Egy ilyen album után, mint a Zeit, gondot jelent a folytatás. Az az irány, amit az első három album követett, nem volt továbbvihető, ezért mindenképpen valami másba kellett kezdeniük negyedik albumuk kapcsán. Az eredmény ismét csak egyedülálló: az 1973-as Atem (németül: Lélegzet).
Az első, azaz a címadó szám rögtön egészoldalas, és – mi mással? – lélegzéssel kezdődik, amibe Franke is bekapcsolódik dobjaival. A robaj után, a szám hátralevő részét az orgona és a TD védjegye, az egymásba folyó hangok uralják. A VCS 3 által megszólaltatott vízcsörgedezés elképesztő.
A B-oldalon három rövidebb kompozíció hallható. A csodálatos Fauni-Gena egy éjszakai erdőt varázsol elénk, madárhangokkal, és Rick Wright- (Pink Floyd) féle atonális mellotron-dallamokkal. Igen, megint egy új hangszer, a Moogot pótolandó, mivel az sajnos itt nincs. A mellotron olyan billentyűs hangszer, amelyben minden hangnak egy-egy hangszalag felel meg, amit a billentyű leütésekor a szerkezet megszólaltat. Mivel egy-egy hang a szalag hossza miatt csak 7 másodpercig tudott folyamatosan szólni, ez a instrumentum különleges játékmódot igényelt.
A Circulation Of Events (Események körforgása) az Atem-féle „témát” hozza: orgona és mellotron, itt-ott effektek. Az utolsó kompozíció, a Wahn (Téboly), felettébb meglepő: a zenészek lépnek a hangszerek helyére, és különféle furcsa hangokat, hujjogásokat, kiáltásokat, sustorgásokat hallatnak – először teljesen rendszertelenül. De aztán beállnak egy ritmusba, amit átvesz a dob, és erre „kontráz rá” az orgona. Ez zárja a lemezt.
Az Atem még ismertebbé tette a Tangerine Dreamet, főleg, hogy London DJ-guruja, John Peel, aki híres volt arról, hogy milyen kincseket ás elő az ismeretlenség tengeréből, az év albumává választotta.
Szükség is volt rá, hiszen érthetetlen módon ekkorra már nem örvendtek akkora népszerűségnek Németországban, mint régen. A helyzet később sem javult, Froese a mai napig panaszolja, hogy szinte jobban szót ért az angolokkal, mint a németekkel. Mondja ezt azért, mert az Atem felvétele után már kifele állt a szekerük rúdja Némethonból.
Ugyanis a frissen alakult, mára cégóriássá vált Virgin kiadó új, szokatlan tehetségeket keresett. Az első általuk kiadott nagylemez Mike Oldfield Tubular Bells című eklektikus remekműve volt, aminek sikere jó kezdő lökést adott a cégnek. Lemezszerződést ajánlottak hát, Froese, Franke és Baumann pedig felcihelődött, összepakolták felszerelésüket, és kiköltöztek Angliába.
Az Ohr kiadó nem sokkal ezután szomorú véget ért: még ugyanebben az évben átalakult Cosmic Couriers-szé, ami aztán elenyészett az LSD felhőjében.
Folyt.köv...
