A némileg melléfogásnak bizonyult Cyclone után a TD tovább próbálkozott: Jolliffe-et menesztették, így újra trióként vágtak neki új albumuknak, ami ismét teljesen instrumentális. Ez az első album, amit a TD duóként adott ki: Froese és Franke neve mellett Klaus Krieger nem szerepelt a borítón, pedig itt is ő dobol!
A Force Majeure minősült a TD „közönségkedvenc” albumának: a rajongók legtöbbjének ez a szívecsücske. Nem is csoda: a lemez elbűvölő, bár a rossz nyelvek szerint csak gyenge kliségyűjtemény, e sorok írója azért örülne, ha a rockvilágban ilyen szintű „klisék” lennének az irányadók…
A címadó, rögtön egészoldalas szám egyike a TD legélettelibb kompozícióinak. A kezdő kísérteties hangzások után progresszív rockos témák fűzére következik, hat vagy hét egymás után. Persze néhol beékelődik egy „elszállós”, űrzenei epizód is, de ezek sem tartanak sokáig. Mindegyik „tétel” élvezetes, a szerzemény egy pillanatra sem ül le, és szokatlanul élővé, lélegzővé teszi a sokféle gitár- és dobszólam. A TD itt átvedlett némileg hagyományosabb együttessé. Persze a rádiók ezt a lemezt sem fogják éppen imádni, de mégis, a Force Majeure az együttes legszerethetőbb albuma. Ezt még azok is kedvelni szokták, akik egyébként nem rajonganak túlzottan a progresszív irányzatokért.
Én ezt a lemezt hallgattam végig először, amikor az együttessel ismerkedni kezdtem. Teljesen találomra választottam ki, de azonnal megszerettem Froesééket. Ajánlom másnak is, hogy ezzel az albummal kezdje. Itt nem válik öncélúvá az ezerféle hangzás, mint az elődjén – a csapat megtanult bánni az egyre csak növekvő szintetizátor-halommal.
A második félidő a kiváló Force Majeure után félig-meddig csak tölteléknek hat, de még így is rendkívül élvezetes. Annyi biztos, az A oldalhoz képest egy teljesen más világot nyit meg a hallgató előtt. A Cloudburst Flight (Repülés felhőszakadásban) Froese magánszáma, a szokásos szekvenszerritmusra rittyentett egy olyan gitárszólót, hogy csuda. A befejező kompozíció, a Thru Metamorphic Rocks (Átváltozó sziklákon át) két részre oszlik. Először egy tipikus albumzáró téma kezdődik el, de nem ez zárja a lemezt: pár perc után megváltozik a hangulat, és beindul egy hipnotikus, kavargó szintiörvény, aminek a hangzását állítólag valami galiba okozta a hangszerekkel a stúdióban, és olyan jónak találták, hogy rátették. Mikor először hallgattam, még túl hosszúnak találtam ezt a részt. Most már úgy érzem, nem kell rajta rövidíteni, pont az a lényege, hogy teljesen átjár, magával ragad a szintetizátorok dübörgése. Ez a három (kettő) sámán tényleg tudott valamit.
1979-ben megjelent Froese új szólóalbuma, a Stuntman (Kaszkadőr).
Látszott, hogy ez a 2+1-es felállás nem tartható fenn hosszú távon, így Froesének és Frankénak immár harmadszor kellett új tagot keresniük. Froese akkor találta meg az ideális személyt, amikor 1979 végén a Berlin Schaubühne nevű színházban megnézte Robert Wilson Death, Destruction and Detroit (Halál, rombolás és Detroit) című darabját, és érdeklődni kezdett, ki az előadás zenei-hangosítási felelőse. Mint megtudta, a tettes Johannes Schmoelling zongorista volt, akit meg is hívott egy meghallgatásra.
Amikor Schmoelling végül csatlakozott az együtteshez, a TD zenéje és karrierje akkora kanyart vett, amekkorához csak a Virgin-szerződés fogható. Az első koncert Schmoellinggel elsöprő sikert aratott az NDK-ban, és ha meghallgatjuk a zenekar 1980-as albumát, hallhatjuk a változás mértékét. Új évtized, új hangzás: Froesének volt oka az örömre, hiszen az új taggal megtalálták a TD új hangját is! A 80-as évekre szabad volt az út – legalábbis az első felére…
