Bármilyen elbűvölő is a Force Majeure, azért valljuk be, a zenekar számára nem ez kellett hogy jelentse a továbbvezető utat. Annál inkább a Tangram, aminek első másodperceiben hallhatjuk a pálfordulás eredményét.
Az album anyaga ezúttal nincs dalokra bontva, de a két oldal mégis kisebb egységekre oszlik, amint azt hallani fogjuk.
A Tangram hangzása ismét elbűvölő, de most teljesen más módon. Mostanra jóformán eltűntek az egymásba folyó, tengerszerű hangzások, a zene sokkal tisztább, élesebb körvonalú. A szintik ismét jobban az előtérbe kerültek. A hangszerelés sem olyan nagyszabású, mint az előző lemezeken, inkább leegyszerűsödött, a szekvenszerek sokkal fontosabb szerepet kaptak az eddigieknél. Igen, ezzel a lemezzel kezdődik el a TD „automatizált” korszaka. És sokkal dallamosabb, derűsebb a zene: a TD talán sosem készített még olyan vidám zenét, mint a Tangram.
Persze azért sok helyütt hallhatunk szekvenszeres „utazásokat”, de ezek sem a régiek már. Nem kavarognak, inkább egyenes vonalon visznek minket A-ból B-be, kitérők nélkül. A zene tényleg olyan, mint egy kirakós: sok pici elemből épül fel, és hiányoznak a dübörgő basszusok, a Tangram zenéje olyan finom, törékeny, amilyet még nem hallhattunk ettől a hipnotizőr együttestől.
A kritikának már kevésbé tetszett. "„A repeiitív hangzások untatni fogják a hallgatókat”, írták az újságok. Ehhez képest a Tangram majdnem megdöntötte a Phaedra eladási rekordját.
Schmoelling nyilatkozt 1994-ben, hogy ebben az időben a TD munkája abszolút csapatmunka volt. Teljesen kiegészítették egymást, minedenkinek megvolt a saját zenei területe, nem is csoda, hogy a Schmoelling-korszak albumai olyan élvezetesek.
A Schmoelling-éra a TD „legelektronikusabb” korszaka. Ezt úgy értem, hogy már nincsen mellotron, pláne orgona vagy dob, a gitár is egyre kevesebb, csak a szintik, a szintik, a szintik. Ők az alap, a szóló, a kíséret, a minden!
A zenekar kompozíciói innentől kezdve egyre inkább hasonlítottak a Kraftwerk zenéjére. Persze sosem váltak annyira lélektelenné, mint a robotnégyes, de a rajongók nem tudták kiverni a fejükből, hogy a TD a popzene felé közelít. Pedig ha akkor tudták volna, mi lesz a 80-as évek végére kedvenc együttesükkel, biztosan elfelejtik ezt a marhaságot… De még ha így volt is, akkor sincs benne semmi kivetnivaló, hiszen a 70-es évek végére a progresszív rock kezdett kimenni a divatból. A zenekarok kétségbeesetten próbáltak „popularizálódni”, több-kevesebb sikerrel. Több együttes, mint pl. a Yes, sikeresen ötvözte a progresszívebb irányt a népszerűbb stílusokkal - a 90125 című 1983-as albumukon ez csodálatosan összejött nekik.
Mások azonban odavesztek. Emerson Lake & Palmer innentől kezdve nem tudott nagyot alkotni, Rick Wakeman egyre ócskább popzenét csinált, a Pink Floyd is szétesett – igaz, ott inkább hatalmi harcról volt szó, és később újra fel is támadtak.
A TD számára a diszkószerű ritmusok jelentették a kiskaput. A progresszivitásukat megőrizték, de „leszálltak a földre”, sokkal kézzelfoghatóbb, szilárdabb zenét készítettek ezután.
Folyt köv...
