Azt hiszem, megengedhető, hogy a szerzőnek is legyenek kedvencei. Most az egyik ilyen albumról beszélünk.
Az 1976-os Stratosfear első pillanataiban máris kiderül, hogy a zenekar immár új úton jár. Bekövetkezett az, aminek az előszelét a Ricochet már éreztette: ennek a lemeznek a központi eleme már a szekvenszerek által szolgáltatott ritmus. A szenzációs album mindössze 35 perc, de minden másodperce élményt jelent a fogékony hallgató számára.
A kezdő szám, a címadó, máris egy csomó új dolgot vonultat fel. Az egész szám egy monoton szekvenszerritmusra épül. Itt nincsenek kavargó szintetizátor-örvények, hangködök, ami van, az is szigorúan az alapritmushoz tartja magát. A hangulat különleges, éteri, az egész zene olyan testetlen, mint egy cirruszfelő úgy nyolcezer méter magasan. Az űrből végérvényesen leszálltunk a földre; azazhogy a Földre, nagy F-fel, mivel talajt nem értünk, csak szállongunk a napfényes kék égen.
A furcsa című és rövid The Big Sleep In Search Of Hades (A nagy álom Hádészt keresve) is meglepetéssel szolgál: egy csembalóval, amit Franke kezel – ez egyfajta furcsán klasszikus hatást ad neki. Nagyon szépen lekerekített darab, az ember ezt hallgatva nehezen hiszi el, hogy ezt az albumot is improvizációk sora termette, ahogy azt a tagok állítják. Ez a korong gyanúsan megszerkesztett…
A 3am At The Border Of The Marsh From Okefenokee (Hajnali háromkor az Okefenokee-ba tartó menet szélén) az összes TD-kompozíció között a leghosszabb címmel büszkélkedhet. Hangszerelést tekintve itt is hallható egy furcsaság: szájharmonika. A zene valamiféle furcsa sivatagot juttat az ember eszébe, néhány kaktusszal, ami valahogy mégsem teljesen evilági. A szám végefelé még egy birkanyáj is szembejön!
A befejező szám teszi fel a koronát e remekműre. Az Invisible Limits (Láthatatlan határok) a lemez leghosszabb száma. Ismét a TD-féle kábulattal indul, majd visszahozza a címadó szám zaklatott hangulatát, és az albumot egy szép zongora-mellotron duett zárja. Itt már olyan mellotront hallunk, ami már szalaghurkokkal működik, tehát nincs limitálva a hangok időtartama. Ez az album az első, ami nem elúsztatással ér véget, mint az ilyen zenénél várható lenne, hanem a zongora nagyon is határozott záróakkordjával. Ez valahogy hirtelen „lezökkenti” az embert a szilárd talajra. Elég kiábrándító (persze jó értelemben)…
Ez az album méltó legjobban a Tangerine Dream névhez. A zene valóban olyan, mint amikor a semmiben lebegünk álom és ébrenlét között. Már félig az álmok szürreális, kavargó világában vagyunk, de félig a valós, kézzelfogható környezetben is, és csak egy hajszálon függ, hogy melyiken kötünk ki.
Érdekessége még a Stratosfear-nek az is, hogy a végső keverés idején Nick Mason, a Pink Floyd dobosa is segédkezett, egy hétig dolgozott a TD-vel. Ebben az időben ő sok feltörekvő együttesnek segített, miközben a Floyd az Animals című albumot vette fel.
1976-ban már két tag is jelentkezett szólólemezzel. Az egyik természetesen Froese, akinek Macula Transfer című, állítólag csak kedvtelésből felvett albuma immár a harmadik volt. A másik Baumann, aki a Romance ’76-tal nem aratott ugyan túl nagy sikert, mégis érdemes meghallgatni. Ezzel szemben érdekes módon Franke egészen 1991-ig nem készített semmilyen szóló anyagot.
1977-ben William Friedkin, az Ördögűző rendezője együttesünket kérte fel új filmje, a Sorcerer zenéjének megírására. Friedkin úgy nyilatkozott, hogy mikor először hallotta – 76-ban – a TD zenéjét, sajnálta, hogy nem őket hívta az Ördögűzőhöz is... Viszont a következő filmnél már tudta, hogy őket akarja. A zenekar a 76-os európai turnéról hazaérkezvén meg is csinálta, és kiadta első soundtrack albumaként.
A zene ezúttal sok kis egységre oszlik, és szokatlanul komor, nyomasztó, rendkívül sok benne a disszonáns hangzás. De ahogy az filmzenei albumoknál lenni szokott (az egyetlen általam ismert kivétel Vangelis), nem hagynak túl mély nyomot, ha nem láttuk a filmet.
Folyt.köv!!!
