A „Minden idők legrondább borítójú TD-albuma” címre igencsak esélyes Le Parc, mint már mondottam, felettébb újszerű volt. Froese, Franke és Schmoelling legújabb alkotása ugyanis nem kevesebb, mint kilenc számra bomlik.
A téma még meglepőbb: a kilenc számot egy-egy híres park ihlette, a világ minden tájáról. A Városliget vagy a Margitsziget nincs benne… Ez még nem is lenne gond, sőt, az ötlet briliáns. A zenével már vannak gubancok… de hallgassuk meg.
Az első számot a párizsi Bois de Boulogne megzenésítése. A szám akár még a Polandra is emlékeztethet, de a Hyperborea-ra már egyáltalán nem. Nincs semmi felvezetés (5 percben nem is nagyon van rá idő), a szám azonnal elkezdődik, témával, középerésszel, mindennel. Látszik, hogy Froeséék próbálnak valami popdalszerű szerkezet kipréselni magukból, de ez még nem nagyon megy, csak ugyanazt a két témát váltogatják.
A második szám még rövidebb, ez a new yorki Central Parkról szól. Ez sem túl meggyőző; se bű, se bá, azonnal beindul egy agresszív dobgép. A szám valószínűleg a park nyüzsgését, elfoglaltságát akarja ábrázolni. Feltűnő a rendkívül sok sobhangzás.
A barcelonai Gaudí parknak igazából Güell park a neve, de a Gaudí által tervezett sok-sok furcsa szobor, építmény, lépcső olyan jellegzetes, hogy az emberek az ő nevén kezdték el emlegetni a parkot. (Majdnem mint a Demszky-park, hihihi…) A szám azonban sehova sem tart, de még azt a végtelenség-érzetet sem adja meg, ami a Polandról még úgy ordított…
A negyedik számba gyerekzsivaj vezet át. Immár a berlini állatkartben vagyunk, és ez a szám már valamivel kellemesebb. Lágy zongoraszóló.
Az ötödik szám végre valami színvonalasat nyújt: a misztikus, keleti hangulatú Zen Garden visszaad valamit a 70-es évekbeli TD-hangulatból. Még ének is van benne: Katja Brauneis énekel benne pár sor szöveg nélküli vokált.
A címadó szám nyitja (nyitotta) a B-oldalt. Alcíme, a Streethawk az azonos című amerikai akciósorozatra utal, aminek főcímzenéje volt. A TD több számot is írt a szériához, de a tévétársaság nem engedte, hogy soundtrack-albumot készítsenek belőle, csak egy kislemezt adhattak ki. Erre és az albumra is ez a szám került, és a többi soha nem jelent meg. A szám főcímzenének kiváló (a TD mindig is nagyon értett a filmzenékhez), és végülis nem olyan rossz magában sem.
A Hyde Park furcsa szám: a ritmusa komótos, rock-babérokra tör. A hallgató ekkorra már kikerülhetett a TD új hangzása által okozott sokk alól, így ezt a számot akár élvezheti is.
A The Cliffs Of Sydney az egyetlen, ami nem konkrét parkra utal, inkább egy zöld, sziklás területre Sydney köelében. Ez a szám jobb is, szépen festi le a tenger látványát, amihez a TD mindig vonzódott zeneileg.
A befejező Yellowstone Park a lemez leghosszabb, legjobb és legfelvállalhatóbb száma. Stílusa ugyan megintcsak nem nagyon emlékeztet az eddigi lemezekre, de valahogy Froséék itt tudják használni „új hangjukat”. A szám indián furulyaféleséggel kezdődik, majd zenekari hangolással folytatódik ezután elindul a lassú ritmus, ami egy nagyon szép számot bontakoztat ki. A vokált az a Clare Torry énekli, aki még az özönvíz előtt, 1973-ban a Pink Floyd szenzációs The Dark Side Of The Moon albumán a The Great Gig In The Sky című szám szenvedélyes szólóját dalolta el.
Meg kell barátkoznunk a gondolattal: akármennyire fáj, az Encore, Poland, Sphinx Lightning stb.-féle végtelenbe nyúló szekvenszeres utazások ideje lejárt. Ekkorra a koncertek is tele voltak tűzdelve lemezen is hallható számokkal, és ugyan még voltak improvizált részek, de egyre kevesebb; ezek már csak afféle átvezetésként szolgáltak az ismert dalok között. Azonban már a 84-es Poland, sőt a 82-es Logos felvételekor is elhangoztak megjelent számok, csak ez nem került rá a lemezre – láthatjuk, ez nem hirtelen változás volt, inkább fokozatos átalakulás.
A Le Parc után Froese, Franke és Schmoelling elkészítette Ridley Scott filmje, a Legend zenéjét. Ez egy fantasy volt Tom Cruise-zal, Tim Currie-vel és sok-sok fura meselénnyel. Az album kezdő dalát (a főcímdalt) Bryan Ferry szerezte és adta elő, és a Loved By The Sun című TD-szerzemény énekese nem más, mint a Yes énekese, a gyönyörű hangú Jon Anderson. Ő dolgozott együtt Vangelis-szel, Kitaróval, Mike Oldfielddal, az ilyen szórásba belefér egy kis TD is...
A zene a szokásos: háromperces aláfestő dalok, bár most talán önmagukban is élvezhetőek. Eléggé átjön a film hangulata: a dalok misztikusak, komorak, és gyakran olyan szokatlan effektek szólnak, amit még nem is hallottunk az együttestől.
Scott furcsán járt el a filmzenével: eredetileg Jerry Goldsmith-t kérte fel az elkészítésére, aki klasszikusabb, szimfonikus zenekarra írt zenét adott a filmhez. Scott ezt a változatot túl lágynak találta, ezért meghagyta Amerikának, és az európai változat zenéjéért fentebb említett művészekhez fordult. A TD lóhalálában, három és fél hét alatt megírta a teljes zenét, és a filmet a világ többi részén már ezzel láthatták a nézők.
A lemez azonban egy szép korszak végét jelentette: Schmoel-lingnek elege lett az album-turné-album körforgásból, és szólókarrierről álmodozott. Így hát, 1985 végén kiépett az együttesből, és megkezdte szólókarrierjét, fél évre rá már meg is jelent első szólóalbuma, a Wuivend Riet. Schmoelling a mai napig dolgozik egyedül, eddig kb. tizenkét albumot vett fel. Froesének és Frankénak pedig, mióta együtt zenéltek, immár harmadszor kellett új tagot keresniük.
De még mielőtt ráleltek volna, Froese másvalamit is megtalált: egy réges-régi szalagot, amit most elővett, leporolt és felújított.
1986 januárjában a Jive megjelentetett egy hatlemezes gyűjteményt, In The Beginning… (Kezdetben…) címmel. Az hatből öt a TD első, Ohr által kiadott albumai (ismétlés: az Electronic Meditation, az Alpha Centauri, a dupla Zeit és az Atem, plusz az Ultima Thule kislemez). De a hatodik óriási meglepetés…
Folyt.köv!!!!!!!
