Felettébb különös (sőt: bizarr) lemezről beszélünk, mivel az Electronic Meditation címével ellentétben se nem elektronikus, se nem meditációs zene.
Az album, mint már mondottam, egy próba folyamán került felvételre. Ez a TD-nek tökéletesen jó volt, hiszen gyakorlás közben sokkal több kísérletezés folyt, mint koncerteken, így jobban „alkalmas” lemezfelvételre.
A felvezetés (Genesis) már megmutat valamit abból, amiben a TD később olyan nagy lesz: hosszú, egymásba folyó hangok – persze még elég kezdetleges eszközökkel: szintetizátor ezen a lemezen még egyáltalán nem szerepel. Schulze eszelősen püföli dobjait, Schnitzler kínozza a csellót, közben mindenféle meghatározhatatlan hang szól – ez volt az első szám.
A későbbiek folyamán is megjósolhatatlan, hogy mi lesz a következő pillanatban. Az album nagyon groteszk, eléggé nyomasztó hangulata van. Látszik, itt már szó sincsen holmi beatről vagy rock’n’rollról, a főszerep a szabad improvizációé és a minél meglepőbb hangok előállításáé. Maga a felvétel különben nem túl jó minőségű…
Van, hogy az orgona szép, lassú, templomhangulatú akkordokat kezd játszani – a TD e fogást ebben a korai szakaszában gyakran alkalmazta. De a többi hangszer ekkor sem nyugszik – nyávognak, zajonganak, így „kísérik” Froese orgonáját. Máskor meg a gitár kezd el monotunul ismételgetni egy motívumot – ez a későbbi szekvenszerritmusok korai elődjeként értelmezhető. A jellegzetes gitárszólók is ott vannak már (Cold Smoke - Hideg füst).
Akik most kezdenek ismerkedni a TD-vel, és már hallgatták is egy-két lemezüket, még azoknak is furcsa lehet ez az album, holott ha figyelmesen hallgatjuk – és nem kapunk idegrohamot közben – több TD-jellegzetesség csíráját megtalálhatjuk ebben a zajtengerben, ahogy azt az előbb felsoroltam.
Ha képet akarunk alkotni arról, hogy milyen zenét játszott a TD koncerteken ezekben a korai időkben: ezt talán a Journey Through A Burning Brain (Utazás egy lángoló elmében) második fele, és az Ashes To Ashes (Hamutól hamuig) mutatja meg legjobban. Itt kevesebb az „összevissza” hang, ezekben inkább egy úgymond hagyományosabb pszichedelikus rock „szessön” hallható.
A lemez turnéztatása alatt zajlott le minden idők legrövidebb TD-koncertje. A közönség valami beategyüttest várt, de amikor meghallotta zenekarunk zajongását, 15 perc után letessékelték őket a színpadról – füttyel, különféle tárgyak hajigálásával és egyéb kedveskedésekkel. Bizony, nem sikerülhet minden…
A Froese-Schulze-Schnitzler felállás elég sokat koncertezett, és egyre nagyobb ismertségre tett szert – persze még mindig az underground körében maradva.
Sajnos nem sokáig. Froese és Schulze között feszültségek támadtak, mivel a fiú óriási energiáját nem kötötte le eléggé a dobolás, örökké új dolgokat akart kipróbálni. Sokszor épp ő volt az, aki koncerteken kísérleti dolgokba fogott (pl. orgonafelvételeket játszott le élőzene közben, ami a kortárs komolyzene kedvelt fogása), és Froese ezért dühösen vádolta, hogy abszurddá teszi a TD zenéjét. De mivel amit mondott, abszolút ellenkezik a nézeteivel, elképzelhető, hogy csak a vezetői posztját féltette. Egy szó mint száz, mire az Electronic Meditation megjelent, Schulze már nem volt az együttes tagja. Mikor egy kicsivel később megtudta Edgartól, hogy az albumot az Ohr piacra dobta, ő is ehhez a kiadóhoz szerződött.
Miután kivált az együttesből, még egy kicsit az Ash Ra Tempel nevű együttesben dobolt, a csapat cím nélküli bemutatkozó (1971) és Join Inn (1973) című negyedik albumán is szerepelt, szintén az Ohrnál. De mire a Join Inn megjelent, Schulze már elkészült korszakalkotó bemutatkozó szólólemezével, az Irrlichttel (Lidércfény). Ekkorra már letette a dobverőket, és szintetizátorokkal vette körül magát. A dobokhoz a mai napig nem nyúlt, így mára az elektronikus zene egyik legelismertebb képviselőjévé vált.
Klaus a mai napig egyedül készíti lemezeit, elképesztő életművéről még egyszer annyit lehetne írni, amennyit most a TD-ről írok. Fantasztikus opuszai (Moondawn, 1976; Trancefer, 1981; Audentity, 1983 stb). egy darabig a TD vonalát követték, de sokkal kísérletezőbb stílusban, és amikor együttesünk a 80-as években könnyedebb műfajok felé fordult, Schulze akkor is megmaradt a csúcstechnológiájú avantgárd űrzenénél. A mai napig gyakorlatilag ezt csinálja. Akinek tetszik a TD, mindenképpen ismerkedjen meg a műveivel!
Schulze helyére a TD-be Christopher Franke, a mindössze 16 éves jazzdobos srác került, aki, a többiekkel ellentétben, zenészcsaládból származott, ebből kifolyólag klasszikus zenei műveltsége nagy segítséget jelentett az együttesnek. Ezalatt a koncertek anyagába egyre több improvizáció került, bár még meghatározó volt pl. a Doors, akiknek számait elég sajátos felfogásban ugyan, de még játszották.
Pár hónapnyi koncertezés után Schnitzler is távozott, mivel Edgart egyre inkább akadályozták Konrad hiányos zenei ismeretei – túlságosan amatőr volt, mind kevésbé tudott együttműködni az egyre profibbá váló csapattal. Kiválása után szólókarriert indított el, több kísérletező együttest alapított, de ezek nem lettek túl sikeresek. Azóta albumait saját maga adja el, saját maga által másolt CD-ken.
Schnitzler helyett egy Steve Schroyder nevű orgonista érkezett.
Eközben Franke elkövette azt, ami egészen megváltoztatta a Tangerine Dream-et: szerzett egy VCS 3 szintetizátort, ami anyagilag igencsak megterhelte az együttest. Ez a szerkentyű még nem igazán volt alkalmas dallamok játszására, annál jobban tudott viszont mindenféle lüktető, kavargó, földöntúli effektusokat hallatni – és a TD-nek pontosan erre volt szüksége.
Folyt.köv...
