Ha föltesszük a lemezt, az első pillanatban hátrahőkölünk: a hangszóróból ugyanis vokóder süvölt egy elég szürreális szöveget. És elindul a zene…
De milyen zene! Dob (a stúdiózenész Klaus Krieger jóvoltából), ének, Pink Floydos lassú tempó (lásd Shine On You Crazy Dia-mond). Hát bizony, az új album sokkolt, a rajongók rá sem ismertek kedvenc együttesükre.
Na jó, azért ne ássuk el a zenekart, a maga nemében nem olyan rossz az album. Találkoztam olyan egyénnel, akinek a TD-től kizárólag a Cyclone volt meg, és eléggé feldícsérte. Nos, akik még nem találkoztak az együttessel, azokra esetleg mély benyomást tehet, és ezért nem is kell őket kárhoztatni; de a „szakavatottak” viszont igencsak csóválhatják a fejüket. A Cyclone nem egy jellegzetes TD-album. Közelebb áll a Pink Floydhoz, vagy Jarre-hoz.
A TD védelmében azért el kell mondanunk, hogy igencsak kitettek magukért. A jó cél érdekében mindent elkövettek: elképesztően sok hangszert kezelnek az albumon, aprólékosan megszerkesztették, ügyelve arra, hogy minden új szerkentyűt be tudjanak mutatni. Éppen ezért jóval kevesebb az improvizációra utaló jel.
Az első szám kezdeti sokkján túljutva, a középrész némileg TD-szerűbb, bár itt is ront az összképen Jolliffe hörgései és ordítozása, és a fafúvósok se passzolnak bele teljesen. Szinte halljuk az erőlködést, hogy valami mást, valami újat alkossanak. Hát – ízlések és pofonok. Különben érdekes módon itt nincsen címadó szám…
A második dal azonban, elnézést kérek, de katasztrofális. Még jó, hogy csak 5 perc. Technopop, Jolliffe őrjöngése – könyörgöm, inkább fuvolázzon… Ennél a számnál komolyan nem értem, hogy a fantasztikus Phaedra-Encore sor után Frosééknek hogy juthatott eszébe pont ez?
Az utolsó, ismét csak egészoldalas szám a Madrigal Meridian. Erről a kompozícióról sokat írnak az őszintén szólva kissé beképzelt mindentudó szakik, én megpróbálok kicsit közérthetőbben. Hálistennek, itt Jolliffe csak hangszerein játszik, és nem énekel. A szám olyan, mint egy kirakat: akkurátusan felvonultat minden új szintetizátor-csodát, és a kompozíció most sokkal tudatosabb, nem olyan esetleges, mint elődjein volt. Egy tipikus TD-féle elmosódott résszel indul, de aztán felpörög, nincs megállás, Krieger dobpüfölése kíséri végig a szám több mint felét. A vége háromszorosan van lezárva. Először egy 6/8-os keringés, majd egy szinti ismételget egy szomorú motívumot, de még mindig nincs vége. Egyetlen síró szintihang zárja le az albumot.
Az összkép mindenképpen kezd letisztultabb lenni, már nem olyan kábult a zene, mint a Stratosfear-en és az Encore-on volt. De a Cyclone sajnos a tipikus „sokat markol, keveset fog” eset. Nagyot akar durranni, de valahogy a levegőben marad. Az ének felhasználásával egyébként egy évvel később Klaus Schulze is megpróbálkozott (Dune), de ugyanúgy járt, mint a TD. Froese később be is vallotta: „Ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit [Baumann távozása után] tehettünk.”
1978-ban megjelent Froese újabb szólólemeze Ages (Korok) címmel. A lemez ezúttal dupla volt, és a jelek szerint ez sem mentette meg a helyzetet, az album ugyanarra a sorsa jutott, akárcsak a Cyclone…
Folyt.köv!!!!!!
