Utálok ilyen kijelentéseket tenni, de az 1975-ben kiadott Rubycon valószínűleg a TD legjobb albuma.
Ez a rövidke, ám annál jelentősebb korong már nem annyira „spontán” készült, mint a Phaedra, de az improvizációnak még mindig fontos szerepe van. Ezúttal már nem vacakoltak dalokra bontással: a lemez két oldala egy-egy hosszú egységet képez. Ha klasszikus zenei párhuzamot akarunk húzni, az album mentalitása, stílusa hasonlít Debussy A tenger című szimfonikus költeményéhez.
Hajnal. Nehéz cseppek bluggyannak a vízben. Majd egyszer csak (2:10) kibukkan a nap a horizont mögül, beragyogja a vizet. Sirályok szállnak az égen… szellő fujdogál… hullámzik a víz… aztán (6:30) besötétül az ég, szürke felhők érkeznek, és feltámad a szél. A szintetikus tenger kavarogni kezd, esetleg eső is esik. De később lecsendesedik az időjárás, és a tenger lenyugszik.
A második részben leszállunk a víz alá. Ismét Pink Floyd-szerű a zene – akik hallották már az Echoes című, 1971-es számukat, megértik, miért. Természetesen Franke szekvenciái sem hiányozhatnak, a zene nagyjából azt az utat járja be, amit az első részben hallhattunk. A lemez vége felé ismét hallhatjuk a Mellotront, némi meglepően élethű tengerzúgás után.
Hangszerelését tekintve – kell-e még modanunk? – a zene ismét gazdagabb lett. Már ARP 2600-at (ez a szintetizátor rendkívül népszerű volt abban az időben, Jean Michel Jarre is előszeretettel használta lemezein), Moogot és Synthi A-t is használnak, ezenkívül preparált zongorát (pl. az első rész végefelé), sokféle orgonát, gongot, gitárt… és a lista csak bővülni fog! Ezután már nincs is értelme sorolni a szintetizátorokat, hiszen innentől olyan ütemben kezd el nőni a felszerelésük, hogy a hetvenes évek végére már a rossz nyelvek öncélúnak mondják a hangszerhegyek építését, és látni fogjuk, hogy egy idő után ez tényleg visszaütött. Hogy együttesünk ezt hogyan vészelte át, arról majd később.
1975-ben a TD egyre nagyobb koncerteket adott, tíz-húszezres stadionokban, teltházakkal. A fogékonyabb fiatalok imádták a TD űrutazásait, hiszen a Moog már nem volt olyan nyers, mint a korábbi pszichedelikus együttesek gitár- és orgonanyüstölései. A Moog tud suttogni, meleg hangon búgni, mennydörögni, sustorogni, dalolni, sziszegni… A római Orange Fesztiválon például egy 14 ezres amfiteátrumban zenéltek. A három muzsikus töksötétben bejött csendben a színpadra, beültek hangszertornyaik mögé, és valamelyikük lenyomott egy billentyűt. Előbújt az első kígyó a hangfalakból, és ez a kütyük parancsára tekergőzött, úszott összevissza. Majd több szólam úszott egymásba, amitől a hallgatóság halkan eldobta az agyát… volt olyan koncert is, amit vaksötétben játszottak végig.
Ezek a csodálatos turnék és fesztiválok már szinte követelték, hogy a TD élő albumot adjon ki. Erre még ugyanebben az évben sor került…
Folyt.köv!
