A lefordíthatatlan című 2007-es albummal kapcsolatban a Pink Floyd-fanoknak beugorhat Syd Barrett neve. A pszichedelikus zseni csak két évig (1966-68) zenélt az együttessel, de annak későbbi teljes negyven éves pályafutására rányomta a bélyegét. Ez a CD egyfajta tiszteletadás, emlékezés rá, mivel Syd Barrett 2006. július 7-én gyomorrákban elhunyt.
Talán emlékezünk még rá, hogy a kezdet kezdetén, 1967-ben Edgarék imádták a Barrett-féle Floyd kísérletezéseit. Ez annyira más, annyira egyedi volt, és mivel a TD is valami egyedit akart csinálni, nem csoda, hogy nagy hatást tettek rájuk. A TD első tíz-tizenöt évében lépten-nyomon Pink Floyd-hatásokat fedezhetünk fel: az Alpha Centauri fuvolája 1971-ből, a Fauni-Gena atonalitása 1973-ból, a Rubycon ambientje 1975-ből… a későbbi „tisztább” albumok már kevésbé Floyd-szerűek, de azért még a 80-as években is fel lehet fedezni egy-egy ilyen foltot. Barrett, miután drogfüggősége miatt kivált a Pink Floydból, 1970-ben még összetákolt két albumot (The Madcap Laughs és Barrett). Innen a Madcap's Flaming Duty címe.
Az előadógárda ezúttal Froesén és Quaeschningen kívül Linda Spából (szaxofon), Iris Camaa-ból (dob), Bernhard Bleibl-ből (gitár) és még két buzuki-játékosból, valamint Chris Hausl-ból áll, aki az egész lemezen át énekel. Igen, ez megintcsak nem instrumentális album – a szövegeket egyébként különféle 17. és 18. századi angol költők verseiből válogatták – ezért is mondta Edgar ezt a valaha volt „legangolabb” TD-albumnak.
A Madcap’s Flaming Duty két változatban jelent meg: hagyományosann CD-ként, de van egy olyan változat is, ahol egy DVD-t is mellékeltek. Ezen a DVD-n az album felvételeiről, amolyan „stúdiókoncertről” láthatunk felvételeket, megszakítva különféle videoklipekkel.
Az albumon 12 számot hallhatunk. Mindegyik dal viszonylag lassú tempójú, a szövegeket Bianca Acquaye válogatta. A költők legtöbbje nem túl ismert Magyarországon, de Walt Whitman és Percy Shelley nevét azért remélem, hallottuk már. És persze, William Blake. Ővele már találkoztunk, hiszen 1987-ben, pont húsz éve az egész Tyger album az ő verseire épült. Itt is hallhatunk tőle kettőt is, míg a többiektől csak egyet. Az Őrült dalt (Mad Song) le is fordította Képes Géza:
A zord szél zúg,
Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget. Stb.
A másik a Hear The Voice (Halld a hangot), erről nem találtam magyar fordítást.
Sir Philip Sydney, az Astrophel And Stella írója, a 16. században élt, az angolok kedves reneszánsz költője. Dante G. Rosetti, aki a The Blessed Damozelt írta, a 19-20. század fordulóján alkotott, rajzokat és verseket. Thomas Stanley (The Divorce), a reneszánsz fénykorában, a 15. században élt nemes, híres mecénás volt, maga is írogatott verseket. Edmund C. Stedman, az A Dream Of Death költője, viszont 300 évvel később, a 19. században írt. Walt Whitman (One Hour Of Madness) kortársa volt, aki forradalmi újítást hozott a költészetbe kötetlen ritmusú és szerkesztésű szabadverseivel. George Herbert (Man) mindössze 40 évet élt a 17. század elején. Pap volt, tehát főleg vallásos témájú verseket, himnuszokat szerzett. A Hymn To Intellectual Beauty elkövetője, Shelley a híres tavi költők egyike volt, míg Emerson, a The Problem c. vers szerzője és az utolsó szám ihletadója a transzcendentalista mozgalom meghirdetője, így nem csoda, hogy Edgarnak megtetszett.
Mint látjuk, a versek eléggé szerteágaznak időben és témában is. találunk köztük barokk értekezést az emberről, himnuszt az intelligenciához, romantikát, klasszicizmust, mindent, amit az angol költészet felölel. Csak éppen Shakespeare-t nem, de mindegy.
Zeneileg az album kissé egysíkú és mivel 75 perces, egy kissé túlméretezett is. Chris Hausl hangja nagyon szép, de nem igazán mutatja azt a sokszínűséget, ami benne van a versekben. A zene viszont annál inkább, mivel Edgarék azért elég profik – sokféle hangulatot megjelenít a muzsika, a vallásos témánál pátoszos, Whitman őrület-versénél eszelős: ez a legjellegzetesebb száma az albumnak.
Azonban a legmeglepőbb pont a Lake Of Pontchartrain. Ez egy ismert ír népdal, kb. olyan nekik, mint nekünk a Csitári hegyek alatt, és gyönyörű. Talán a lemez legszebb pillanata, és a TD-nek a legkevésbé német szerzeménye.
És a hangszerelés. Erre az albumra már szinte a „síppal-dobbal” kifejezés is ráillik, annyiféle hangszert hallunk a szintetizátorokon kívül: Linda spa fuvolázik és dudál, Iris Camaa dobol, Bernhard Bleibl gitározik és hegedül… itt már szinte semmi sem árulja el, hogy német együttesről beszélünk, jóllehet minden zenész német a korongon…
Meglepő módon számonként meg vannak jelölve a szerzők: 5 Quaeschningtől, 6 Edgartól, és egy népdal.
Mindent összevetve: az album hossza miatt talán inkább háttérzenének való, és fájdalom, de Hauslt nem tartom szerencsés választásnak. Bár az tény, hogy ismét csak egy nagyon egységesen, precízen, körültekintően megszerkesztett albumról van szó. Igen, a TD 40 éve évente adja ki lemezeit, mégis kevés az összecsapott közülük. Egy biztos: a Madcap’s Flaming Duty még a TD-ből némileg kiábrántultraknak is elnyerte a tetszését – mégiscsak méltó egy jubileum megünneplésére.
És én biztos vagyok benne, hogy az ötvenediket ugyanígy meg fogják ünnepelni…
Folyt.köv
