Most egy hangyányit visszalépünk az időben. A szélmalomharcosról elnevezett koncertalbum ugyanis még a Tangram megjelenése előtt lett fölvéve, mi csak a következetesség kedvéért tárgyaljuk a megjelenés sorrendje szerint.
Az 1980 tavaszán történt NDK-beli koncert a legelső koncert volt Schmoelling szereplésével. A lemezt érdekes módon nem a Virgin, hanem a kisebb Amiga adta ki, bár később, 1986-ban az album újra piacra került, Pergamon címen, immár a Virgin jóvoltából.
A Quichotte a Tangramhoz hasonlóan „bontatlan”, csak két lemezoldalnyi egységre oszlik, és tulajdonképpen az 1980-as album élő „reklámozásának” tekinthető. Az album egy meglepően hosszú, drámai zongoraintróval kezdődik, ezúttal Schmoelling jóvoltából. Nincs atona-litás, nincsenek disszonáns hangok, a hangzás tényleg klasszikusabb. Ja, és gyönyörűen siklik át a Tangram témájába. Egyszercsak belép egy másik szinti is, és egyre jobban kitárul a hangzás. Látszik, a TD ismét tudja, mit csinál, vége a bizonytalankodás idejének.
Meglepően sokáig tart, amíg a valódi szekvenszerek belépnek. Bár itt még nincs olyan mértékben automatizálva a zene, amilyen majd később lesz, de így is érezni a változás szelét. A 11:30-nál elinduló szekvenszerritmus a Tangramon is hallható.
Az egész album lendületes, igazán a TD-hez méltó, és természetesen nem maradnak el a hosszú szekvenszeres őrületek, a II. rész fele táján van egy különösen hosszú. A végefelé hatalmas finálét kerekítenek. Nem tudom, mennyi ebből az improvizáció, de nagyon értenek hozzá… a hangszerelés a Tangramhoz áll közel, bár ez az album nem olyan törékeny, mint amaz, itt azért rendesen kieresztik a hangjukat. Alapjában véve gyönyörű, jól sikerült albumról beszélünk. Immár természetesnek vehetjük, hogy a zene teljesen magával ragad, és mintha lenne egy icipici new age beütése.
Ezeken a koncerteken a színpadkép némileg változott. Froese és Franke még mindig mozdulatlanul ültek szintetizátoraik között, de Schmoelling mozgékonyabb volt – ő töltötte be az „előadóművész” szerepét, mozgott a színpadon. A kép is szellősebb lett, a zenészeket jobban lehetett látni munka közben.
A következő év első termése a Thief volt. James Caan futurisztikus akciófilmjéhez (Kesztyűs kézzel vagy Az erőszak utcái) készített kísérőzene szokatlan, hiszen különálló 10 különálló dalból épül fel, a TD hagyományaival meredeken szembefordulva. És ezek a dalok nem csonkok, ahogy az a Sorcerer-nél volt, sokkal inkább lekerekített, kész szerzemények.
A Thief azon kevés TD filmzene-közé tartozik, amelyet a film nélkül is érdemes meghallgatni, és élvezhető, mivel meglepően kidolgozott. A későbbiekben azért jobban össze fogják csapni a filmzenéket. Az egyik szám újra felhasználja a Thru Metamorphic Rocks című szám második felének hipnotikus szintetizátorfutamát – ezzel a módszerrel később is éltek filmzenék készítése folyamán.
Folyt.köv!!!!
