1983. december 10-én a TD egy napon két koncertet adott a varsói Jégstadionban, egyet délután, egyet este. Majdnem egy évre rá jelent meg a Poland, a két fellépés anyagaiból válogatva, természetesen (a TD-nél ezt megszokhattuk) ki is egészítve.
A 80-as években a TD Lengyelországban meglepően népszerű volt. Illetve, ez nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy az elsők között, már 1982-ben játszottak a Vasfüggöny mögött, megelőzve a Queent, a Deep Purple-t, a Jethro Tullt. Gondolom, a szocialista országok vezetői engedékenyebbek voltak az instrumentális zenével szemben… Lengyelhonba sokszor ellátogattak – innen a barátság.
Lehet, hogy most sok TD-ismerő felháborodik, de én azt mondom, hogy a dupla album a zenekar 80-as évekbeli csúcsteljesítménye. Sőt, megkockáztatom, hogy ha a TD összes élő albumát nézzük, úgy is a legjobb. Egy korszak lezárásának tekintendő (sokan a Hyperborea-t mondják annak, de szerintem erre az albumra sokkal inkább illik) – a négy 20 perces kompozíció az utolsó megnyilvánulása a TD „folyamatzenéjének”. Ez a végső olyan album, ahol még a szabad improvizációk által keletkezett hosszú utazásoké a főszerep.
Ha elkezdjük hallgatni a lemezt, még valami az eszünkbe juthat. Az együttest ebben az időben kezdték meg azzal abajgatni, hogy túl sok szekvenszert használnak a koncerteken. Hát igen, a Polandon még utoljára felsorolták az összes használt szintetizátort – 3 ember nem kevesebb, mint 36 hangszert kezel. Természetes, hogy minden eddiginél jobban előtérbe kerülnek az automatizálható hangszerek. Az Polandon tényleg szokatlanul nagy szerepük van, így aztán a 82 percével az addigi leghosszabb TD-album nem éppen a zenekar legkönnyebb alkotása. De aki már megszerette őket, annak igazi élvezetet jelenthet.
A koncertet a Sphinx Lightning villámcsapása indítja, afféle jelző gongütésként, és a lengyel konferanszié bemutatja a zenekart a lágynak éppenséggel nem nevezhető nyelven. Elindul a zene, most először azonnal egy lendületes szekvenszerrel. Bővül a szövet, egyre szélesebb a ritmusfolyam. Gyakran sokáig nem is szól semmmilyen dallam, csak a szekvenszerek zakatolnak. állítólag ilyenkor volt, hogy el is hagyták a színpadot – ezt a fogást több elektronikus előadó alkalmazta akkoriban. Van egy rész (6 perc körül), ahol annyira maeggyőzően szólnak a szekvenszerek, mintha közvetlenül a fülhallgatón kopogna valaki. És amikor 8:30-nál beszállnak Franke elektronikus dobjai, már gyakorlatilag szabályos rockot hallhatunk. A ritmus egyre keményebb és sodróbb lesz, majd 11 percnél hirtelen megáll, és jön egy atmoszférikusabb rész, mint azt megszokhattuk. Innentől az egész albumon át lassabb-gyorsabb részek váltják egymást, de mindenhol a szekvenszer az uralkodó.
A második oldal ugyanott folytatja, ahol az első végetért. Egy lírai téma indul el, de persze itt sem hiányozhatnak a digitális ritmusgépek. A következő epizód az egyik kedvencem, furcsa, „csapkodó” ritmus vonul végig a vonatfüttyökhöz hasonló effektek erdejében. A következő szakasz pedig erősen a Choronzonra emlékeztet. Ennek a középrésze egy „horrorjelenet”: templomi harang, denevérek, baglyok hangjai… persze humorosan megoldva, mivel az egész epizód elég vidám. Miután ennek vége, következik a Rare Bird, egy akár táncos dalnak is felfogható, komótos szerzemény.
A második lemez kezdő hangjai egy kicsit mintha egy spirituáléra hajaznának. A 14:30 után elinduló epizód az album „hülyéskedős” része: furcsa, groteszk hanghatások keringenek körbe-körbe.
Természetesen a befejező Horizon jelenti a csúcspontot, ami rendkívül emlékeztet Klaus Schulze ekkori kompozícióira (pl. Trancefer). A szám első fele nagyjából olyan, mint a másik három, de a finálé minden képzeletet felülmúl. A TD itt akkora zakatolást és dübörgést csap, amit talán még soha nem hallhattunk tőlük, se élő, se stúdióalbumon. Amikor először hallgattam, a szüleim be is jöttek a szobámba, hogy mi ez az éktelen dörej?! Igazán sajnálom, hogy 92-es születésű vagyok, így nem lehettem ott, mert az ilyen zene élőben valószínűleg akkorát szól, hogy mindenki minimum hanyattesik. Jogos az ováció a végén.
A Poland ékes példája annak, hogy a TD mennyire otthon van szintetizátor-ügyben. Az album a korabeli hangszerválaszték krémjével lett felvéve, a legmodernebb eszközökkel. Ezért nem avult el a hangzása, mint mondjuk egy Atemnek, ami felett, valljuk be, némileg eljárt az idő. Az album azért is a kedvencem, mert itt aztán nincsenek se időbeli, se technikai korlátok, a zene monumentális, a TD a végsőkig ki tudta élni magát. És ez a lemezen is átjön, ami nem lett annyira megvágva, mint az eddigi élő albumok, ennek tényleg koncerthatása van.
Az albummal egyidőben megjelent egy kislemez is, Warsaw In The Sun címmel, ami a Polandról tartalmazott pár részletet. Ennek egyik ritka változata egy olyan vinyl-single, ami Lengyelország-alakú.
Érdekes módon a mai napig nem volt hajlandó kiadni senki a teljes albumot CD-n, mivel nem fér rá egy korongra. Az egyetlen kivétel az amerikai Relativity volt, de Európában nem nagyon lehet hozzájutni e cég kiadványaihoz. A többi kiadó inkább megrövidítette a Tangentet, levágva a végéről a Rare Bird-öt, így 77 percesre szűkítette az alkotást. Az ilyesmi szerintem a legnagyobb durvaság, amit csak kiadó elkövethet; azt gondolom, akármilyen hosszú, akármilyen „uncsi”, sőt, AKÁRMILYEN a zene, ilyen önkényességet soha nem szabad alkalmazni!
A következő TD-kiadvány 1985 áprilisában jelent meg, és ez a Heartbreakers (Szívtiprók) című filmzene, ami, címéhez hűen, egy szerelmi háromszögről szól. A filmet Bobby Roth rendezte, akinek a TD ezután még öt másik soundtracket is írt. Ebben a túlhajtott időszakban a zenekar rengeteget dolgozott, akár 16 órát is egy nap.
Folyt.köv...
