1972-t írunk. A zenei szaklapok és a rajongók a TD harmadik, felettébb furcsa albumával vannak elfoglalva. A dupla album négy oldalán ugyanis alig történik több esemény, mint egy Andy Warhol-filmben.
A Zeithez hasonló albumot együttes azóta sem készített. Alcíme: „Largo in four move-ments”, azaz Largo négy tételben; ez a kifejezés a zenében nagyon lassú, széles, hömpölygő előadásmódot jelent. Az album ennek maradéktalanul eleget tesz: ömlő hangzuhatagok, orbitális orgonahangok, a VCS 3 és a Moog recseg-ropog és dübörög… Moog?
Hát igen. Robert Moog találmánya az a szintetizátor, amit (elvileg) orgonatudással bárki használhat. Egyetlen hátránya, hogy a méreteiben egy háromajtós szekrényhez hasonló.
Florian Fricke hozta magával ezt a monstrumot, egyelőre csak kölcsönbe. Az együttes persze azonnal rávetette magát a hangszerre, és ami hangot sikerült kicsikarni belőle, az gyakorlatilag egyenesen a lemezre került.
Az első tételt (Birth Of Liquid Plejades) meglepő módon csellók indítják. Egymásba úsznak a remegtetett hangok, amik közé, mint a köd a lombok közé, beleúszik, beleolvad a Moog mormoogása. Aztán egy szomorú orgonaszólam veszi át a szót. A többi tételben sem történik ennél sokkal több.
A legmegdöbbentőbb tétel mégis az utolsó, a Zeit. 17 perce alatt gyakorlatilag semmi változás nem történik. Az egész album annyira statikus, mint egy kontinens, ami felfoghatatlanul lassan, de változtatja a helyét; vagy mint egy bolygó, ami évmilliókig nem csinál mást, csak kering és kering a semmiben. Vagy az atomok, amik szintén ezt teszik.
Idő mint olyan nem létezik. Csak a fejünkben van valamiféle igyekezet, hogy megkülönböztessük az egymás utáni pillanatokat, de ahogy egymillió pontból sem lesz egyenes, úgy véges, azaz felfogható számú időpont sem jelent folytonosságot. Az idő ugyanolyan felfoghatatlan valami, mint a világűr. Talán ezért is került egy napfogyatkozás képe a borítóra, órák helyett.
A borítót különben Froese tervezte. A mai napig ő és a felesége, Monica készítik el a borítók képeit, ami érthető, ha Froese grafikusi végzettségét nézzük.
Az album a mai napig rendkívül megosztja hallgatóságát. Van, aki zseniális alkotásnak, a TD csúcsának (máris?) tartja; van, aki álművészetnek, öncélúnak mondja, és van, aki annyira nem tud vele mit kezdeni, hogy jobb híján viccnek veszi. De abban megvan az egyetértés, hogy a Zeit mindekire nagy hatással van, aki meghallgatja.
