Elérkeztünk a tizedik albumhoz. Ha már ráadás, legyen dupla, és koncertfelvétel. Ezt meg is kapjuk. Az Encore az 1977-es észak-amerikai turnénak állít emléket.
Az album négy hosszú darabot tartalmaz, amelyek (elvileg) élőben lettek előadva ezen a koncertkörúton. E dalok még mindig nagyrészt improvizáltak, bár a Cherokee Lane és a Monolight egyes részeit élőben többször is így adták elő.
Az első tétel szokatlanul komoran, nyomasztóan kezdődik. A hangarzenál itt már sokkal gazdagabb, mint a Ricocheten vagy akár a Stratosfearen volt. Ekkoriban kezdtek elérni arra a pontra, amikor felszerelésük már akkorára nőtt (a borító szerint az Encore-on 25-féle hangszer szólal meg), hogy többen már csak show-nak gondolták, úgy vélték, ehhez a zenéhez nem feltétlenül kell ilyen hatalmas géppark.
Az én véleményem az, hogy nyilvánvalóan volt benne show is, hiszen pont arról van szó, mivel koncertről beszélünk! De az, amit egyesek állítanak, miszerint kizárólag feltűnősködédből pakolták tele a színpadot cuccokkal – nos, ezt nehezen tudom elhinni, a zenét hallva.
Az első tételben visszatér (8:20)-nál a Ricochet egyik témája. Közben a szekvenszer csak pereg, pereg, mintha sosem akarna véget érni… a szintik, mellotronok zúgnak, vonyítanak, suttognak… ebben az időben a TD a leghangosabb bandák közé tartozott, pl. 120 dB-t mértek az egyik 1976-os koncerten! Megjegyzem, ez a zene tényleg úgy hatásos, ha mindenünket eltölti, beússza az egész teret.
A CD-kiadáson nincsenek szünetek, a közönség zaja össze lett mosva a számok elején-végén. A második rész, a fura című Monolight, egy atonális zongora-csilingeléssel kezdődik, Baumann (vagy Froese) jóvoltából. 12:30-nál előkerül a Stratosfear dallama is. A kompozíció keretes: a végén visszatérünk az atonalitáshoz, majd az Invisible Limits zongora-mellotron kettőse is előbukkan, bár ezúttal a mellotront szintetizátor helyettesíti.
A harmadik tétel (Coldwater Canyon) egy pulzáló, villódzó kis ritmussal kezdődik, amire mintegy ráfolyik a ritmuszuhatag. És megérkezik Froese is, gitárjával. Az a csodálatos ebben a zenében, hogy nem robotikus, mint a Kraftwerké (félreértés ne essék, amaz is zseniális együttes), hanem olyan, mint egy óramű. Pici fogaskerekek, karok, pöckök vándorolnak, forognak, beindítják egymást, elakadnak, felgyorsulnak…
Már csak a finálé van hátra. Sivatagi álom. Horkolás. És Debussy-féle egészhangú skála a mellotronon – hoppá! A szokásos kábulat, bódultság, testetlen hangzások… ez a zene némileg hasonlít az Atemre. Persze amíg csak el nem indul a szekvenszer. Igazából ez a szám az Encore „legnehezebb” darabja. Az utolsó percben még elindítanak egy szekvenszert, bár nem nagyon értem, erre mi szükség volt. Az album így sajna egy kicsit sután lett befejezve.
A turnén némileg bővült a látvány: ezen a koncertsorozaton használtak először lézert. Ez akkor vadonatúj technika volt, még a Pink Floydot is messze megelőzték ebben, bár a felszerelést akkor még vízzel kellett hűteni. A lemezborító képén elég jól látszik, milyen is volt az akkori színpadkép. Egy-egy Moog-torony jobb- és baloldalt, valamint középen, és fent egy körvászon, amire lézerrel csodaszép alakzatokat tudtak vetíteni a lézerrel. Ezt a Pink Floyd is megcsinálta – pont tíz évvel később…
A TD igazán elemében volt a Froese-Franke-Baumann felállás idején. Ez volt az ő fénykoruk. Sajnos, 1977 novemberében Peter Baumann személyes kötelezettségeire hivatkozva kilépett az együttesből, állítólag egy Froesével történt hatalmas ordítozás után. A források azt mondják, Froese szerint Baumann popzenét akart (ha meghallgatjuk Baumann szólólemezeit, rájöhetünk, hogy ez mennyire nem így volt), és ez nem fért össze a másik két tag „kozmikus zenéről” alkotott elképzeléseivel. Baumann ezután még három albumot elkészített, majd a 80-as évek közepén felhagyott vele, és a zeneiparnak szentelte magát: megalapította Private Music nevű, new age-re szakosodott kiadóját, amivel a TD történelme során még találkozni fogunk. Mára ezt is eladta (erre 1996-ban került sor), és teljesen belevetette magát a keleti és nyugati spirituális hagyományok világába. Ma már csak ezzel foglalkozik.
Talán az is közrejátszott Baumann kiszállásában, hogy az a turné, amin az Encore-t felvették, anyagilag nagy érvágás volt a TD-nek. Ugyanaz a cég gardírozta őket is, amelyik ezzel egyidőben az Emerson Lake & Palmer szimfonikus zenekarral történő turnéját is szervezte, azonban az ELP visszamondta a fellépéseket, így a cég csődbe ment, és a TD-nek is jó sok pénze odalett.
Így az Encore a végét jelentette a TD talán legnagyobb korszakának, amit az első válság követett. Froese és Franke összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, továbblépnek, Baumann helyére új tagot vesznek fel. Ez Steve Jolliffe lett, aki fúvóshangszerei mellett – énekelt.
Ének! Ez volt a kulcsszó. A TD újítani akart. Koncertjeiken ezentúl Jolliffe lett az „előadóművész”, ő mozgott a színpadon, míg a többiek kővé dermedve ültek szintetizátor-hegyeik mögött. Ők eddig sem csináltak mást…
A közönség azonban nem a várt módon fogadta a kvartetté bővült TD-t. Népszerűségük csökkenni kezdett, a nézők a régi felállást, vagy legalább valami hasonlót kívántak. Ennek a nehéz korszaknak a lenyomata a zenekar következő, 1978-as albuma.
Folyt.köv!!!
