Figyelem: fontos albumhoz érkeztünk. Több okból is. Az első: a Hyperborea egyfajta visszatekintés az eltelt évekre. A második: az utolsó Virgin-albumról beszélünk. A harmadik: egy kivételesen szép albumról van szó. Tényleg.
Hogy miért mondom ezt? Egy (félig-meddig) új TD hallható rajta. A felszerelésbe beköltöztek a digitális eszközök, és a hangszerelés hirtelen sokkal gazdagabb lett. Mottó: „Légy fegyelmezett!” Buddha.
A nyitó No Man’s Land Afrika hangulatát hozza el: bongó és marimba-szerű hangzások, a ritmus lendületes, a sok hangszín szép, teljes zenei szövetet alkot. A kompozíció ugyan 9 perces, de egyáltalán nem tűnik annyinak. A hangszerelésben további változás, hogy a színesítő effektek, surrogások, burrogások eltűntek, helyettük megduplázódott a szólamok száma. Eddig nem hallott hangszínek kígyóznak elő – egészen más miliőjű zene, mint amit a White Eagle-ön vagy a Logoson hallottunk. Az egész egy kavargó, vidám zeneünnep.
A következő, címadó szám egyszerűen gyönyörű. A Hiperbo-reoszok a görög mitológia szerint az északi szél mögött élnek, az örök napsütés paradicsomában. Az embernek egy homokos tengerparton lenne kedve elnyúlni, álmodozva nézni a kék eget és a még kékebb vizet… bizony, a hüperboreoszok nagyon jól élhetnek. Bár a kompozíció második része mintha azt sugallaná, hogy ennek is vége szakad egyszer, mi nem vagyunk örökéletűek, mint ők… De ezt valószínűleg csak én hallom bele. A dalban Froese gitárja is előkerül.A harmadik szám igencsak rövid. Derűs, könnyed, a maga 4 percével felkészít a fő attrakcióra, a 20 perces Sphinx Lightningre (Szfinx villám). Ez a szám képviseli igazán a nosztalgiát, a visszatekinést az essig elért eredményekre. A zenekar egész oldalt betöltő kompozíciói közül ez a legjobban megszerkesztett. Ugyan felfedezhető benne némi tagoltság, ezek a szakaszok annyira összefolynak, hogy elválaszthatatlanná válnak. De mégsem hat rögtönzésnek! Címéhez hűen a kezdő hang egy villámcsapás. Majd még egy. Majd még egy. Ismét a Pink Floydhoz hasonlíható a dolog, sőt, ismét csak az Echoes-ra: ott zongora által hallatott vícseppekből bontakozott ki gyönyörűen a kompozíció, mint ahogy itt a villámcsapásokból. ezután egy dobminta ismétlésével teljesedik ki a zene, hogy aztán ismét egy tengeri látkép táruljon elénk. A zene számomra egy világítótornyot is felidéz, ahogy a fénysugara lassan forog körbe a vízparton. Ebből fokozatosan egy újabb dobminta tekereg ki, a víz buggyanásaival. Ennek mintegy a levegőben való szétszóródása zárja le a Hyperborea-t.
Ez az album annyiban jobb a White Eagle-nél, hogy egyik oldal se „nő rá” a másikra. Ott a Mojave Plan volt a tulajdonképpeni húzódal, a B-oldal csak amolyan farvízi hajósként vegetált. De a Hyperborea-n nem ez a helyzet: itt nem tudom megmondani, melyik oldal sikerült jobban, hiszen mindkettő egyformán klassz. A három rövidebb szám hajszálpontosan ellensúlyozza az egy hosszút: az arányokat Froeséék most nagyon eltalálták. Csillagos ötös jár a Hyperborea-ért.
Még mielőtt elválnának útjaik, a Virgin megjelentetett egy kislemezt, ezúttal újra a Tatortból. A két szám (Daydream és Moorland) gyakorlatilag eltűntek a TD hatalmas életműve kavalkádjában.
A szerződésbontás után (vagy lehet, hogy pont tíz évre szólt?) a TD igencsak belehúzott. Mármint úgy értve, hogy innentől kezdve sorozatban gyártják a filmzenéket. Sajnos ezek nagy része egy, maximum két mondattal elintézhető, mivel szinte kizárólag amiatt készültek, hogy legyen miből fenntartani a hatalmas felszerelést, művészi értékük önmagukban igencsak kétséges.
Az első ilyen, a legeslegutolsó Virgin-kollaboráció, a Risky Business (Kockázatos üzlet) volt. Ez Tom Cruise első igazán sikeres filmje, amiben az általa alakított 17 éves főhős felnőttnek érzi magát, miután szülei elutaztak nyaralni. A házban természetesen minden fejtetőre áll: callgirlök, bulik, vízbe zuhant autók színesítik az életet. A filmzenét nem csak a TD készítette, sok más előadó is (Muddy Waters, Jeff Beck, Prince stb.) is besegített – bár elképzelhető, hogy a TD volt az egyetlen, amelyik kifejezetten ehhez a filmhez írta azt a pár számot.
A következő a Wavelength (Hullámhossz). Ez egy elég középszerű, Harmadik típusú találkozások-szerű sci-fi Mike Graytől. Az albumon 16 egy-két perces töredék hallható. Megjegyzés: a TD-nél szokás volt (ezt már a Thief-nél is láttuk), hogy a filmzenékhez saját aktuális zenéikből is készítettek feldolgozásokat. Ezen az albumon egymást követik az ismerős részletek a Tangramról, a Quichotteról, az Exitről.
Ezután következett, már 1984-ben, a Firestarter (Tűzgyújtó), nem más, mint Stephen King regénye alapján, a tízéves Drew Barrymore főszereplésével. A kislány ahol akar, ott minden segédeszköz nélkül tüzet tud gyújtani, ami természetesen kellemetlen következményekkel jár.
És még mindig nincs vége: a következő filmzene a Flashpoint (Gyulladáspont), Kris Kristoffer-sonnal és Treat Williams-szel. Ez az album igazi ritkaság: a lemezek, kazetták, CD-k gyakran hibásan kerültek a boltokba, így sok kiadó törölte is ezt az LP-t a katalógusából. Pedig a Flash-pointból még kislemez is létezik! A TD filmzenéit kisebb cégek, legtöbbször a Varése Sarabande jelentette meg, de mások is a magukénak tudhatnak egyet-egyet.
A filmzenék ugyan magukban őszintén szólva kissé unalmasak, de a TD védelmében el kell mondani, hogy tisztességesen megcsinálták őket, mert a feladatukat, azaz a filmek aláfestését rendkívül jól teljesítik! És még valami. Ha meghallgatunk egy-két soundtrack-albumot, hallhatjuk, hogy teli vannak olyan apró és kiváló, de kidolgozatlan ötletekkel, amiket később felhasználhatnának a stúdióalbumokon, hogy valami igazán jót hozzanak létre. És hallva az ezután következő albumokat, azt hiszem, ezt nem nagyon tették meg.
Na de most már elég, lépjünk tovább. A TD következő kiadója a Jive Records lett, aminek kék logójáról a rajongók Blue Yearsnek nevezték el az új korszakot. A Jive-lemezek később kikerültek a cég ellenőrzése alól, és a CD-változatokat már más kiadók jelentették meg: Amerikában már a bakelittel egyidőben a Relativity, Európában a 2000-es években a Castle és a Sanctuary.
Folyt.köv...
