Ehhez az albumhoz szükségeltetik némi bevezetés.

Az Underwater Sunlight állítólag Franke lakásán történt jammelésekből állt össze. A zene valahogy annyira a tenger alatti világra emlékeztetett, hogy az albumot végül e koncepció szerint rendezték el. A korong még valami miatt fontos: ezzel szabadult be a TD a new age világába, és gyakorlatilag máig ott van.

Gyorsak voltak, hiszen ez a lépés sok progresszív előadónak eszébe jutott, de csak a 90-es években. A 80-as évek második felében ezek a zenészek inkább a pop irányába próbálkoztak több-kevesebb sikerrel, mivel ekkor még a new age kevésbé volt ismert – az első igazán nagy művelője a japán Kitaro, ő ekkor indult be. De amikor a 90-es évek elején a román származású Michael Cretu projektje, az Enigma (tévedés, hogy ez együttes!) albumai hatalmas sikereket értek el, hirtelen több előadó fordult efelé az irányzat felé, pl. Vangelis, Mike Oldfield, Rick Wakeman stb.

De mi is ez a new age?

Ez is egy olyan kifejezés, mint amilyenekkel az PestiEst-féle lapok dobálóznak úgy, hogy az olvasók felének fogalma sincs a jelentéséről.

A new age Amerikában egyfajta hitvallásnak indult az 1970-es évek második felében, miszerint a világ elért a Vízöntő korába, ami alapvető változásokat, békét és nyugalmat fog hozni. Ennek a részletes tárgyalásába most nem mennék bele, foglalkozzunk a zenei részével.

A new age zene egyfajta „balzsam a léleknek”, megnyugtató, derűs, optimista. Az effajta muzsikát szokták használni masszázshoz, relaxációhoz, kikapcsolódáshoz. Ha valaki átfogó képet akar erről kapni, mindenekelőtt Kitaro vagy Andreas Vollenweider lemezeivel ismerkedjen, utána kísérletezhet másokkal is, pl. a fentebb felsorolt művészekkel. Vagy az Underwater Sunlighttal, amit el is kezdhetünk hallgatni. Mottója egy zen '’feladvány'’: két kezed összecsapásával hangot kelthetsz. De hogy hangzik egyetlen kéz?

A lemezen ezúttal 6 dalt hallhatunk, kettőt az A oldalon, négyet a B-n. az A oldal két dala (Song Of The Whale) összetartozik, egységet képez, bár nem folyik egymásba. A szám első másodperceiben hallhatjuk: itt már megint valami új kezdődik. Egy szapora, hullámzó, tajtékos szekvenciát hallunk, amire süvitő hangok kontráznak. E bevezető után egy lassú, gitár- és billentyűs (és nem szekvenszer!) központú new age lazulás következik. Gyönyörű szám, és homlokegyenest eltér az előző albumoktól, a Le Parc progresszív-agresszív erőlködésétől… a TD Haslingerrel ismét magára talált. A zene immár nem olyan dübörgően monoton, már nem olyan fontosak a szekvenszerek. Ha vannak is automatizált hangszerek, azok is inkább dobok. Tény, hogy ez a zene valahogy jobban illik a 80-as évek stílusába, mint az előzők, amik még a 70-es évek hagyományaihoz próbáltak ragaszkodni. Bár Haslinger tagadja, hogy bármilyen változást okozott a TD-nél – ahogy ő mondja „mindig is Edgar volt a lángész és a vezér”, de az Underwater Sunlight akkor is jelentősen különbözik stílusában elődeitől, ez az eddigi legdallamosabb TD-album.

A második rész már szinte meghatóan szép zongora(!)szólóval kezdődik, Haslinger jóvoltából. Annyira érzelmes, hogy csak ámulok és bámulok, hiszen a TD, ha voltak is líraibb témái, ennyire szentimentális még sosem volt. A dalt bálnahangokra emlékeztető effektek zárják le.

Érdekes, hogy Haslingert nem jelölték szerzőként, talán mert már elkezdtek dolgozni az albumon, amikor megérkezett.

A következő dalt koncerteken is gyakran játszották, még kislemezen is megjelent, népszerű volt a rajongók körében. Dolphin Dance – Delfintánc. A monoton dobmintára játszott csillogó dallamok és akkordok gyönyörűen jelenítik meg a vízben játszó, abból kiugráló delfineket. A B-oldal legerősebb száma.

Ride On The Ray (Lovagolj a sugáron). Ez valahogy szervesen kapcsolódik az előző dalhoz, ugyanazzal a hangszereléssel. A Scuba Scuba-t komolyan mondom, nem értem. Nem rossz a szám, de mégis, mintha megfagyott volna, és nem tart sehová. Inkább csak úgy lóg a levegőben. De legalább a címe elmés: a SCUBA a könnyűbúvárok légzőkészüléke angol nevének rövidítése, és megkettőzve úgy hangzik, mint valami csendes-óceáni sziget.

De a finálé (Underwater Twilight – Vízalatti alkony) hatásos. Lassan, bálnahangokkal kezdődik, és fokozatosan lépnek be a szekvenszerek, dobok, főszólamok. A gyönyörű zongorafutamok valószínűleg Haslingertől származnak – bár lehet, hogy programozottak? Végül az egész elúszik a messzeségbe, mint egy rája…

Egyvalamit meg kell jegyeznünk. Innentől kezdve a TD rajongótábora nagy változáson ment át. Nem mondom, hogy csökkent, hiszen még ma is teltházakkal koncerteznek, inkább kicserélődött. A progresszív agyasok elfordultak tőlük, mert ez a lájtos new age nem illik az ő ízlésükbe (nekem személy szerint ez az album az egyik kedvencem). Sokan mondják, hogy ez a lemez nem több, mint unalmas, hosszas prüntyögés. Hát, ők tudják. Szerintem nagyon is logikus lépés volt ez a Le Parc kudarca után. Szóval, a régi rajongók közül sokan elfordultak az együttestől, de az Underwater Sunlighttól kezdődő korszakukban szereztek helyettük más rajongókat, hiszen sok olyan ember is volt, akinek pont hogy a new age tetszett jobban, mint a progresszív.

Mondhat bárki bármit, az album igenis gyönyörű!

A listahelyezésekkel (az album valahol a 90. hely körül járt Angliában) különben nem kell foglalkozni, ha megnézzük, hogy Klaus Schulze meglehetősen avantgárd, de zseniális lemezei a  közelébe se jutottak a listáknak. De a jelek szerint mégis megél belőle, hiszen lassan 40 éve adogatja ki szorgosan albumait. És ő a legnagyobb német elektronikus zenésznek van kikiáltva!

Folyt.köv...