kifejezések sustorognak a hangszórókból, monoton szekvenszerrel aláfestve.

A második szám se eseménydúsabb: igazából ugyanaz a monoton motívum ismétlődik négy percen át.

A harmadik (Choronzon) azonban valószínűleg minden idők egyik legjobb TD-száma -  olyan ezt nekik, mint a Kraftwerk-nek a Das Modell. Rövid, rádióbarát és – valószínűleg minden 20 éven felüli magyar ismeri, hiszen évtizedeken át ez a szám volt az MTV Panoráma című hírműsorának főcímzenéje. Megemlítendő, hogy az Ultima Thule óta ez volt az együttes első kislemeze – tíz év karrier után…

A címadó szám érdekes módon az album legjellegtelenebb dala lett. Igazából semmit sem tudok róla írni, csak hogy sivár. És esővel végződik.

A Network 23 (23-as járat) sokaknak unalmasnak tűnhet, nekem valamiért mégis a kedvenceim közé tartozik. Elég derűs, csillogó, ezért egy kicsit ki is lóg az albumból.

A Remote Viewing (Visszatekintés) a TD egyik legkomorabb száma. Igazából ha háromféle hangszín van benne, sokat mondok. Annyira minimalista, hogy már nem is a TD, inkább Schulze vagy Philip Glass művei között lenne a helye…

Hangszerelését tekintve a zenében megszaporodtak az azt színesítő effektek, surrogások, csattanások, vijjogások. Ez Jarre-vonás, ő előszeretettel használta ezeket, nála szinte külön életet éltek.

Az Exitet sokan nem szokták szeretni, mivel hallgatása nem jelent akkora élvezetet, mint egy Tangram vagy akár a majd utána következő White Eagle. Mégsem ajánlanám hogy leírjuk, mert a Kraftwerk-szerű elgépiesedett világot nagyon jól ábrázolja, és más eredményt ér el, mint a másik négy embergép. Az Exit által megjelenített világ elrettentő, nyomasztó, míg a Kraftwerk inkább iróniával és némi fölénnyel, szinte parodizálva ábrázolja azt – ők mindig is híresek voltak cinizmusukról.

A lemezt hallgatva nekem egy sötét város vagy egy repülőtér jut eszembe, hidegen kivilágított alul- és felüljárókkal… újságot sodor a szél… elered az eső… a cseppek hidegen koppannak a fémen…

Ennél a lemeznél nyilvánul meg az, amiről fentebb már írtam: az a bizonyos kiskapu. Az Exit ritmusait gyakran nem a szokásos örvénylő szekvenszerek szolgáltatják, sokkal inkább diszkószerű ritmusokat hallhatunk – a rajongók ettől igencsak megrémültek. Szerintem feleslegesen, hiszen az Exit ettől még nem popzene. De az biztos, hogy ha összehasonlítjuk a mindössze két évvel korábbi Force Majeure-rel, szembetűnő a változás. Ez a lemez sokkal gépiesebb, komorabb, iparibb, lélektelenebb elődjeinél, ami egészen szokatlan az együttestől! Az opusz hangulata iszonyú hideg. Pont mint a hidegháború. Valahol tulajdonképpen nagyon is jól érzékelteti a 80-as éveknek az ebből fakadó feszültségét – az Exit mindenképpen összetéveszthetetlen.

Az albumból egyébként állítólag több ezer darabot osztogattak ingyen Oroszországban – politikusoknak, polgároknak, mindenkinek. Le a hidegháborúval!

Várható volt, hogy a sok szekvenszerezés előbb-utóbb ilyesféle zenébe torkollik. Arra csak Klaus Schulze volt képes, hogy ettől távol tartsa magát – az ő szerzeményei a mai napig minimum 20 percesek és olyanok, mint a TD a 70-es években, persze korszerű felszereléssel.

Folyt.köv...