1974, te csillag… mondhatnánk (kis túlzással) Petőfivel. Ebben az évben született meg a TD ötödik, sokak szerint a legjobb… khm, na jó, mindenesetre legsikeresebb albuma.
Mikor a TD a ködös Albionba költözött, nagy lökést kapott a karrierjük: megvásárolták az akkori zenei világ csodáját, a Moog szintetizátort – nem mástól, mint Mick Jaggertől, Peter Meiselen keresztül. A Rolling Stones frontembere mindössze egyetlen filmzenéhez használta, de elege lett belőle, mivel a szinte csak kábelerdőből és embermagasságú gépezetekből álló gigászt nem volt éppenséggel könnyű kezelni. Viszont tudta, kihez forduljon: az elektronika iránt igencsak érdeklődő kísérletező együtteshez, a Tangerine Dreamhez. „Lehet ezzel slágert csinálni?” kérdezte Meisel Froese szerint. „Dehogyis, ezért jobb, ha eladod nekünk.” Így jutottak hozzá a hangszerhez, amit jóformán kezelni se tudtak, de valahogy mégiscsak összehozták belőle a zseniális Phaedrát.
Azonban a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, amikor a fiúk bevonultak a Virgin stúdiójába, a The Manorba. Most már volt ugyan saját Moog szintetizátoruk, de jócskán nehezítette a felvételt a sorozatos áramkimaradás, a hangszerek rendkívüli érzékenysége a hőmérsékletre, valamint a Mellotron mechanikájának kényessége. Oroszlánként küzdöttek a technika ördögével, aminek eredménye volt több hét után nem több, mint 6 percnyi felvétel.
Na nem. Ennél azért gyorsabb munkára volt szükség. Így hát fogták magukat, és felvettek 18 percnyi improvizációt, valahogy úgy, mint a koncerteken. Ez lett a ikonikus Phaedra, a TD első „slágere”, ami szokás szerint az egész A oldalt elfoglalta.
Amint megszólal a zene, egy egészen más, még az előző lemezektől is különböző világban találjuk magunkat. Hát igen. A TD végre magára talált. Megszólal a mellotron, a Moog, az orgona, és egy sosem hallott (még a TD-től sem) szövedékbe fonódnak össze. a Moog pulzál (a szekvenszer-funkciót a Zeiten még nem használták), kavarog, lüktet az egész, és valahogy sokkal könnyebben befogadható, mint az Ohr-lemezek. Talán a Moog sokkal melegebb, emberközelibb hangja miatt. Igazi űrhangulat. Ez az, amiről a TD igazán híressé vált. Agytájképek, örvénylő látomások jellemzik a lemezt.
A B-oldalon ismét 3 rövidebb szerzeményt hallhatunk. A szép hosszú című Mysterious Semblance At The Strand Of Nightmares (Rejtélyes hasonlóság a rémálmok partján) egy szintetikus tengert jelenít meg. A hullámverés nagyon meggyőző, de a zene (nekem legalábbis) mégse egy valódi óceán képét idézi, hanem valami földöntúli, sötét, meghatározhatatlan tájat. A Movements Of A Visionary (Egy látomás fázisai) című számban ismét a Moogé a főszerep. Szaggatottan suttog, sustorog, aztán megszólal egy Phaedra-szerű szekvenszer-bugyborékolás. A lezárás, a mindössze két perces Sequent C’ Baumann szülötte. Fuvolajátékát megsokszorosította és visszhangosította, amivel nagyon-nagyon furcsa, misztikus, földöntúli hatást tudott elérni.
Na persze, az embernek eszébe juthat: nem drogos zene ez? Hát, az is. Akkoriban még virágzott az LSD, a marihuána és társai, ezeknek sok használója szeretett TD-zenére betépni – de valahogy nincs gusztusom a dolognak ezzel a részével foglalkozni.
A lemez hangzása sokkal tisztább, szebb, hallatszik, hogy profibb felszereléssel lett felvéve. Franke immár nem játszik dobokon – az ő feladata ezentúl főként a szekvenszerek kezelése lesz.
A címválasztás egyébként meglepő. Phaedra a mítosz szerint második felesége volt Thézeusznak, az athéni királynak. Beleszeretett Hippolütoszba, Thézeusz előző feleségétől, Ariadnétól származó felnőtt fiába. Ezt be is vallotta az ifjúnak, aki visszautasította őt. Ezen feldühödve Phaedra bevádolta férjénél, miszerint Hippolütosz meg akarta őt erőszakolni (figyelünk a Putifár-párhuzamra?). Thézeusz haragjában apját, Poszeidónt kérte, hogy büntesse meg a fiút. Mikor a rágalmazásra fény derült, Phaedra felakasztotta magát… Nem valószínű, hogy a zenének bármi köze lenne a történethez, talán inkább csak jól csengő címet akartak adni az albumnak, ami aranylemez lett, anélkül, hogy a rádió akár egy hangot is játszott volna belőle, ami nem kis teljesítmény.
1974 vége felé a TD rocktörténeti szempontból fontos dolgot tett: végigcsináltak egy francia-angol turnét, amely során templomokban és katedrálisokban léptek fel. Zenéjük misztikussága és gótikája illett a környezethez, és páratlan hangulatú koncerteket tartottak. Ez eddig rendben is volna. A bajok ott kezdődtek, amikor a közönség beszabadult. A rajongók ordenáré viselkedése meggyőzte a szervezőket, hogy több ilyen turnéra nincsen szükség. Volt olyan templom is, amit újraszenteltek a koncert után. Állítólag maga a pápa kérte az együttest a turné megszakítására… Ezután néhány hónapig Michael Hoenig helyettesítette Baumannt, aki elutazott Ázsiába.
Ebben az időben a Chichesteri Fesztiválszínház előadta az Oedipusz királyt – némiképp rendhagyóan, mivel a TD-t kérték fel a kísérőzene elkészítésére. Ebből csak a nyitány jelent meg egy 25 évvel későbbi válogatásalbumon, de a korabeli kritikusok el voltak ájulva a TD új, szokatlan és összetéveszthetetlen folyamatzenéjétől.
Az év még egy szempontból fontos: nagyjából a Phaedrával egy időben adta ki a Virgin Froese első szólólemezét, Aqua címmel. Ez az opusz Edgar egyik legismertebb szólója, és zeneileg ugyan eléggé hasonlít a TD albumaira, de atért fellelhető benne egy-két egyénni vonás; pl. a 17 perces címadó számban a Froese fürdőszobájában felvett vízcsobogás mellett a TD-hez képest sokféle hangzás úszik egymásba, magas, mély, pergő, szaggatott és folyamatos. A B-oldalon az NGC 891 című számban pedig egészen új hanghatásokat hallhatunk: repülők, amelyek a sztereó fülhallgatóban nemcsak hogy jobbra-balra, hanem hallhatóan fel-le szállnak. Ez forradalmian új volt, még a Pink Floyd is csak majdnem egy évtizedre rá kezdtett el ilyesmit használni!
Nem tudni, miért volt olyan fontos Froesének, hogy szólókat adjon ki, mikor volt egy saját együttese, amelyben ő volt a vezér, ámbár nem is készített sokat. A 80-as évek elejéig még viszonylag egyenletes tempóban adogatta ki saját korongjait, de aztán hosszú időre felhagyott ezzel.
Folyt.köv...
